Table Of ContentOtto Carius
Tigrisek a sárban
Az 502. nehézpáncélos zászlóalj harcai Narva és Dünaburg előtt
B.H.N.
2015
ELŐSZÓ
Mi, a német Wehrmacht egykori katonái nagyon hálásak vagyunk
a különböző külföldi kiadóknak a második világháborúról szóló
könyvek megjelentetéséért. Ezek a publikációk ellentmondanak a
német katonát a filmipar, a televízió és a sajtó részéről éró
rágalmaknak, és számos forrás felhasználásával tárgyilagos képet
festenek a Wehrmachtról. Különösen hálásak vagyunk pedig azokra
az elesett bajtársainkra emlékezve, akik - együtt Nyugat-Európa
valamennyi országának önkénteseivel - azért harcoltak, hogy
megmentsék földrészünket a kommunizmustól, s akiknek emlékét a
rágalmazó megnyilvánulások beszennyezik. Máig jó szívvel
emlékezem a spanyol „Kék Hadosztállyal” közös bevetéseinkre.
Sajnos megértük, hogy saját hazánkban háborús emlékműveket
pusztítanak el és gyaláznak meg, miközben Brémában,
Hamburgban és Bonnban ünnepélyes külsőségek közepette „az
ismeretlen katonaszökevénynek" avatnak „hősi emlékműveket” (Az
érdekesség kedvéért ezen a helyen meg kell említenem, hogy 1944.
december 31-ig a Wehrmacht 1408 dezertőrét vették
nyilvántartásba; ehhez képest az öt háborús év alatt a fegyveres
erőknél mintegy hétmilliónyian teljesítettek szolgálatot!)
Nem akad más nemzet, amely megengedne magának ilyen
arcátlanságot, és szégyenkezve mondom: olyan sem. amelyet 1945
után ennyire sikeresen csaptak be, mint a németet. Ezt a képet a
legújabb források ismeretében sem módosítják. Az „átnevelés",
amely a Harmadik Birodalom számos egykori propagandistájának
segítségével folyik, maradéktalanul sikeres. A hagyományokból
gúnyt űznek, a Wehrmacht és az egész nép második világháborús
teljesítményét legfeljebb egykori ellenségeink ismerik el - mi több,
csodálják.
Minden egyes katona eleget kell, hogy tegyen a kötelességének
„amint ezt a törvény rendeli” Azt, hogy ki az ellenség, soha nem ő
határozza meg, hanem a politikusok írják elő számára. „Mourir
au feu ou sur la route, cést le métier du soldat. (’Meghalni az
ellenség tüzében vagy az úton - ez a katona mestersége.) Napóleon
e mondása az elkövetkezendőkben is minden katonára érvényes
lesz. A közös sors valamennyi nemzet harcosait összeköti, amint ez
számos találkozó során is megmutatkozik.
1945 óta nem telt el hét, hogy a világban valahol ne lett volna
háború. Ebben az évszázadban a két világháború után a
Szövetségesek győzelmi mámorukban kétszer veszítették el a
világbekét, mert híján voltak annak, amit az ókoriak modestiának és
sophrosynének - visszafogottságnak és önmérsékletnek - neveztek.
Reméljük, hogy a közeli jövőben olyan politikusok szava érvényesül
majd, akik a legdicsőségesebb küzdelmek során és a diadal
mámorában is mindig szem előtt tartják a politikai célokat.
Minden ember békében és szabadságban akar élni. Nem elég
azonban, ha mindig csak emberi jogokról beszélünk - rá kell
mutatnunk az ember kötelességeire is.
Reménykedjünk, hogy az ifjú nemzedék a béke tartós világrendjét
teremti meg. Ehhez azonban elengedhetetlen valamennyi nemzet
kompromisszumkészsége.
Mi, az egykori frontkatonák mindenesetre saját tapasztalatunkból
tudjuk, és elesett bajtársaink nevében, figyelmeztetésképpen adjuk
tovább:
a háború a politikában a legrosszabb alternatíva!
Otto Carius
AZ 1960-AS ELSŐ KIADÁS EREDETI ELŐSZAVA
Frontélményeim első lejegyzését pusztán az 502. Tiger
páncélososztályunk tagjainak szántam.
Amikor aztán ennek alapján megírtam e könyvet, az volt a célom,
hogy hozzátegyem a magamét a német frontkatona becsületének
helyreállításához, akinek - tudatos és nem tudatos - rágalmazását
1945 után bel- és külföldön egyaránt szisztematikus
módon folytatták. Ugyanakkor a nyilvánosságnak joga van tudni,
hogy milyen volt a háború, s milyen volt a német katona valójában.
Ez a könyv elsősorban a páncélos fegyvernembeli bajtársakat
szólítja meg. Legyen számukra emlékeztető azokra a nehéz időkre,
amelyekben pontosan azt tettük, amit a más alakulatoknál szolgáló
katonatársaink ugyancsak elmondhatnak magukról: a
kötelességünket.
A beszámoló súlypontját jelentő, 1944. február 24-e és március
22-e közötti bevetéseket azért tudtam ilyen pontosan ábrázolni, mert
sikerült megmentenem a háborúból a hadosztály és a hadtest által
készített harcjelentéseket. Annak idején kézbesítették nekem, én
pedig hazaküldtem. Ami a többi bevetést illeti, személyes
emlékeimen kívül rendelkezésemre álltak a szokásos hivatalos
dokumentumok.
Otto Carius
HÍV A HAZA
„Igazán érdekelne, mire kell nekik az a kis ember” mondta az
egyik skatjátékos. Egymáshoz közel húzódva, a térdükre helyezett
bőröndön kártyáztak. A búcsút igyekeztek megkönnyíteni: ugratták
egymást, tromfoltak, számoltak.
Az „igazán érdekelne, mire kell nekik az a kis ember” szavak rám
vonatkoztak. A fülke ablakánál álltam, és miközben a vonat a Rajna-
síkságon át kelet felé zakatolt, én visszafelé, a Haardt-hegység felé
néztem. Olyan volt, mintha egy hajó a biztos kikötőt elhagyva a
bizonytalanba indulna. Időről időre megbizonyosodtam róla, hogy a
behívóparancs még a zsebemben lapul: Posen (Ma Poznan
Lengyelországban), 104. gyalog pótzászlóalj - gyalogság,
minden fegyvernemek királynője!
Én voltam a társaság Benjáminja, és még csak rossz néven sem
vehettem a többiektől, hogy nem vettek komolyan. Hiszen nem is
bántó szándékkal mondták... ellenkezőleg, teljesen érthető volt a
dolog. A sorozáson kétszer is felmentettek: „Ideiglenesen
alkalmatlan, soványság!” Kétszer voltam kénytelen hevesen
nyeldekelni, és lopva a szememet törölgetni. Istenem, hiszen odakint
a fronton nem az számított, ki hány fontot nyom!
Eközben hadseregeink Lengyelországban egyedülálló
diadalmenetben törtek előre, és néhány nap óta immár
Franciaországnak is el kellett szenvednie fegyvereink első,
megrendítő csapásait. Apám is ott volt, aki a háború kezdete óta
ismét egyenruhát viselt. Anyámnak most alighanem elég volt kis
háztartást vezetnie, miután bátyámmal együtt visszatérhetett határ
menti szülőhelyére... Nekem pedig Posenben kellett megélnem
tizennyolcadik születésnapomat - első ízben egyedül, magamra
hagyatva. Csak most tudatosult bennem, milyen boldog ifjúságot
köszönhettem szüleimnek! Vajon mikor és hogyan térek majd vissza,
mikor ülhetek le újra a zongora mellé, mikor vehetek a kezembe
csellót vagy hegedűt? Még néhány hónappal ezelőtt is úgy
terveztem, hogy a későbbiekben zenei tanulmányokat folytatok.
Aztán meggondoltam magam, és a gépészettel kezdtem kacérkodni.
Ezért is jelentkeztem a páncélelhárításhoz. Nekik azonban ekkor,
1940 tavaszán nem volt szükségük önkéntesekre. Gyalogossá
kellett, hogy legyek - sebaj, a lényeg, hogy bejutottam!
A fülkében idővel csend lett. Alighanem mindenkinek bőven volt
mit végiggondolnia, s az utazás hosszú órái bőséges alkalommal
szolgáltak erre. Amikor végül elgémberedett lábbal, merev derékkal
leszálltunk Posenben, tulajdonképpen örültünk, hogy nem
kell tovább gondolkodnunk.
A 104. gyalog pótzászlóalj egy különítménye fogadott bennünket,
ránk parancsoltak, hogy vegyük fel a lépést, és a laktanyába vittek
bennünket. Körletünkben szépségnek nem sok nyomát leltük.
Negyven társammal találtam magam egy helyiségben, a
szűkös térben épphogy elfértünk. A haza védőjének magasztos
feladataiból nem sok maradt számunkra, ugyanis megkezdődött a
létért való küzdelem az öregkatonákkal, akik kellemetlen
„jöttmenteknek” tekintettek bennünket. Én szinte kilátástalan
helyzetben voltam: alig sarjadt a szakállam! Mivel, úgy látszik, az
igazi férfiasságnak az erős borosta a jele, a kezdet kezdetétől
defenzívába szorultam. Ám a többiek irigyeltek, amiért nekem egy
héten mindössze egyszer kellett borotválkoznom.
A szolgálat ellátása olyan igénybevételt jelentett számomra, hogy
idegeim pattanásig feszültek. Valahányszor félholtra
gyakorlatoztattak bennünket, vagy a terepkiképzések alkalmával a
gyakorlóterek piszkában fetrengtünk, gyakran jutott eszembe a
Maximilianeum. Csak jóval később tanultam meg értékelni az efféle
alapos kiképzést; nemegyszer a Posenben szerzett ismeretek
alkalmazásával tudtam kivágni magam veszedelmes helyzetekből.
Néhány órával később minden kellemetlenséget elfelejtettünk, és
dühünknek, amely a szolgálat során a katonaság, az elöljárók és
saját ügyefogyottságunk miatt gyűlt fel bennünk, immár nyoma sem
maradt. Alapjában véve ugyanis meg voltunk győződve arról, hogy
mindennek megvan a maga értelme.
Szerencsésnek mondhatja magát minden nép, melynek ifjúsága
olyan készségesen száll síkra, és olyan önzetlenül harcol a
hazájáért, ahogyan ezt a német fiatalok a két világháborúban tették.
Miután a mindannyiunkat eltöltő eszményekkel visszaéltek,
senki sem tehet az ifjúságnak olyasféle szemrehányásokat,
amilyenekben e háború után része volt. Kívánjuk mostani fiatal
nemzedékünknek, hogy ne kelljen ahhoz hasonló csalódást
megélnie, mint amilyet nekünk okoztak. Még szebb volna, ha
egyszer olyan kor köszöntene ránk, amelyben egyetlen népnek sem
lenne szüksége katonákra - merthogy kitört az örök béke.
Posenben arról ábrándoztam, hogy a gyalogsági alapkiképzést
rendíthetetlenül végigcsinálom, ám végül csalódnom kellett. Ott
voltak mindenekelőtt a teljes felszereléssel végrehajtott
menetgyakorlatok. Tizenöt kilométerrel kezdtünk. Ezt a távot hetente
öt kilométerrel toldották meg, míg elértük az ötvenet. íratlan törvény
volt, hogy ilyenkor a géppuskákat az érettségizetteknek kellett
vinniük. Szemlátomást engem, a legcingárabb tökfilkót akartak
próbára tenni, kideríteni, hol húzódnak makacs teljesíteni
akarásom határai, Nem csoda hát, hogy egy szép napon
ínhüvelygyulladással és egy galambtojás nagyságú, gennyedző
hólyaggal tértem vissza a laktanyába.
Posenben a gyalogsági virtus újabb próbáit már nem volt
alkalmam kiállni. Áthelyeztek bennünket Darmstadtba. Szülőhelyem
közelsége nyomban barátságosabb megvilágításba helyezte a
katonáskodást, és további hajtóerőt jelentett ama nem
megalapozatlan kilátás, hogy rövid, hétvégi eltávozásra mehetek.
Így aztán majd kibújtam a bőrömből, amikor a századparancsnok
tizenkét önkéntest keresett a páncélos fegyvernemhez. Csak
autószerelők jelentkezhettek volna, de - részvétteljes mosollyal -
engem is besoroltak a tizenkettő közé. Az Öreg valószínűleg
örült, hogy megszabadul tőlem, a fél adagnyi katonától. Döntésemet
mindazonáltal nem egészen tiszta lelkiismerettel hoztam meg;
apámnak semmilyen fegyvernem, még a repülők ellen sem volt
kifogása, a páncélosokat azonban kategorikusan elutasította. Lelki
szemeivel valószínűleg már látta is, amint nyomorúságosan
bennégek egyben. És most mégis a fekete egyenruhánál kötöttem
ki! Ezt a lépésemet soha nem bántam meg, s ha még egyszer
katonává kellene lennem... számomra csak a páncélos fegyvernem
jöhetne szóba.
A vaihingeni 7. páncélos pótosztálynál megint újonc lettem.
Harckocsiparancsnokom August Dehler altiszt volt, kifogástalan fickó
és remek bajtárs. Töltőkezelő lettem, és valamennyien roppant
büszkék voltunk, amikor megkaptuk új, cseh ,,38(t)” harckocsijainkat.
A 3,7 cm-es lövegünkkel és két cseh géppuskánkkal hallatlanul
erősnek éreztük magunkat. A páncélzat lelkesedéssel töltött el
bennünket, és nem sejtettük, hogy rövid idő múltán kiderül, hogy
csupán lélektani védelmet jelent számunkra: éppen csak megfogta a
gyalogsági lövedékeket.
A páncélos játékszabályokat a holsteini Putlosban tanultuk meg:
az itteni gyakorlótérre éleslövészet céljából érkeztünk. 1940
októberében Vaihingenben felállították a 21. páncélosezredet,
amelyet aztán röviddel az oroszországi hadjárat előtt az ohrdrufi
gyakorlótéren a 20. páncéloshadosztályba soroltak be. A páncélos
fegyvernem magasiskoláját gránátos-alakulatokkal közös
gyakorlaton járatták ki velünk. Amikor 1941 júniusában kiosztották a
tartalék fejadagokat, tudtuk: most elkezdődik!
Azt, hogy hol kerül sor a bevetésünkre, senki sem tudta, míg csak
útnak nem indítottak bennünket Kelet-Poroszországba. Bár az ottani
parasztok megsúgtak nekünk ezt-azt, még ekkor is úgy hittük,
odavezénylésünk célja a határ biztosítása. Ez a feltételezés
csalódást okozott nekünk, Putlosban ugyanis már merülő
harckocsikon gyakorlatoztunk, amelyek víz alatt közelítették meg a
partot, s csak előtte bukkantak a felszínre. Mindebből arra tippeltünk,
hogy Anglia lesz az ellenfél. Ehelyett ott álltunk Kelet-
Poroszországban.
Kételyeink azonban nem sokáig gyötörtek bennünket.
Június 21-én este felvonultunk a határra, és az eligazításon
végleg megbizonyosodhattunk arról, hogy küszöbön áll a
bevetésünk. Mindenki jeges nyugalmat színlelt, bensőnkben
azonban mindnyájan nagyon izgatottak voltunk. Feszültségünk az
éjszaka során csaknem elviselhetetlenné fokozódott, s amikor
hajnalban hadosztályunk felett kelet felé tartó bombázó- és Stuka-
kötelékek húztak el mennydörögve, Kalwayától délre, egy erdő
szélén, a szívünk a torkunkban dobogott. Századparancsnokunk
harckocsiján volt egy rádiókészülék, amely öt perced az X-időpont
előtt hivatalosan bejelentette az oroszországi hadjárat kezdetét.
Közülünk, néhány tisztet és altisztet kivéve, még senki nem volt éles
bevetésen. Éles lőszer hangját addig csak lőtéren hallottuk,
Bizalommal tekintettünk fel az „öregekre”, akik már Vaskeresztjeiket
és Rohamjelvényeiket viselték, s úgy tűnt, halálosan nyugodtak.
Bennünket zsigeri nyugtalanság fogott el. Úgy véltük, bármely
pillanatban ránk zúdulhat az oroszok tüze, de továbbra is csendes
volt minden - megváltásként éltük meg, amikor megérkezett a
támadási parancs.
