Table Of ContentTÖRTÉNELEM
HERBER • MARTOS • MOSS • TISZA
6
1914-től 1990-ig
Szerzők:
Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László
Címlapterv: Varga Tamás
A borítón a teheráni konferencia vezetői
A könyvet tervezte: Lengyel János
A kötet a Soros Alapítvány,
a Fővárosi V. kerületi Önkormányzat,
valamint az OTP Bank Rt. támogatásával készült,
a Print-Tech Kft. gondozásában
ISBN: 963 04 8875 2
© Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László
Kiadta a Reáltanoda Alapítvány, 1997
Műszaki szerkesztő: Lengyel János
Képfeldolgozás, szedés: Print-Tech Kft.
Felelős vezető: Tóth István
Készült a Gyomai Kner Nyomda Rt.-ben,
a nyomda alapításának 115. esztendejében
Felelős vezető: Papp Lajos vezérigazgató
66/386-211
http: //www.lang.hu/gykner.nyomda
E-mail: gyknerlang.hu
E-mail: knergyomanap-szam.hu
AZ I. VILÁGHÁBORÚ ÉS A FORRADALMAK KORA
1914-23
Az I. világháború eseménytörténete
Előzmények
A 19. század utolsó harmadában lezajlott gazdasági és politikai változások következtében
a nemzetközi kapcsolatokban felhalmozódtak a feszültségek. A vezető nagyhatalmak egymással
szemben katonai szövetségekbe tömörültek, így próbálták megvédeni megszerzett pozícióikat
vagy érvényesíteni hatalmi igényeiket. Mivel mindegyik fél egyre inkább a háborúban látta
elképzelései megvalósításának eszközét, a századfordulón gyors ütemű fegyverkezés,
hadseregfejlesztés és flottaépítés jellemezte a nagyhatalmak politikáját. Az ellenséges indulato-
kat az ideológia terén az egyre erőszakosabbá váló nacionalizmus fejezte ki. A világpolitika
centruma még mindig Európában volt, a tengerentúlon felemelkedő két nagyhatalom – az
Egyesült Államok és Japán – már szembeötlő jelenség volt, de a vezető szerep megragadására
még nem volt sem erejük, sem hajlandóságuk.
Erőviszonyok, haditervek és háborús célok
A háborúra készülődő európai hatalmak katonai ereje szoros összefüggésben állt gazda-
sági teljesítőképességükkel. Ebben a 19. század utolsó évtizedei jelentős változásokat hoztak.
Németország előretörése azonban önmagában nem jelentette azt, hogy a tényegesen kisebb erőt
képviselő Monarchiával együtt fölényben lett volna az antanttal szemben, mert az antant népes-
sége nagyobb volt. Geopolitikai helyzetüket tekintve Németország és Ausztria-Magyarország
számára a mozgósítás és a csapatmozgatás tekintetében előnyt jelentett az, hogy egy tömbben
helyezkedtek el, azaz „központi hatalmak” voltak, ugyanakkor ez tette lehetővé az antant szá-
mára, hogy viszonylag könnyen blokád alá vegye ellenfeleit. A blokád pedig egy elhúzódó há-
ború esetén lehetetlenné teszi az élelmiszer- és nyersanyag-utánpótlást. Németország előnye az
1910-es évek elején abban mutatkozott meg, hogy mindenkinél előbbre tartott a katonai felké-
szülésben.
Ezek a tények világosak voltak a német hadvezetés számára is. Nem véletlen, hogy
Alfred von Schlieffen, aki a német vezérkar főnökeként (1891-1905) kimunkálta a német hadá-
szati koncepciót, két lényeges elemet helyezett a középpontba: először azt, hogy Németország
ne kényszerüljön kétfrontos háborúra Francia- és Oroszország ellen, másodszor pedig azt, hogy
a két, egymást követő egyfrontos háború időben a lehető legrövidebb legyen. Ennek értelmében
elképzelése a következővolt: az első ütemben az egész vagy közel az egész német hadsereg be-
vethető Franciaország ellen, és Belgiumon keresztül jobbszárnyas átkarolással a francia hadse-
reg hat hét alatt megsemmisíthető. Ezt követően a keleti hadszíntérre átirányított erő a Monar-
chia haderejével együtt néhány hét vagy legfeljebb 1-2 hónap alatt végez az oroszokkal is. A terv
elkészülte és alkalmazása között eltelt évtizedben azonban jelentősen megváltozott az európai
katonai helyzet. Oroszország úrrá lett keleti nehézségein, felgyorsította stratégiai vasútépítkezé-
seit, így már nem lehetett lassú mozgósítással számolni. A nyugati területeken pedig az erőtelje-
sebb francia felkészülés és az angol expedíciós haderő létrehozása növelte a kétségeket a
Schlieffen-terv sikerével szemben. A német vezérkar új főnöke, Moltke tisztában volt ezekkel a
változásokkal, ezért megfontolandónak tartotta a koncepció megváltoztatását. Ám 1913-ban ki-
derült, hogy az eredeti terven csak kisebb módosításokat hajtottak végre, de teljesen új jellegű
hadászati elképzelések kialakítására nem került sor. A Schlieffen-terven alapuló német hadásza-
ti koncepcióban az új helyzetben döntő szerepet kapott az időtényező – ha nem sikerül Francia-
országot az orosz hadsereg mozgósításáig legyőzni, akkor Németország olyan kétfrontos hábo-
rú megvívására kényszerül, amelyhez erői nem elegendőek.
Nemcsak a német stratégák gondolkoztak gyors, támadó hadműveletekben, az összes
háborúra készülő ország támadásra építette terveit, és egyetlen, gyors, mindent eldöntő hadmű-
velet végrehajtására számított. Elképzeléseiket a nagyobb tűzerő megjelenésére építették. A kü-
lönbség a két fél között abban állt, hogy míg Németország és szövetségese számára létkérdés
volt a gyors siker, az antant országai nagyobb tartalékaik és utánpótlási lehetőségeik birtokában
egy elhúzódó, védekező háború megnyerésére is képesek voltak. Ennek a lehetősége azonban a
tervek elkészítésének időpontjában még senkiben nem merült fel.
Ami a háborús célokat illeti, általánosságban mindegyik háborúra készülő ország növelni
akarta hatalmi befolyását. Németország a kontinentális hegemónia megszerzése mellett a tenge-
rentúlon gyarmatokat kívánt szerezni. Franciaország Elzász-Lotaringia visszaszerzése, azaz a
reváns mellett szintén európai hatalmi súlyát kívánta növelni, az Osztrák-Magyar Monarchia és
Oroszország pedig egyaránt a Balkánon kívánt terjeszkedni. A háborútól leginkább vonakodó
Anglia számára a legnagyobb veszélyt a német erőfölény jelentette, amely a kontinentális
egyensúly felborulásával fenyegetett.
A „casus belli” és a háború kirobbanása
Az Ausztria-Magyarország által 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovina tartományban
igen feszült volt a légkör. A bekebelezés tényét nem akarta tudomásul venni a terület szerb és
muzulmán lakossága, az ellenállásra egyaránt bátorították őket Szerbiából és Törökországból, a
horvátok pedig a terület Horvátországgal való egyesítését szerették volna elérni. Az 1912-13. évi
Balkán-háborúk hatására ideges hangulat uralkodott a térségben. A tartomány kormányzója,
Potiorek tábornok ezért azzal az ötlettel állt elő, hogy az 1914 nyarán Boszniában tartandó had-
gyakorlatot a hadsereg főfelügyelőjeként megszemlélő Ferenc Ferdinánd trónörökös tegyen lá-
togatást a tartomány fővárosában, Szarajevóban is. Ez – vélte a kormányzó – alkalmas lesz a
Monarchia tekintélyének emelésére a lakosság körében. A népszerűtlen trónörökös ellen koráb-
bi útjain már háromszor kíséreltek meg merényletet, boszniai utazása azonban, amit a sajtó már
márciusban bejelentett, eleinte nem tűnt veszélyesnek, hiszen a hadgyakorlaton meg lehetett va-
lósítani a maximális biztonságot. A szarajevói látogatással kapcsolatban azonban, ahogy az idő-
pont közeledett, egyre gyakrabban merültek fel aggályok. Maga Ferenc Ferdinánd is elbizonyta-
lanodott, de végül, mélyponton lévő tekintélye emelése érdekében, mégis elszánta magát az
utazásra.
A hadgyakorlat a szerbeknek szánt erődemonstráció volt, a trónörököspár szarajevói láto-
gatása – amelynek szerbellenes élét külön aláhúzta, hogy június 28-ára, a szerb nemzeti gyász-
napra, az 1389-es rigómezei csata évfordulójára esett – a helybéli lakosság iránti bizalmat volt
hivatott kifejezni. A biztonsági szervek nem készültek fel megfelelően a magas rangú látogatók
útjának lebonyolítására, szemben a boszniai fiatalság titkos nacionalista szervezetével, az „Ifjú
Boszniá”-val, melynek tagjai a nagyszerb nacionalista tiszti szövetséggel, az „Egyesülés vagy
Halál”-lal együtt merényletet készítettek elő. A trónörököspárt 1914. június 28-án, közvetlenül
egy sikertelen bombamerénylet után, a nyitott gépkocsitól néhány méterre álló Gavrilo Princip
lövései sebezték halálra.
A merénylet híre, bár Ferenc Ferdinándot különösebben nem gyászolta senki, Bécsben és
Budapesten egyaránt megdöbbenést és magasra csapó szerbellenes indulatokat váltott ki. A
Szerbia elleni határozott fellépést támogatta mindenekelőtt Conrad, a vezérkar főnöke, Stürgkh
gróf, az osztrák miniszterelnök és Krobatin, a közös hadügyminiszter. A bizonytalankodó
Berchtold külügyminiszter, s maga a császár, Ferenc József azon a véleményen voltak, hogy
mindenképpen be kell várni a vizsgálat eredményét, és szükségesnek tartották Németország tá-
mogatását is. A magyar miniszterelnök, Tisza István azonban határozott ellenvéleményt han-
goztatott. Ő az időpontot alkalmatlannak, az indokot pedig elégtelennek tartotta, féltette a dua-
lista berendezkedést egy esetleges győztes háború területi növekedéseitől, de tartott a háború
kimenetelétől is. A Balkán-háborúk óta számolt a formailag szövetséges Románia ellenséges fel-
lépésével, s tudta, hogy a Monarchia nem készült fel katonai akcióra a keleti határon. Mind-
emellett úgy vélte, hogy a délszláv kérdés Oroszországgal való egyezkedés útján is megoldható.
A helyzet kulcsa tehát egyértelműen Berlinben volt. Németország, mely az annexiós vál-
ság idején határozottan támogatta Bécset, a tízes évek elején a balkáni terjeszkedés békés útjait
kereste, s inkább fékezni igyekezett a Monarchia harciasságát déli szomszédja irányában. 1914
nyarán azonban fordulat következett be a német politikában, mivel Moltke az európai katonai
erőviszonyok elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy ezek egyelőre kedveznek Né-
metországnak. A francia hadsereg fejlesztése és az orosz stratégiai vasútépítés üteme azonban
hamarosan megváltoztatja ezt a helyzetet. Ugyanakkor a schlieffeni koncepció sikere érdekében
rendkívül fontos volt, hogy a Monarchia kezdettől fogva minden erejével Oroszország ellen vo-
nuljon fel, ami egy francia-német konfliktus esetén nem látszott egyértelműnek, a szerbekkel
való háború esetén azonban máris adott volt Ausztria-Magyarország és Oroszország katonai
szembenállása is. Mindent összevetve, a német katonai és politikai vezetés úgy látta, hogy ennél
kedvezőbb helyzet a Franciaország és Oroszország ellen egyszerre megvívandó háborúra nem
adódik, emellett Anglia semlegességével számoltak, vagy olyan gyors háborúval, ami véget ér,
mire London cselekvésre szánná el magát. Végül pedig Berlin megnyugtató választ adott Tisza
Romániával kapcsolatos aggodalmaira, amennyiben hajlandó volt a balkáni kapcsolatok súly-
pontját áthelyezni Bulgáriára.
Elhárulván ily módon az akadályok a bécsi politikában a Szerbia elleni harcias fellépés
útjából, megfogalmazták és július 23-án át is adták a szerb kormánynak a jegyzéket, amelyre 48
órán belül választ követeltek. Az ultimátum ötödik és hatodik pontja olyan követeléseket tartal-
mazott, amelyeket Szerbia szuverenitásának súlyos sérelme nélkül nem vállalhatott. Azt köve-
telték ugyanis, hogy fogadja el a merénylet miatti nyomozás során „a császári és királyi közös
kormány közegeinek közreműködését Szerbiában a Monarchia területi épsége ellen irányuló
felforgató mozgalom elnyomásában”. A határidőre elkészített szerb válasz engedékeny hangú
volt, de – miután Oroszországból megnyugtató választ kapott egy esetleges háború esetén a ha-
talmas szomszéd segítő fellépéséről – a szerb szuverenitást sértő pontokban az ultimátumot
nem teljesítette. Az osztrák-magyar követ a helyszínen a szerb kormányfő tudomására hozta a
diplomáciai kapcsolatok megszakítását, majd a Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiá-
nak.
Oroszország és Franciaország július 20-án a cár és Poincaré elnök Kronstadt kikötőjében
létrejött találkozóján egyeztette álláspontját. Az oroszok számára a katonai felkészüléshez még
néhány évre szükség lett volna, de semmiképpen nem hagyhatta magára Szerbiát, Franciaor-
szág pedig rendkívül fontosnak tartotta a cári haderő azonnali bekapcsolódását a hadművele-
tekbe. Ennek megfelelően Szerbiának a legmesszebbmenőkig engedékenységet ajánlottak, de
biztosították támogatásukról háború esetén. Az antant harmadik hatalma, Anglia egyelőre nem
foglalt egyértelműen állást. Érdekei a háborús konfliktus elodázásához, a két katonai szövetség
közötti erőegyensúly fenntartásához fűződtek. A brit külügyminiszter azzal a javaslattal állt elő,
hogy a Monarchia a Szerbiával szembeni biztosíték fejében foglalja el Belgrádot, s ott álljon
meg. A pattanásig feszült helyzetben Ausztria-Magyarország elutasította a brit ajánlatot. Anglia
számára a jogalapot a háborúba való belépésre az a nemzetközi kötelezettség teremtette meg,
miszerint más országokkal együtt garanciát vállalt Belgium szuverenitásának és semlegességé-
nek megvédésére. Ha egy esetleges német-francia konfliktus Belgiumon keresztül bontakozik
ki, akkor a katonai racionalitás is az angol beavatkozás mellett szól, mivel a hosszabb arcvona-
lon a francia erők nem elégségesek a védelemhez.
Július 31-én és augusztus 1-jén szinte egyidejűleg rendelték el az általános mozgósítást
az Osztrák-Magyar Monarchiában, Oroszországban, Németországban és Franciaországban. A
németeknek az Oroszország elleni háborúhoz volt indokuk és belső támaszuk, a Schlieffen-terv
szerint viszont Franciaország ellen kellett először hadba lépniük. A franciáknak augusztus 2-án
küldött német hadüzenet indoka végül mondvacsinált határincidens volt, miután pedig Belgi-
um elutasította a német csapatok átengedésére vonatkozó követelést, a német hadsereg augusz-
tus 4-én átlépte a határt. Anglia ekkor ultimátumban követelte a belga semlegesség tiszteletben
tartását, s miután választ nem kapott, ugyanezen napon éjfélkor közte és Németország között is
beállt a hadiállapot. A Monarchia 5-én üzent hadat Oroszországnak, majd ezt követően az egy-
mással harci érintkezésben nem lévő országok is elküldték egymásnak hadüzeneteiket.
Az öt európai nagyhatalom – az egyik oldalon a központi hatalmak, Németország és a
Monarchia kettős szövetsége, a másikon az antant, Anglia, Franciaország és Oroszország, vala-
mint szövetségeseik, Szerbia, Montenegró és Belgium álltak – három kontinentális fronton csa-
pott össze. A háború akkor szélesedett európai méretekből világháborúvá, amikor augusztus
végén Japán az antant, októberben pedig Törökország a központi hatalmak oldalán belépett.
(Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az I. világháború döntő eseményei továbbra is Európá-
ban zajlottak, elnevezése ellenére alapvetően kontinentális háború maradt.)
A háború évei
A háború első hónapjai 1914-ben
Mint korábban már láttuk, a hadba szálló felek gyors háborúra számítottak, s mindegyi-
kük támadó terveket készített. A német uralkodó, II. Vilmos egyenesen 1914 őszére, a falevelek
lehullásának idejére tette a háború győzelmes végét. Hamarosan kiderült azonban, hogy semmi
nem indokolja az optimista várakozásokat. A hadviselő felek korábban elképzelhetetlen nagy-
ságú haderőt vetettek be, Európa frontjain mintegy 20 millió katona állt szemben egymással. De
a hadseregek mögött ott állt a hadba lépők teljes gazdasági ereje, az egész hátország hadiüzem-
mé vált, minden nemzetgazdaság legfontosabb feladatának a front kiszolgálását tartotta.
A támadó stratégiáról hamarosan kiderült, hogy megvalósítása iszonyú áldozatok mellett
sem hozza meg a döntő sikert. A franciák Elzász, majd Lotaringia ellen indított támadása hamar
kudarcot vallott. A jobban felkészült német hadsereg ugyan súlyos határcsaták után betört Bel-
giumon át Franciaországba, szeptember elejére elérte a Marne folyót, és megközelítette Párizst.
(A front közelségéből adódott az a lehetőség, hogy a katonák szállítását a párizsi taxik mozgósí-
tásával oldja meg a városparancsnok.) A szeptember 5-étől 10-éig tartó marne-i csatában azon-
ban a Joffre vezette francia hadsereg megállította a támadókat, s miután egyik félnek sem sike-
rült a másikat átkarolni, a nyugati fronton állóháború alakult ki. A hadseregek szögesdrótvona-
lak és földhányások mögé ásott lövészárkokba húzódtak, állásokat építettek ki, a frontvonalak
pedig hosszú ideig mozdulatlanok maradtak. A Schlieffen-tervnek ezzel a lényegét nem sike-
rült megvalósítani. De nem alakult másként a helyzet a keleti és a déli fronton sem. Kiderült,
hogy az oroszok a vártnál jóval gyorsabban mozgósították haderejüket, s a Monarchia egyedül
nem képes az orosz „gőzhenger” megállítására. A Kelet-Poroszországba betört oroszokat ugyan
Hindenburg német tábornok legyőzte Tannenbergnél (augusztus 26-30.), majd német győzelem
következett a Mazuri-tavaknál is, a Monarchia Szerbiába betörő haderejét azonban a szerb had-
sereg visszaverte, s az osztrák-magyar hadsereg Galíciában is súlyos vereséget szenvedett az
oroszoktól.
Összességében elmondható, hogy az eredeti hadászati tervek mindenhol összeomlottak, s
az első összecsapások után a továbbiakra már semmi útmutatást nem adtak. Az óriási vesztesé-
gek, a csalódottság és tanácstalanság mindenhol a hadvezetés stratégiai elképzeléseinek krízisé-
hez vezetett. Az is világossá vált, hogy a győzelemhez vezető út sokkal hosszabb és gyötrelme-
sebb lesz, mint azt korábban gondolták volna, s hogy nemcsak a katonai lépéseket kell megter-
vezni, hanem egyre nagyobb jelentősége lesz a gazdasági és a diplomáciai tevékenységnek is.
Ennek a felismerésnek a jegyében az antant államai 1914 szeptemberében a londoni szerződés-
ben biztosították egymást arról, hogy nem kötnek különbékét az ellenséggel.
Az 1915-ös év
„Úgy kell háborúznunk, ahogy muszáj, nem úgy, ahogy szeretnénk!”
(Lord Kitchener)
Az angol hadügyminiszter kijelentése az 1914-es év tapasztalatainak talán legfontosabb, a
hadviselő felek által azonban legkevésbé figyelembe vett konklúziója volt. Pedig 1914 végére
minden fél előtt világossá vált, hogy az eredeti hadászati koncepcióikat nem érvényesíthetik: a
Schlieffen-terv értelmét vesztette, a francia támadó hadműveletek az emberveszteségen túl más
eredményt nem produkáltak, a kelet-poroszországi orosz hadműveletek megakadtak, a Monar-
chia pedig sikertelenül küzdött a nálánál jóval kisebb Szerbiával.
A legfontosabb fronton, a nyugatin milliós hadseregek birkóztak egymással a flandriai
sártengerben anélkül, hogy az olyannyira vágyott áttörést bármelyikük is kierőszakolhatta vol-
na. Az állóháború kialakulásának első számú oka a kor stratégái által helytelenül felmért – szá-
mos alkalommal figyelembe sem vett – harcászati változásban rejlett. A felek 1914 telére gép-
fegyverekkel és gyorstüzelő ágyúkkal ellátott fedezékekbe húzódtak, egymással párhuzamos
lövészárokrendszereket építettek ki, melyeken megtört a számbeli fölényben lévő gyalogság és
a lassan idejét múló lovasság minden rohama.
A katonai vezetők, akiket rabul ejtettek a kezük alá adott, korábban elképzelhetetlen ere-
jűnek tartott hatalmas hadseregekben rejlő lehetőségek, úgy vélték, hogy még nagyobb támadó-
erőket harcba vetve leküzdhetik ellenfeleiket, így tovább erőltették az offenzív hadművelete-
ket. Általános feltételezésük az volt, hogy az ellenség legerősebb pontján támadva és ott erőfö-
lényt létrehozva arathatnak győzelmet, ezért a rendelkezésre álló katonákat és hadfelszerelést
ezekre a pontokra koncentrálták. Természetesen az „ellenség” is ezt tette: növelte védelmi erőfe-
szítéseit – tagolt (több lövészárokból, bunkerekből álló) frontvonalat alakított ki, tüzérséget és
géppuskákat vonultatott fel, s az ellenség tüzérségi előkészítése alatt földalatti bunkerekbe me-
nekítette embereit. Az „ütközetek” mindig ugyanazt a koreográfiát követték: többórás tüzér-
ségi előkészítés után előrenyomult a gyalogság, hogy elfoglalja a szemben álló fél lövészárkait.
A rohamozók átvergődtek a saját tüzérségük által „holdbéli táj”-já változtatott, szögesdrótaka-
dályokkal tűzdelt frontok közti senkiföldjén, majd megtizedelve elérték (ha elérték) az ellenfél
árkait. Ez idő alatt a védelemnek módjában állt felkészülni, a tüzérség által összelyuggatott tere-
pen újabb géppuskafészkeket építeni, esetleg a szétlőtt első vonalakból a gyakorta érintetlenül
maradt hátsókba húzódni. Így aztán a rohamozókat számos esetben érte kínos meglepetés: mi-
kor elérték az ellenséges vonalakat, ott senkit sem találtak, a mögöttük lévő fedezékekből vi-
szont halomra lőtték őket.
1915-ben a támadók új fegyvereket vetettek be – gáz, repülők –, melyek kezdetben azt
ígérték, hogy felgyorsulnak a harcok, de mivel a védők is alkalmazták ezeket, nem hozták meg
a várt eredményt. Sajátságos helyzet állt elő: a hátországból jól szervezetten, gyorsan érkezett az
erősítés, a frontokon aztán csigalassúsággal vonszolódtak a csapatok, s a hadihelyzet általában
„változatlan” maradt. A katonai vezetők egyre több embert és hadianyagot követeltek az immá-
ron hadigazdasággá átalakított hátországtól, hogy a meddő küzdelem óriási ember- és anyag-
veszteségeit pótolják (ez előbbi 1914 végére már 4 millió ember volt!), ám eredményességüket
csak harcászati változtatásokkal tudták volna növelni, de ezt nem tették.
A háború 1915 végére „anyagcsatává” változott, a felek belátták, hogy hosszú időre kell
berendezkedniük, ha győzni kívánnak, s nem elég csak a győzelem katonai oldalát megtervez-
niük. Bár a háború második évére nem születtek új koncepciók és senki sem tudta, hogyan is le-
hetne megnyerni azt, mégis történt egy fontos változás: jelentősen felértékelődött a tartalékok, s
általában véve a hátország hadviselő képessége.
Az első háborús év után szinte valamennyi fél vezetői elégedettek lehettek; hadicéljaikat
tulajdonképpen teljesítették vagy ha nem is, legalább győzelmekkel biztosították pozícióikat. A
győzelem és a célok között ugyanis furcsa ellentmondás alakult ki. A német seregek mindkét
fronton győzelmeket arattak, de a Schlieffen-tervről kiderült, hogy végrehajthatatlan. A franciák
bizakodva tekintettek 1915 elé. Legfontosabb stratégiai céljaikat – a németek kétfrontos háború-
ra kényszerítését, valamint első csapásuk kivédését – elérték, ám az ellenséges seregek minde-
nütt hazájuk földjén álltak. Joffre, a főparancsnok a francia közvélemény nyomásának és saját
ambícióinak engedve épp ezért offenzívákat tervezett, s követelte az angolok hathatósabb támo-
gatását. Oroszország – bár a tannenbergi fiaskót nehezen heverte ki – Galíciában kárpótolta ma-
gát a gyenge felszereltség és irányítás okozta vereségekért, s az antant legnagyobb örömére to-
vábbra is aktív résztvevő maradt. Anglia a kontinensen nem szenvedett komolyabb vereséget, a
tengereken viszont megsemmisítette a gyarmatokat veszélyeztető német hajókat, majd létrehoz-
ta a Németországot lassan fojtogatni kezdő blokádot.
Egyedül a Monarchiának volt kedvezőtlen a katonai mérlege. Gyengébb ellenfelével, a
szerbekkel sem bírt, ráadásul Galíciában olyan katasztrofális kudarcok érték, amelyek aláásták a
soknemzetiségű hadsereg amúgy is közepes harci morálját. 1914 végén a Monarchia katonai ve-
zetése konstatálta, hogy német támogatás nélkül még mostani gyenge pozícióit is képtelen lesz
tartani. Ez, az egyébként reális felismerés, egyre fokozta a Monarchiának a háború végére már
nyomasztóvá váló alárendeltségét. Az 1915-ös esztendő terveit az állóháború mozgóvá változta-
tásának igénye, az ellenség gyenge pontjának megkeresése, valamint a hátország szerepének
felismerése határozta meg.
Falkenhayn, az elcsapott Moltke utóda helyesen mérte fel, hogy az 1915-ös évben az an-
tant megpróbálja dűlőre vinni a háborút, s általános támadást tervez. Ezért a német vezérkari
főnök nyugaton védelemre rendezkedett be, míg keleten megpróbálta a Monarchiát kimenekí-
teni szorult helyzetéből. Márciusban az orosz hadsereg elfoglalta Przemysl erődrendszerét, s ez
megerősítette Falkenhaynt elhatározásában. Május 2-án az egyesített német-osztrák-magyar csa-
patok Gorlicénél váratlan támadással átszakították az orosz frontot. Az oroszok feladták Galíci-
át, majd hamarosan kiürítették Lengyelországot. Szeptemberre a frontvonal a tavaszitól ötszáz
kilométerre keletre állapodott meg, s bár az oroszoknak egy esztendeig nem futotta nagyobb el-
lentámadásra, nem kértek békét. A keleti front válságos helyzetére és a franciaországi patthely-
zetre való tekintettel az angol admiralitás első lordja, Winston Churchill és a hadigazdaságot ve-
zető Lloyd George, hogy elkerüljék a nyugati front kockázatát, egy mellékhadszíntéren próbál-
tak sikert elérni. Február végén az angol flotta egységei megkezdték a Dardanellák bombázá-
sát, majd márciusban a tengeren a térségbe szállított – elsősorban gyarmati, pl. ausztrál – csapa-
tok partra szálltak Gallipolinál. A siker azzal kecsegtetett, hogy a törökök kilépnek a háborúból,
és Anglia megerősítheti gyarmati pozícióit. Az sem volt épp megvetendő, hogy a szorosok birto-
kában támogatást nyújthattak volna rogyadozó orosz szövetségesüknek, ugyanakkor semmivel
sem vitt volna közelebb a fő ellenfél, Németország legyőzéséhez. A várt siker azonban elmaradt:
a partra szállt egységek a rossz szervezés és Sir John Hamilton erélytelen hadvezetése miatt
megrekedtek a gallipoli sziklák alatt, ahol majd’ egy esztendeig tartó, 1916 elején kiürítéssel
végződő állóháború bontakozott ki. A francia hadvezetés joggal érezhette úgy, hogy szövetsége-
sei cserben akarják hagyni, ezért a britek a nyugati fronton is fokozták erőfeszítéseiket. Flandri-
ában, Ypern térségében több támadást is indítottak, ám mindegyik kudarcba fulladt. A németek
itt használtak először harci gázt, amit később az antant is átvett. A katonák ezután még lassabb
mozgásra kényszerültek kezdetleges gázálarcaikban.
A francia hadvezetés azonban nem adta fel: megpróbálta Olaszországot a saját oldalán
felsorakoztatni. A londoni titkos szerződésben az antant által neki ígért Triesztért, Tirolért,
Észak-Dalmácia és Kis-Ázsia egy részéért cserébe az olasz kormány hajlandó volt hadat üzenni
a Monarchiának, de katonai potenciálja nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az olasz
hadsereg kezdettől az antant támogatására szorult, ráadásul az Alpok irányában kellett támad-
nia, s tizenegy sikertelen Isonzó-menti csata bizonyította ennek lehetetlenségét.
A Monarchia katonai vezetésének a győzelembe vetett bizalmát viszont jelentősen erősí-
tették az olaszok elleni győzelmek. Szövetségeseinek az erőfeszítései természetesen a franciákat
sem hagyták hidegen, s Joffre 1915 őszére „végső” támadást készített elő Champagne-ban. A
szeptemberi angol-francia offenzíva negyedmillió halottat eredményezett, mást semmit. A ku-
darcot személycserék kísérték: az angol főparancsnok Douglas Haig tábornok lett, Joffre azon-
ban – bár alárendeltjei egy részét leváltották – a helyén maradt, s vele maradt az offenzív straté-
gia is. Az egyetlen győztes, Falkenhayn tekintélyét is kikezdték a defenzívában elért sikerek. A
legbefolyásosabb német tábornokok – Hindenburg és Ludendorff – támadást sürgettek. A né-
metek ugyanis a sikeres védekezésből azt a helytelen következtetést vonták le, hogy az antant
gyengül, így lehetőség nyílik megtörésére. A nagy nyugati támadásra ugyan ez évben még nem
került sor, de ősszel megmozdult a mellékhadszínterek egy része. Az antantoffenzíva után fel-
szabadult német erők egy részét Falkenhayn képes volt átcsoportosítani a Balkánra. Ferdinánd
bolgár király Macedóniáért cserébe országát a központi hatalmak oldalán sorakoztatta fel, ezzel
aztán el is dőlt Szerbia sorsa. Októberben ugyan partra szállt Szalonikiben az antant expedíciós
serege, hogy Szerbiát megsegítse, de a görög városban rekedt. A Monarchia csapatai elözönlöt-
ték Szerbiát, közben a bolgárok feltartóztatták az antant Szalonikiből induló támadását. A szerb
hadsereg összeomlott, s maradványai – magukkal vive az agg Péter királyt – Korfu szigetére
menekültek. 1915 őszén az angolok a mezopotámiai fronton próbáltak sikereket elérni, de táma-
dásuk Bagdadnál elakadt, sőt, az év végére vissza kellett vonulniuk.
Az 1915-ös év a tengeri háborúban is változásokat hozott. Bár a német flotta még nem
vállalta, hogy nyílt ütközetben mérje össze erejét a britekkel, mégis kísérletet tett a blokád feltö-
