Nincs ​mit irigyelnünk a világtól

390 Pages·2013·14.469 MB·Hungarian

by  Barbara Demick

B A R B A R A DE MI CK
Nincs mit irigyelnünk
a világtól
Életek és sorsok Észak-Koreában
Könyvniolyképző Kiadó, 2013
BARBARA
DEMICK
Nincs mit
irigyelnünk
a világtól
Életek és sorsok
Észak-Koreában
írta: Barbara Demick
A mű eredeti címe: Nothing to envy
A művet eredetileg kiadta:
Spiegel 6c Gran, an imprint of The Random House Publishing Group,
a division of Random House, Inc*, New York
Fordította: Ferencz Tamás és Lénárd Henrik
A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd
A szakmai lektorálást végezte: Dr. Csorna Mózes, egyetemi docens
Copyright © 2009 by Barbara Demick
ISSN 2062-3100
ISBN 978 963 373 044 7
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel: [phone], Fax: [phone]
E-mail: [email protected]
www. ko nyvmolykep zo. hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Im a gyár
nyoflidolermék
NOnat- fifii'i PÍH1 i cúvr ■ c r a
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széli Katalin
Nyomta és kötötte: AlFóldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -
nem sokszorosítható.
Nicholasnaky
Gladysnek
és Eugene-nek.
mérföld 100
ESZAK-
KOREA
OROSZ­
ORSZÁG
lumen y
Jondzsi# • K--j \ v
KÍNA Tő menekülési útvonal i OnsitOD^ ^
Cshongdzsinból Muszanba
vagy Hörjongba V . ^Hörjong
Muszan ' , vr
Mhj-begyf^ ^cK> \ /
\ J Cshongdzsin
Kjongszong *\
Kildzsu
ÉSZAK- Kimcshek
Tóniim g
W
£ Sinüidzsu .Hamhüng Vasútvonal Cshongdzsin
és Phenjan között
Japán-tenger
Koreai- t
(Keleti-tenger)
Öböl á-'J i Vonszan\
Na-ríftho tf Pnenjcm /
■ . DEMARKÁCIÓS VONAL
'■K ümgang begy ÉS DEMILITARIZÁLT ÖVEZET
s J Z Z J '--
.
^ ■ " sSzöul
'S^,*lncshon
* S'C *Szuvon
Sárga-tenger DÉL-KOREA
• \
'
_________________________________________________________________
A szerző előszava
^ I -ben költöztem Szöulba a Los Angeles Times tudó-
Ám \ J\ J I sítójaként. Mindkét Korea a tevékenységi körömhöz
tartozott, viszont abban az időben rendkívül nehéz volt egy ameri­
kai újságírónő számára Észak-Koreába látogatni. Még amikor sike­
rült is bejutnom az országba, azt vettem észre, hogy riportot készíte­
ni szinte lehetetlenség, ugyanis a nyugati újságírók mellé „kísérőket”
rendeltek ki, akiknek az volt a feladatuk, hogy biztosítsák, nem for­
dul elő semmiféle engedély nélküli kommunikáció a lakossággal, va­
lamint a látogatók tartják magukat az emlékműveket érintő, gondo­
san kiválasztott útvonalhoz. Sajnos a hatóságok nem engedtek meg
semmiféle kapcsolatot az egyszerű emberekkel. A fényképeken és a
televízióban az észak-koreaiak úgy jelentek meg, mint valami auto­
maták, akik díszlépésben masíroznak a katonai felvonulásokon, vagy
éppen tömeges tomagyakorlatokat mutatnak be vezetőik tiszteleté­
re. Miközben ezeket a fényképeket nézegettem, próbáltam kitalálni,
hogy vajon mi rejtőzhet ezek mögött a kifejezéstelen arcok mögött.
Dél-Koreában kezdtem el beszélgetni északi disszidensekkel,
akik Kínába vagy Dél-Koreába menekültek, és lassan kezdett kiraj­
zolódni előttem, hogy valójában milyen is lehet az élet a Koreai Népi
Demokratikus Köztársaságban. írtam egy cikksorozatot a Los Ange­
les Timesnak, amelynek fókuszában egy, az ország legészakibb részén
fekvő város, Cshongdzsin hajdani lakói álltak, ugyanis úgy gondol­
tam, könnyebben össze tudom vetni a kapott információkat, ha egy
meghatározott területről érkező emberekkel beszélek. Olyan helyet
akartam választani, amely távol van az észak-koreai kormány által a
» 7 —
külföldi látogatóknak szánt szépen rendben tartott látnivalóktól -
még ha a választás azt is eredményezi, hogy írásommal tiltott terü­
letre lepek. Cshongdzsin Észak-Korea harmadik legnagyobb városa,
egyike azoknak a térségeknek, amelyeket az 1990-es évek közepén
leginkább sújtott az éhínség, és mostanáig a külföldiek elől szinte
teljesen el volt zárva. Örülök, hogy volt szerencsém találkozni annyi
csodálatos cshongdzsini emberrel, akik amellett, hogy számomra is
könnyen érthető módon tudták kifejezni magukat, szabadidejükkel
is nagylelkűen bántak. Ez volt az eredeti cikksorozat, melyből ké­
sőbb a jelen könyv született.
Hétévnyi, észak-koreaiakkal folytatott beszélgetés az alapja en­
nek a könyvnek. Mindössze néhány nevet változtattam meg, annak
érdekében, hogy megvédjem azokat, akik még mindig ott cinek, va­
lamint a párbeszédeket olyan beszámolók alapján írtam, ahol egy
vagy több ember személyesen jelen volt. Arra törekedtem, hogy a
nekem mesélt történeteket összevessem azokkal az eseményekkel,
amelyeket hivatalosan is közöltek, és azoknak a helyeknek a leírá­
sánál, melyeket személyesen nem látogathattam meg, menekültek
beszámolóira, fényképekre és videofelvételekre támaszkodtam. Mi­
vel annyi minden létezik Eszak-Koreában, ami továbbra is hozzá­
férhetetlen, könnyelműség lenne kijelenteni, hogy mindent sikerült
pontosan lejegyeznem. Abban reménykedem, hogy egy szép napon
majd megnyílik Észak-Korea, cs személyesen is lehetőségünk lesz
megismerni mindazt, ami ott történt.
I. fejezet
SÖTÉTBEN FOGTUK EGYMÁS KEZÉT
Éjszakai mühoJdfefvétel Észak- és Dél-Koreáróf
Ha ránézünk a Távol-Keletről készült éjszakai műholdképre,
egy nagy fekete foltot láthatunk, ahol érdekes módon hiány­
zik bármiféle fény. Ez a sötét terület a Koreai Népi Demokratikus
Köztársaság.
E mellett a titokzatos sötct folt mellett Dél-Korea, japán és most
már Kína is meglehetősen pazar fényben ragyog, Még több száz
mérföld magasságból nézve is kis fehér pontokként jelennek meg a
hirdetőtáblák, autófényszórók és utcai lámpák fényei, az étteremlán­
cok neonreklámjai, jelezve, hogy az emberek huszonegyedik századi
energiafogyasztókként élik mindennapjaikat. És mindezeknek a kö­
zepén egy hatalmas fekete folt látható, mely majdnem akkora, mint
Anglia, Érthetetlen, hogy egy 23 milliós nemzet országa hogyan
tűnhet olyan lakatlannak, mint az óceán. Észak-Korea egyszerűen
olyan, mintha ott sem lenne.
Észak-Korea az 1990-es évek elején sötétedett el teljesen. A Szov­
jetunió felbomlásával egy időben, mely mindig is olcsó olajjal támo­
gatta régi kommunista szövetségesét, Észak-Korea roskadozó, addig
sem tűi hatékony gazdasága összeomlott. Az erőművek berozsdá­
sodtak. A fények kialudtak. Az éhező emberek felmásztak a villany­
póznákra, és leszedték a rézvezetékeket, hogy elcseréljék azokat éle­
lemre. Alkonyat idején a vidék fokozatosan elszürkül, és a zömök kis
házakat elnyeli az éjszaka. Teljes falvak tűnnek el a félhomályban.
Még a külföldiek számára kirakatnak szánt főváros, Phenjan egyes
részein is barangolhatunk úgy a főbb utcákon az éjszaka közepén,
hogy nem lehet látni az utca két oldalán álló épületeket.
Ha egy kívülálló rátekint erre az űrre, ami a mai Észak-Korea,
azokra a távoli afrikai vagy délkelet-ázsiai falvakra gondol, ahova
még nem ért el a villamos energia. Viszont Észak-Korea nem egy
fejletlen ország: egyszerűen csak kihullott a fejlett világból. Bárki
láthatja, milyen volt egykoron, s mi az, ami elveszett, a bizonyíté­
kok ott láthatók az észak-koreai országutak mentén - a tönkrement
elektromos hálózat csonka kábelei, melyek valamikor behálózták az
egcsz országot.
A középkorú és idősebb észak-koreaiak még emlékeznek, amikor
több villamos energiával (és egyébként élelemmel is) rendelkeztek,
mint az Amerika-barát dél-koreai rokonaik, és ez talán kárpótolja
őket azért a méltatlan helyzetért, hogy most sötétben kell élniük.
Még az 1990-es években az Egyesült Államok felajánlotta segítsé­
gét az energiagondok enyhítésére, azzal a feltétellel, hogy Észak-Ko­
rea felhagy nukleáris fegyverkezési programjával, viszont ez a meg­
egyezés zátonyra futott, amikor a Bush-kormányzat azzal vádolta
meg Eszak-Koreát, hogy megszegte ígéreteit. Az észak-koreaiak
10 -
keserűen panaszkodnak a sötétség miatt, amit szintén az amerikai
szankciók eredményének tulajdonítanak. Nem tudnak olvasni estén­
ként. Nem tudnak tévét nézni. - Aram nélkül nincsen kultúránk -
közölte egyszer vádlón egy nyers modorú észak-koreai biztonsági őr.
De a sötétségnek is megvannak a maga előnyei. Főleg ha valaki ti­
zenéves, és olyasvalakivel szeretne járni, akivel nem láthatják együtt.
Amikor a felnőttek elmennek lefeküdni, ez télen néha akár este 7
óra is lehet, elég könnyű kisurranni a házból. A sötétség ad egy bizo­
nyos mértékű magánéleti szabadságot, amihez egyébként legalább
olyan nehéz hozzájutni Észak-Koreában, mint magához a villamos
energiához. A láthatatlanság köpenyébe burkolózva azt csinálhat az
ember, amit akar, miközben nem kell aggódnia a szülők, szomszé­
dok és a titkosrendőrség kíváncsi tekintete miatt.
Sok észak-koreaival találkoztam, akik arról beszéltek, hogy meny­
nyire megtanulták szeretni a sötétséget, de engem egy tizenéves
lánynak és barátjának a története fogott meg a leginkább. A lány
tizenkét éves volt, amikor találkozott egy szomszéd városból szár­
mazó, nála három évvel idősebb fiúval. Családja alacsony származá­
súnak számított az Észak-Koreában kialakult, a lakosság ellenőrzé­
sét is szolgáló szövevényes társadalmi rendszerben. Ha nyilvánosan
együtt látják őket, az akár a fiú karrierkilátásait is lerombolhatta vol­
na, amellett, hogy csorbítja a lány erkölcsi jó hírét. Találkozásaik így
csupán hosszú sétákra korlátozódtak a sötétben. Különben nem is
nagyon lehetett volna egyebet csinálni: amikor az 1990-es évek ele­
jén kapcsolatuk kezdett komolyra fordulni, az áramhiány miatt már
egyetlen étterem vagy mozi sem működött.
Mindig vacsora után találkoztak. A lány tanácsára a fiú nem a
bejárati ajtón kopogott, hogy megkíméljék magukat nővérei, öccse
vagy a szemfüles szomszédok kérdéseitől, akikkel együtt összezsú­
folva éltek egy hosszú, keskeny épületben, melynek hátsó udvarán
volt a közös mellékhelyiség mind a tizenkét család számára. A há­
zakat az utcától fehér fal választotta el, amely épp csak szemma­
gasságig ért. A fiú talált egy helyet a fal mögött, ahol senki nem
^ 11 ^