Table Of ContentA hobby-állattartás aranykönyve
PATAY LÁSZLÓ
Sajdik Ferenc karikatúráival!
Patay László
Szelídíts meg!
Lelovich György és Szigethy Kálmán
emlékének
„Gyere, játsszál velem, – javasolta a kis herceg.
– olyan szomorú vagyok.
– Nem játszhatom veled – mondta a róka.
– Nem vagyok megszelídítve.
. . .
– Mit jelent az, hogy megszelídíteni?
– Olyasmi, amit nagyonis elfelejtettek
– mondta a róka.
– Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
. . .
Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú,
mint a többi száz- meg százezer.
De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra.
Egyetlen leszel számomra a világon.
És én is egyetlen leszek a számodra.
. . .
Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a
róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek.
. . .
Ha azt akarod, hogy barátod legyen,
SZELÍDÍTS MEG engem!
– Jó, jó, de hogyan – kérdezte a kis herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka.
– Elôször leülsz szép, tisztes távolba tôlem, úgy, ott a fûben.
Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit.
A beszéd csak félreértések forrása.
De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz ...“
(Saint-Exupery: A kis herceg – Rónay György fordítása)
Sajdik Ferenc karikatúráival
PATAY LÁSZLÓ
S Z E L Í D Í T S
M E G !
Aszerzô 1982-ben megjelent Idomítsunk...! címû mûvének
második, átdolgozott kiadása
Az elsô kiadást lektorálta
Csányi Vilmos
Veress István
© Patay László, Sajdik Ferenc 1994
Minden jog fenntartva!
ETO 591.612
ISBN 963 602 605 X
A digitális változatot az Adobe Acrobat™programrendszeren
a Styler Kft. készítette 1996. februárjában.
Miért kellett ezt a
könyvet megírnom?
Na, én is jól kezdem! Már a bevezetô címével is felhergelem olvasóimat!
Mi az, hogy kellett?!
Egy könyvet vagy meg akar írni a szerzô, vagy sem. Ha nem, a kutya sem
erôlteti rá!
Pedig engem éppen ôk kényszerítenek!
Azok az ebek, amelyekkel nap mint nap találkozom az utcán, a parkokban.
Azok a jobb sorsra érdemes cirmosok, amelyek a világnak hátat fordítva
nyomorognak kiállítási ketreceikben, s amelyek – gazdáik hite szerint –
repesnek az örömtôl azért, mert különféle címekkel „tünteti ki” ôket a bíráló
bizottság, és szalagokat, plecsniket aggat a nyakukba!
Azok az aranyhörcsögök, amelyeket éjjeli állat létükre fényes nappal mind-
untalan felzavarnak álmukból gazdáik, és azok a papagájok, kakadúk, csízek,
kanárik, melyek csapatokban élô állatok, mégis magánosan zárják ketrecbe
ôket, hogy beszéljenek, fütyörésszenek tulajdonosaik kényére-kedvére.
No meg azok az embertársaink, akik változtani akarnak mindezen, akik érzik,
hogy normalizálni kellene az urbánus ember és az állatok közötti kapcsolatokat,
csak éppen azt nem tudják ≈ miképpen! Akik felismerték már, hogy amit ma
állatbarátság címszó alatt mûvelünk, azt többnyie az állatok érdekeit, vagyis
környezeti igényeit, viselkedésbeli kötöttségeit, szociobiológiájukat teljes mér-
tékben figyelmen kívül hagyva csináljuk. Éppezért a legtöbb esetben nem is
egyéb akaratlan és többnyire szeretettôl vezérelt állatkínzásnál!
5
A Föld minden élôlénye – így az ember is – eredendôen a saját szemüvegén
át néz a világra. Meg van gyôzôdve arról, hogy mások is ugyanolyannak látják
azt, mint ô. Jellemzô erre a mentalitásra a gyermekpszihológusoknak az a
klasszikus mondása, hogy: – a pulóver az a ruhadarab, amit a gyereknek akkor
kell felvennie... ha az anyuka fázik!
Állatainkkal sem igen bánunk különbül! Tapasztalatom szerint a legtöbb
állatbarát szentül hiszi, hogy kedvenceinek is az a jó, ami neki magának!
Csakhogy! – Amíg a legokosabb állatfaj, a csimpánz sem tudja értékelni, ele-
mezni saját ösztönvilágát, vagyis öröklött, génjeibe kódolt viselkedést szabá-
lyozó rendszerét, addig az ember – épp azért, mert már kiemelkedett az állatok
közül – erre is képes... lehetne!
Megfelelô ismeretek birtokában akár annak is tekinthetné kedvenceit, amik
azok valóban. Kutyának a kutyát, macskának a macskát, lónak a lovat, énekes-
madárnak a kanárit.
És embernek az embert!
Érzelmeink mégis „az erdôbe visznek bennünket” az esetek nagy többsé-
gében.
Pedig Konrad Lorenz – akit igazán nem lehet állatellenességgel vádolni – e-
gyebek mellett arra is felhívja a figyelmünket, hogy a szivárvány mit sem veszít
pompájából, sôt éppúgy gyönyörködtet is bennünket, mint azelôtt, ha azt is
tudjuk róla, hogy nem egyéb, mint a nap fényének visszaverôdése a levegôben
lebegô páracseppeken. És hiába tudjuk, vesszük tudomásul ezt, mégis
érzelmeink felôl közelítünk, mind a szivárványhoz, mind kedvenceinkhez!
Igenis meg kellene értenünk, hogy ami természetes a Homo sapiens, az
állítólag értelmes, sôt gondolkodó ember számára, azt korántsem szabad
kézenfekvônek tekintenünk más fajokkal kapcsolatosan! Ám ahhoz, hogy erre
képesekké váljunk, kellô és tudományos – tehát tárgyilagos – ismeretekkel kell
felvértezôdnünk. Mind állataink, mind pedig a magunk életének, viselkedé-
sének törvényszerûségeit egyszerûen meg kell tanulnunk!
Nem elég kedvenceink etetésével, itatásával törôdnünk, játszanunk és
sétálnunk velük, no meg karácsonyfának tekintenünk ôket, melyekre, mint
holmi szaloncukorkákat, csengôcskéket, fölaggathatjuk felesleges érzelmeinket.
Pontosan tudnunk kell, mit is várhatunk el tôlük, és ôk mit kívánnak meg
környezetüktôl, amibe természetesen mi is beletartozunk. Másként mondva; –
hogyan viszonyulnak, s viszonyulunk ahhoz a közeghez, mikro- és makro-
környezethez – városokhoz, falvakhoz, udvarokhoz, lakásokhoz, stb –, amelyben
közösen élünk. Tudnak-e, s tudunk-e változtatni, és ha igen, milyen mértékben a
velük született – örökölt, fajra jellemzô, tehát ösztönös – viselkedésükön,
képesek vagyunk-ealkalmazkodni egymáshoz, megtanulni az együttélés néhány
alapszabályát?
Végre tudomásul kellene venni azt is; kardinális kérdés, hogy egy-egy faj, s
annak egy-egy egyede milyen hatásra miként válaszol. Tehát meg kellene
tanulnunk egymással valóban kommunikálni, és nem emberi feltételezéseinket
kivetíteni az állatok jelzéseire! Vagy legalább azt az egyetlen fajt – s azon belül
6
azt az egyedet – kellene megismernünk minél alaposabban, amelyet kedvenc,
angolosan pet-állatként kiválasztottunk magunknak.
Meg kellett írnom ezt a könyvet amiatt a rengeteg ostobaság miatt is, amit az
állatok viselkedésérôl félmûvelt emberek hisznek, s hírdetnek az utóbbi idôben.
Fôleg a különféle napilapok, állatbarát magazinok, sôt egyes fajok tenyésztô-
ibôl összeverbuválódott egyesületek úgynevezett „szaklapjainak” némely cikkei,
jónéhány „szakkönyvnek” kikiáltott fércmû, no meg a Televízió állatokról szóló
mesefilmjeinek olcsó, érzelgôs emberiesítése – antropomorfizációja – okoz vissza-
fordíthatatlan károkat az ember társas viselkedésében!
Természetesen most nem azokról valóban jó és szakszerû könyvekrôl, filmek-
rôl beszélek, amelyekkel hál’istennek mi is egyre gyakrabban találkozhatunk, s
nem a magas színvonalú szakfolyóiratok közleményeirôl, hanem azoknak a lai-
kus, önjelölt „állat-természetgyógyászoknak, etológusoknak, behavioristáknak,
állatpszichológusoknak” – s ki tudja miféle titulusokkal magukat fel nem
ruházóknak! – ostoba téziseirôl, akik szinte megszállják a különféle állatbarát,
állatvédô egyesületeket, kutyaiskolákat, a lapok állatrovatait, s hírdetnek olyan
tanokat, hogy ...
És éppen a kutyások vezetnek ezen a téren! Pedig nekik külön házi etoló-
gusaik vannak Magyarországon, akik mindent elkövetnek, hogy valami fényt
gerjesszenek az általános homályban!
De meg kellett írnom ezt a könyvet azok kedvéért is, akik máig is felkeresnek
az állatokkal kapcsolatos kérdéseikkel, mert azokra nem ad feltétlenül választ a
fent emlegetett „szakirodalom”!
Szinte nincs nap, amikor meg ne csörrenne a telefon, ne hozna levelet a
posta, s valaki ne kérne – többnyire már kétségbeesetten – tanácsot különféle,
a háznál tartott, tartható és tartani szándékozott állatokkal, kedvencekkel kap-
csolatosan.
Hol egy elkeseredett gyerek hív, hogy segítsek a szüleit „megagitálni”, mert
azok – érthetetlen módon – ki akarják dobni a lakásból azt a girhes kismacskát,
kiskutyát, amit ô az utcán felszedett, hol pedig a mamája, hogy ugyanbizony
beszéljek már a büdös kölyök fejével.
Van, aki tanácsot kér, hogy mit csináljon kedvenc kiskutyájával, aki(!) egyéb-
ként roppant aranyos, ... csak megharapja ôt, ha nem viszi idôben sétálni, vagy
nem ad neki enni, amikor annak éppen kedve diktálja.
Sokan panaszkodnak arról, hogy olyan lelketlen szomszédokkal verte meg
ôket a sors, akik állatgyûlölôk, mások meg éppen azt a „bolond vénasszonyt”
szidják, aki ezeregy macskát tart lakásában, kétannyit etet az udvaron, és a
macskapisi-szagtól, no meg a legyektôl nem lehet megmaradni a házban.
Több esetben kellett véleményt mondanom olyan perekben, amikor valakit
megharapott – mint többnyire kiderült, csak megijesztett – egy kutya az utcán,
„pedig csak meg akarta simogatni!”
Kérem, higyjék el, hogy ilyenkor igen nehéz helyzetbe kerül a szakértô!
Szíve és felkészültsége szerint azt mondaná; – igaza volt a kutyának! Mert
honnan tudhatta volna, hogy a váratlanul hozzányúló embernek mi a szándé-
7
ka!? Ám egy állatbarátnak tudni illene, hogy a kígyó is akkor harap, ha a farkára
lépnek! Minden állat, ösztönösen, támadva-védekezik, ha valaki vagy valami
meglepetésszerûen az úgynevezett kritikus távolsága határán belül jut, tehát úgy
érzi, hogy már nem tud elmenekülni.
Sôt hozzátenné; – igaz ugyan, hogy a legkülönfélébb szabályrendeletek elôír-
ják, mit szabad, és mit nem egy állatnak az utcán, de ki szabja – s ki magyarázza
– meg az embereknek, hogy ôk mit engedhetnek meg maguknak, s mit nem egy
állattal szemben?
Eleinte viselkedéselméleti fejtegetésekkel próbáltam meggyôzni bírót, felpe-
rest egyaránt, de sajnos kénytelen voltam rádöbbenni, hogy falrahányt borsó,
amit beszélek! Mintha született vakoknak szólnék a színekrôl! Az emberek zöme
faji szûklátókörûséggel megverten nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy
minden egyes állatfaj egy külön világ. Viselkedési törvényszerûségei, a
környezeti ingerekre adott válaszai fajára jellemzôek, s nem az emberekére.
Gyakran eszembe jutott egy legénykori barátom. Az állatok iránti közös
szenvedélyünk hozott minket közel egymáshoz, s együtt rontottuk a levegôt, ha
csak tehettük. Hivatásos vadászok voltunk, akiknek a kutya nem csak munka-
társ, de az orvvadászok, fatolvajok kordában tartására szolgáló védôfegyver is.
Akkoriban pedig mindkét sportot lelkesen ûzték egyesek azon a vidéken, ahol
szolgáltunk. Érthetô tehát, ha mindent elkövettünk, hogy ne legyenek túl barát-
ságosak az idegenekkel szemben vadászkutyáink. Barátom egy gyönyörû
pointer kölyköt nevelgetett éppen, amely fajta akkor még ritkaságnak számított
Magyarországon, így érthetô, ha az átlagnál gyakrabban akadt meg rajta az
emberek szeme. Bizony sokat kellett könyörögnie, magyarázkodnia különféle
idegeneknek, hogy hagyják békén, ne zaklassák már a kiskutyát.
Aztán elunta!
Egy ízben a városka postáján volt valami intéznivalónk. Kutyáinkat elfektettük
a bejárat mellett, sôt meg is kötöztük, bár feleslegesen, hiszen – ha nem
piszkálták – olyan fegyelmezettek voltak, hogy a parancsszó jobban helyben-
tartotta ôket bármiféle póráznál. Feküdtek is rendben egymás mellett, mind-
addig, amíg egy párocska nem keveredett arra. A fiú – nyilván, hogy imponáljon
szíve hölgyének – szólongatni kezdte a kutyákat.
Öreg Andrásom a füle botját sem mozgatta, sôt az ínyét felhúzva jelezte, hogy
nem kenyere az efféle komázás. Ám Dóra, mint afféle kölyök, menten dobolni
kezdett a farkával, ami a kölyökkutya nyelvén egyértelmûen annyit jelent, hogy
– „én szívesen játszanék veled, de nem szabad, mert rámparancsoltak!”
Ifjú barátunk, hogy Andrással szembeni – és szíve választottja elôtti – fel-
sülését ellensúlyozza, menten simogatni kezdte a kölyköt, amit az felsza-
badításnak tekintve boldog ugrálással és nyalakodással viszonzott.
Barátom – veszni látván legalább egyheti kemény munkáját – se szó, se
beszéd, a fenecsinos leánykához lépett, és ölelgetni, csókolni kezdte. Az sikí-
tott, a legény felhorkant, András is, az emberek pedig összeszaladtak.
Cimborám elengedte a megrémült kislányt, és angyali nyugalommal közölte
a fiúval: – Hagyd békén a kutyámat, és én sem nyúlok a csajodhoz! – A legény
arca égett a szégyentôl, a városka lakói napokig nevettek az eseten, de tény ami
8
tény, amíg ott szolgáltam, egyetlen egy ember sem nyúlt többé kutyáinkhoz
engedély nélkül.
Nem is egy bíróval sikerült megértetnem ennek a történetnek a segítségével,
hogy az állat sem fogadja kötelességszerû szívességgel az idegenek köze-
ledését, s az efféle molesztálás ugyanolyan elbírálás alá kellene essék, mintha
valakinek a táskájában kezdene kotorászni szó nélkül egy idegen, vagy part-
nernôjének esne neki az utcán. Ugye senki sem róná meg, ha nem tûrné szó
nélkül!?
Nem csak kutyákkal, macskákkal kapcsolatban érkeznek kérdések. Az emberek
ma, hogy kitágult a világ, különféle egzótákhoz is hozzájuthatnak, s tartják a
leglehetetlenebb körülmények közt. Országh Mihály barátom még könyvet is írt
a lakásban tartott állatokról, a sokat mondó és még többet sejtetô „Mindent
lehet, de krokodilt, azt nem!” címmel. Ebben kedves öniróniával beszél saját
állatairól. Csakhogy Országh profi, nagyhírû szakember, aki hivatásból, és nem
csak hobbyból él állataival egy fedél alatt! Sokan azonban minden alapismeret
nélkül tartanak kígyót-békát, tücsköt-bogarat lakásukban, kertjükben, s kétség-
beesetten kérnek tanácsot, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzelték
eredetileg, vagy ahogy azt a „szakirodalomban” olvasták.
Legnépszerûbbek persze a majmok!
Igaza van Heini Hediger professzornak; magam is azt hiszem, nincs a földön
állatkerti szakember, zoológus, szakpublicista, akit a majomtulajdonosok bé-
kén hagynának! Jobbára „csak” arra kíváncsiak, hogyan szoktathatnák le
jószágaikat az örökös rontópálkodásról, rendbontásról, s miként nevelhetnék
szobatisztaságra.
Többnyire halálosan megsértôdnek, és finoman fogalmazva is kétségbe-
vonják szakértelmünket, ha éppen le nem hülyéznek, vagy nem tanácsolják
válogatott szavakkal, hogy a diplománkkal mit is csináljunk.
– Hogy-hogy nem lehet? Hiszen „egyébként” olyan értelmes, olyan emberi!
Már oda se figyelnek, amikor azt mondjuk, hogy pontosan azért lehetetlen-
ség, „mert olyan emberi”! Hiszen éppen a primatesek, vagyis a fôemlôsök, a
majmok és az emberek egyetlen pillanatra sem lankadó, szinte beteges kíván-
csisága volt emberré válásunk egyik kiváltó oka, s éppen nekik faji sajátosságuk
leginkább a diszlokális ürítés.
Hogy ez mit jelent, arról késôbb beszélünk. Itt, és most elég annyi, hogy az
ember nem szüleitôl örökli szobatisztaságát és rendszeretetét. Az társadalmi,
vagyis az egyedi élet során megtanult viselkedésének egyik eleme!
Ne felejtsük el, hogy alig néhány száz éve még az ablakon át öntötték ki az
éjjeliedény tartalmát, egyenesen az utcára, ha nem a járókelôk fejére. A régi
városrészek utcái pedig európaszerte homorúak, s közepükön egy sekély árkot
láthatunk, ami e bûzös termékek elvezetését szolgálta annakidején!
Mire idáig jutunk, kérdezônk vagy lecsapta a kagylót, vagy tajtékozva közli,
hogy még egy hozzánk hasonló idiótával nem hozta eddig össze a sorsa!
Fenyegetôzik, szentül megfogadja, hogy megírja az újságnak... !
Majd ô megmutatja! Csakazértis! Rajta nem fog ki egy büdös majom!
Különben is, annyi pénzébe került az a dög!
9
