Table Of ContentFELEKI LÁSZLÓ
NAPOLEON
utókora
MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST
© Feleki László, 1979
Tartalom
A NAPI HÍR
AZ ÚJ „SPANYOL FEKÉLY”
SIR HUDSON LOWE VESSZŐFUTÁSA
A DEKABRISTÁK
HAZATÉRNEK A SZÁMŰZÖTTEK
A VÉGRENDELET SORSA
AZ UTOLSÓ BOURBON
A SASFIÓK
A POLGÁRKIRÁLY ÉS A NAPÓLEONI KÖNYVÓCEÁN
LAJOS ELSŐ „ÁLLAMCSÍNYE”
LOWE ÉS WELLINGTON
AZ ÚJRA CSÁSZÁRHŰ TALLEYRAND
KIRÁLYI KÜLDÖTTSÉG SZENT ILONÁN
ÚJABB „ÁLLAMCSÍNY”
A SZÁMŰZETÉS VÉGE
A HAZATÉRÉS
A SÍREMLÉK ÉS A MÚZEUM
MÁRIA LUJZA ÉS BETSY
LAJOS SZÖKÉSE
LAJOS FÜLÖP BUKÁSA, BONAPARTE LAJOS HAZATÉRÉSE
LAJOS – KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK!
A MÁSODIK CSÁSZÁRSÁG
GYŐZELEM OROSZORSZÁGBAN
III. NAPOLEON ÉS KOSSUTH LAJOS
SOLFERINO UTÁN VILLAFRANCA
A MEXIKÓI KALAND
„LÁMPAVASRA LAJOSSAL!”
EGY GYILKOS BONAPARTE
HÁBORÚS OK EMSBEN
LAJOS WATERLOOJA: SEDAN
I. NAPOLEON LEVELEZÉSE
IV. NAPOLEON HALÁLA
EUGENIA
TÖREDÉKEK, JEGYZETEK
UTÓSZÓ
Adósságot törlesztek, amikor elmondom Napóleon utókorának történetét,
s igyekszem lemérni hatását a világtörténelem további folyására. A császár
élettörténetének, „a csodálatos kaland”-nak a végén ugyan röviden
összefoglaltam a post-napoleoni idők lényeges eseményeit, de azt hiszem, ez
a korszak többet ér három oldalnál.
A NAPI HÍR
Napóleon 1821. május 5-én fél 5-kor halt meg Szent Ilona szigetén,
Longwoodban. A halálhír a vitorlás hajó gyorsaságával jutott el Európába.
A császár sokrétű egyéniségéhez híven a hír sokféle visszhangot keltett.
Csodálkozást is kiváltott a rövid gyászjelentés. Betegség, halál? Az ilyesmi
közönséges halandóknak való. Vajda János, a nagy magyar költő így
borongott: „Hogy minden elmúl, elmúlt Napóleon is… „ Mintha ő sem tudta
volna elhinni, hogy Napóleonnak éppen úgy meg kellett halnia, mint minden
más embernek. De hiszen tulajdonképpen már élve eltemették a „kis sziget”-
en, s nem is titkolták előtte, hogy fogsága haláláig tart. Ez most
bekövetkezett, s Európa tudomásul vette. A Napóleon nélküli Európában az
élet már régóta ment tovább, Waterloo is bevonult a jelentős történelmi
események sorába. A nagy száműzött sorsa foglalkoztatta ugyan az emberek
képzeletét, de bonapartista felkelések sehol sem robbantak ki, a népek,
szokás szerint, belenyugodtak a történelem új fordulataiba. Az élő Napóleon
befutotta földi pályáját, a távoli szigetre történt számkivetése már a tragikus
vég hosszú előjátéka volt. Prométheuszi sorsának kellett beteljesednie
ahhoz, hogy szelleme egykor újra élő politikai erővé váljon. Erre azonban
akkor még a legvilágosabb elmék sem számítottak.
– Ez már nem esemény, asszonyom, csak egy napihír! – jegyezte meg
szellemeskedve Talleyrand egy fényes társaságban, szép nőktől körülvéve,
amikor megérkezett Napóleon halálhíre. Az árulás géniusza is tévedhet. A
nagy eszű politikus ezúttal rosszul mérte fel a helyzetet, mint oly sokan
mások, elsősorban a gyakran megalázott uralkodók, akik úgy hitték, hogy
most már végleg elmúlt a veszély koronás fejük felől. A fontos eseményeket
értékelő és a mindenható arany csörgésétől visszhangzó tőzsdék a maguk
módján fejezték ki gyászukat. Bécsben például két tallérral emelkedett a
járadék értéke. A napihírt itt örömhírként jegyezték. A minden érzelgősségtől
és világtörténelmi fenségtől mentes tőzsdések joggal hihették, hogy
elkövetkezett az igazi béke korszaka, hiszen meghalt Mars, a hadisten. A
Száz Nap utolsó napjaiban Napóleon lignyi győzelmét még áresés követte, a
kiváló hírszolgálattal rendelkező londoni Rotschild-bankház vagyonát pedig
Waterloo sokszorozta meg. Sok halott, sok pénz – ez is a háború
vastörvényei közé tartozik.
Éppen a Száz Nap csodája tette változatlanul feszültté a légkört
világszerte még akkor is, amikor a Szent Ilona-i keselyű a Római Király
silány mellszobra előtt töprengett, hogy továbbítsa-e a gyanús küldeményt az
apának, nincs-e benne valami titkos üzenet, amely esetleg elősegítheti a
veszélyes fogoly szökését. Általános volt a meggyőződés, hogy amíg
Napóleon lélegzik, addig senkinek sem biztos az élete. Chateaubriand, a
császár egyik legellenségesebb rajongója írta róla a legjellemzőbb sorokat a
„Conservateur” hasábjain:
„Napoleon a maga sziklafészkén nem mozdulhat meg anélkül, hogy
mozdulatainak dübörgését ne hallanánk. Minden lépés, amelyet a
Legyőzhetetlen a Föld egyik sarkán tesz, a másik sarkon is érezhető. Ha
kiszabadulna börtönőrei kezéből, és az Egyesült Államokba vonulna vissza,
elég lenne hatalmas tekintetét az óceánra vetnie ahhoz, hogy az egész világ
megremegjen.”
Napóleon volt az a kísértet, aki még tábori ágyán haldokolva is
ijesztgette a Szent Szövetség tagjait. A „napihír” kétségtelenül jóleső
fellélegzést okozott felséges körökben szerte a világon.
Különösen a Bourbon-ház tagjai nyugodtak meg, s végre úgy érezhették,
hogy – meghalt a császár (ha ugyan az volt), éljen a király! Napóleon igazi
jelentőségét egyelőre még csak a költők, a művészek és más egyszerű
emberek fogták fel, számos politikus úgy tekintette a különben éppen
Metternich által elnevezett „napóleoni korszak”-ot, mint valami
pestisjárványt, amely szerencsére elmúlt, vagy mint egy félelmetes vulkánt,
amelynek végleg kihunyt a tüze, s nincs rá lehetőség, hogy újra kitörjön. A
forradalom kellemetlen emlékké vált, jó néhány királygyilkos elnyerte méltó
büntetését, összeomlott a napóleoni birodalom, a bitorló száműzetésben,
nyomorúságos körülmények között halt meg, az emigránsok visszatértek,
hogy újra élvezzék az osztó igazság által bőven osztott javakat, a Szent
Szövetség pedig roppant erejű hatalom volt minden istentelen, felforgató
törekvés elnyomására.
Íme, a hatalmasok mégiscsak tanultak a forradalmi leckéből, most majd
jobban vigyáznak az alantas hajlamait néha vakon követő söpredékre. A
világ megállhat a társadalmi fejlődés csúcspontján, élvezve a porosz állam
mintaszerű intézményeihez hasonló vívmányokat, amelyekről maga Hegel, a
mindenre választ adó német metafizika mestere állapította meg, hogy véres
történelme folyamán az emberiség ezért a tökéletességért harcolt. Hogy
aztán a tökéletes államok, a maguk tökéletes uralkodóival, a tökéletes béke
folyamán is mészárolgatták egymást, ez az apró mellékes körülmény nem
gondolkoztatta el a világ urait, akik épp hogy csak leverték díszruhájukról
azt a port, amely a Napóleon kegyes színe előtt történt porbancsúszás
jóvoltából került a fényes mentékre, köntösökre, hetykén feszülő
lovaglónadrágokra.
Az ellenforradalmi rémuralom évei voltak azok, amelyeket Napóleon a
kis szigeten töltött. És nemcsak Franciaországban dühöngött a liliomos
fehérterror, hanem Spanyolországban is irgalmatlanul irtották azokat az
ördöggel cimboráló eretnekeket, akik megszegve a katekizmus szent igéit,
egyetlen fia franciát sem öltek meg, s ez már egymagában is együttműködést
jelentett a gyűlölt megszállókkal, vagyis hazaárulást! Aki pedig ilyen
elvetemült módon tért le a tiszta erkölcs útjáról, az megérdemli, hogy minél
előbb a pokolba küldjék.
A forradalmi métely fertőző hatása nem tűnt el máról holnapra.
Lázadások (nem forradalmak!) törtek ki itt is, ott is, a portugáloktól kezdve
az indiai mahrattokig, de a Krüdener-Sándor ájtatos lelki nászból született
Szent Szövetség szelleme mindenütt érvényesült: vérbe fojtottak minden
megmozdulást, amely a fennálló rendetlenséget veszélyeztette. Angliának
odahaza is megvolt a maga véres népi megmozdulása: 1819. augusztus 16-án
tízezrek vonultak fel Manchesterben a Szent Péter téren „Szabadság, vagy
halál!” feliratú zászlókkal. A hatalom birtokosai a második változat mellett
döntöttek. Ebbe a tömegbe is belelőtt a törvényes rend alacsony származású,
de fegyelmezett karhatalma (13 halott, 600 sebesült), s magát az eseményt a
helyszínről – igazi angol humorral – a peterlooi csatának nevezték el. Vérbe
fojtották az alkotmányt követelő szicíliai felkelést is. A Szent Szövetség,
amelynek gyilkosan áhítatos tagjai hol itt, hol ott rendeztek kongresszust, az
olasz egységért harcba szállt carbonarikat a novarai csatában verte le, a
törökök pedig a görögök között rendeztek tömegmészárlásokat, többek között
Konstantinápolyban. Gondolkodó fejekben kezdett gyökeret verni az a
gyanú, hogy talán mégsem Napóleon találta fel a háború intézményét, s nem
az ő személye az oka a tömegvérengzéseknek. Mintha valóra vált volna
Napóleonnak az a megjegyzése, amelyet első lemondása előtt tett lázadó
marsalljainak: „Az a béke, amely után annyira vágyakoznak, többet fog önök
közül elpusztítani pelyhes ágyukban, mint amennyit a háború pusztított volna
el a harctereken!”
AZ ÚJ „SPANYOL FEKÉLY”
A napóleoni korszak utáni béke egyik csillogó gyöngyszeme az új
francia-spanyol háború volt, amelyhez hasonlót talán maga Swift sem tudott
volna kitalálni. A „bayonne-i gaztett” egyik mártírja, VII. Ferdinánd, akinek
felháborító elrablása miatt felrobbant a spanyol föld Napóleon hadainak
lába alatt, az ujjongva fogadott, imádott király alaposan kimutatta a foga
fehérét. A korlátoltságnak és a kegyetlenségnek ritka ötvözetével
bizonyította be a népnek, hogy milyen csirkefogótól mentette volna meg
Spanyolországot Napóleon, ha valamivel szerencsésebb kézzel nyúl az
ügyhöz. Amikor 1820 után az országos elégedetlenség már nyílt
forrongásokban robbant ki az ország különböző részein, Ferdinánd a Szent
Szövetséghez fordult segítségért – ugyan hova máshova fordulhatott volna?
A „Krüdener-fiúk” éppen Veronában gyűltek össze, és tüstént elhatározták,
hogy megvédik Ferdinándot alattvalóitól. Mivel Spanyolországnak
Franciaország a közvetlen szomszédja (geopolitika!), Metternich azt
javasolta, hogy XVIII. Lajos csináljon rendet – már csak hálából is -a
Pireneusok túlsó oldalán. A javaslat mélységes helyeslésre talált francia
uralkodó körökben, hiszen minden egyébtől eltekintve arról volt szó, hogy
egy Bourbon trónját kell megvédeni a csőcseléktől. Ezúttal tehát egy francia
királyi hadsereg lépte át a határt, különös módon annak az Angoulème
hercegnek a vezérlete alatt, aki a Száz Nap kezdetén megkísérelte
megtámadni a partra szállt Napóleont, de serege faképnél hagyta, őt pedig a
császár katonái elfogták, majd egyheti áristom után Napóleon szélnek
eresztette, menjen, amerre kedve tartja. Százezer főnyi francia hadsereg
vonult be Spanyolországba, s a tekintélyes nagyságú haderő harci értékét az
a körülmény is növelte, hogy a katonák között szép számmal akadtak
olyanok, akik jól ismerték a terepet az előző hadjáratból, hogy csak
Conegliano hercegét (ez is a császár által adományozott méltóság volt),
Moncey marsaik említsük, aki a negyedik hadtestet vezette a Szent
Szövetség megbízásából. Moncey annak idején nem kisebb jelentőségű
hadműveletben vett részt Lannes oldalán, mint Saragossa elfoglalásában, a
város helyőrségének és lakosságának felkoncolásában. Ezek a haditettek
