Napoleon „a csodálatos kaland” I.

783 Pages·1976·2.783 MB·Hungarian

by  Feleki László

FELEKI LÁSZLÓ
NAPOLEON
„a csodálatos kaland”
Első kötet
MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST
© Feleki László, 1976
Tartalom
ELŐSZÓ
I. rész A TÁBORNOK
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
II. rész A KONZUL
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
Szendikének, drága feleségemnek
ELŐSZÓ

Élt-e egyáltalán Napoleon?
Erre a némileg mellbevágó kérdésre például az angol Whately
érsek határozott nemmel válaszolt, s 1919-ben megjelent
könyvében „bebizonyította”, hogy Napoleon, éppen úgy a legenda
szülöttje, mint Akhilleusz vagy Héraklész, s ilyen élő személy
sohasem létezett. „Történelmi kételyek Bonaparte Napóleonnal
kapcsolatban” című könyvében egyenesen képtelenségnek tartotta,
hogy egy jelentéktelen család sarja, aki egy kis szigeten született, és
egy még kisebb szigeten halt meg, a két anyakönyvi természetű
időpont között csodaszerű pályát fusson meg, aránylag rövid idő
alatt. Ezt az érsek egyszerűen nem hitte el, mint az egyszeri paraszt
a zsiráfot. Mint felvilágosodott főpap, nem hitt a csodákban. Az
ógörög nyelvnek egy kissé önkényes értelmezésével azt állította,
hogy a „Napoleon” szó nem más, mint „az erdő oroszlánja”, s ezzel
a névvel illették azokat a francia tábornokokat, akik különösképpen
kitűntek bátorságukkal. A „Buona Parte” pedig a francia hadsereg
„jó részét”, vagyis a legbátrabbak, a leghazafiasabbak csoportját
jelölte, s a két elnevezés aztán később tévedésből úgy szerepelt,
mint egyetlen ember neve, holott teljes lehetetlenség, hogy
egyetlen személy ennyi csodába illő cselekedetet vigyen végbe két
évtized alatt.
Az olvasó joggal mosolyog a tréfásnak látszó fejtegetésen, de
mégsem véletlenség, hogy a világtörténelem legtöbbet emlegetett
alakjával, közel háromszázezer könyv hősével kapcsolatban még
ilyen feltevés is lehetséges volt. Az amerikai J. Christopher Herald,
az egyik legalaposabb „napoleonológus”, egyik könyvében a császár
naay mondásait és még nagyobb ellentmondásait gyűjtötte össze
(„The mind of Napoleon” – Napoleon gondolatvilága). Művének
előszavában így panaszkodik: „Kevés ember életét dokumentálták
olyan alaposan, mint Napóleonét. És mégis, eltekintve néhány
általános igazságtól, nagyon keveset lehet róla biztosan tudni. Még
a tények is vita tárgyát alkotják. Gondolatait rejtélyessé teszik
kétségtelen ellentmondásai, szándékai talányosak,” Tehát nemcsak
arról van szó, hogy Napoleon hihetetlenül szétágazó, világot
átalakító tevékenysége a hitetlenséggel határos csodálatot kelt az
emberben, s alig tudja elképzelni, hogy mindez egyetlen ember
műve volt, hanem arról is, hogy Napoleon életében meglepően sok
a bizonytalanság, a fehér folt. Ezt bárki tapasztalhatta, aki
életrajzírás szándékával hatolt be a napóleoni mondakörbe. Miért,
hogyan, mikor? – ezek a kérdések Napoleon életében gyakran
nehezen találnak válaszra, s nemegyszer a valószínűségszámítás
törvényszerűségéhez kell fordulnunk.
Például, mikor jutott eszébe Napóleonnak, hogy Napoleon lehet
belőle? Mikor született meg ebben az egyszerű, kopott
kisemberben az a gondolat, hogy valaha a franciák császárjává
koronázza meg saját magát a Notre-Dame-templomban a pápa
őszentségének tiszteletteljes közreműködésével? Mikor sejtette
meg először, hogy rövid élete folyamán megszervezi az új francia
társadalmat, halálos csapást mér az európai feudális rendszerre,
törvénykönyvet alkot egy sereg ország számára, a
hadtörténelemben páratlan győzelmeket arat, s az Isten
kegyelméből uralkodó koronás fők alázatosan földig hajolnak
előtte?
Ez a jelentéktelen külsejű emberke nem volt trónörökös vagy
királyi herceg, nem tartozott sem a francia, sem más nemzet
uralkodó osztályához, sem a főnemességhez, sem a szerényebb
jogállású arisztokráciához, s érdemes megemlíteni, hogy a
nevezetes Vendémiaire napjáig a nagy francia forradalomban sem
játszott érdemleges szerepet, sőt, meg sem értette a nagy
világtörténelmi fordulat lényegét. Hírneves történelmi elődjeinek
könnyebb dolguk volt. Nagy Sándor trónt, országot, hadsereget
örökölt atyjától, Fülöp királytól. Attila a hunok nagy királyának,
Bendegúznak volt a fia. Dzsingisz kán atyja mint hatalmas törzsfő
uralkodott. A porosz Nagy Frigyes is édesapját követte a trónon
csakúgy, mint a svéd XII. Károly.
Napoleon, aki mindezeket felülmúlta, szegény korzikai kisnemes
családból származott. Fiatalkorában annyit koplalt, hogy egész
életében idegenkedett a bőséges étkezéstől. Aprócska termetű volt:
százötvenhét és fél centiméter „magas”. Nincs az a parancsnok,
akinek növelné az önbizalmát, ha fel kell néznie alárendeltjeire.
Ami pedig „a legnagyobb francia” franciaságát illeti, a korzikai olasz
gyerek, „Napoleone di Buonaparte” csak tízéves korában kezdett
franciául tanulni, nem a legnagyobb sikerrel. A nyelvükre oly
büszke franciákat még a császárság legtündökletesebb napjaiban is
kínosan érintette dicső uralkodójuk hibás kiejtése, gyatra
mondatszerkesztése, s köztudomású volt, hogy a helyesírással is
hadilábon állt. Valószínű, hogy nyelvi nehézségei miatt
idegenkedett a szónoklástól, gátlásokkal küszködött, a nyilvánosság
előtt mindig félszegen viselkedett. Elismert történelmi tény, hogy
pályafutásának fordulópontján, Brumaire 19-én majdnem
elrontotta az államcsínyt gyerekesen ügyetlen szavaival. Pedig
akkor már mögötte volt Toulon, Vendémiaire, Itália és Egyiptom,
tehát Lodi napja is, amely után – állítása szerint – felismerte
önmagában világtörténelmi nagyrahivatottságát.
Napoleon kijelentéseit ajánlatos a legnagyobb óvatossággal
kezelni. Az igazmondás sohasem volt erős oldala, a célszerűséget
mindig előnyben részesítette az igazsággal szemben. Nem
véletlenül született a Napóleon-korabeli mondás: „Hazudik, mint
egy hadijelentés.” (Ez a népi bölcsesség nem avult el teljesen …)
Nyilvánvaló, hogy a jövendő világhódító mostoha nagybátyja, a
későbbi Fesch bíboros, nem ismerte félre kis unokaöccsét, amikor
úgy nyilatkozott róla, hogy sokra viszi még, mert úgy tud hazudni,
mint senki más. Mégis igazságtalanság lenne teljesen elvetni azt,
amit maga Napoleon mondott történelmi küldetésének első
megsejtéséről. Igaz, nem a legkedvezőbb körülmények között,
Szent Hona szigetén nyilatkoztatta ki minden szavára áhítatosan
figyelő környezetének:
– Sem Vendémiaire napján aratott sikerem, sem montenottei
győzelmem nem keltették bennem azt a gondolatot, hogy
kiválóságnak képzeljem magamat. Csak Lodi után támadt az a
gondolatom, hogy egyszer talán döntő szerepet játszhatom a
politika színpadán.
Legtehetségesebb íródeákja, Las Cases gróf jegyezte fel ezeket a
figyelemre méltó szavakat. Ĺ szerint Napoleon nem Toulonnál
eszméit magára, ahol rosszul felszerelt csapatokkal, szinte
kizárólag lángeszű haditerve segítségével kergette ki az angolokat.
Nem is Vendémiaire 13-án, amikor megmentette a konventet a
túlerőben levő királypárti lázadóktól. A touloni győzelem után
századosból tábornokká léptették elő, ami, huszonnégy és fél éves
korát tekintve, még forradalmi időkben sem megvetendő ugrás.
Vendémiaire pedig meghozta neki a belföldi hadsereg
főparancsnoki tisztségét. Még akkor is csak huszonhat éves volt, s
nehéz elhinni éppen róla, hogy még ebből a kinevezésből sem
következtetett fényes jövőjére. Mindegy, talán további megnyugtató
jelekre volt szüksége. Úgy látszik, a legendás itáliai hadjárat első
győzelme, amelyet Montenotténél aratott, még mindig nem volt
alkalmas arra, hogy megsejtse eljövendő nagyságát. Ehhez Lodi
kellett.
Érdemes talán egy kicsit szemügyre venni, hogy mi is történt
Lodi-nál. Mellőzve a hadműveleti részleteket, a lényeg
megértéséhez elég annyi, hogy Milánó elfoglalása csak úgy volt
lehetséges, ha Napóleon (akkor még Bonaparte tábornok) ki tudja
kényszeríteni az átkelést Lodinál az Adda folyón. A hidat azonban
tízezer osztrák szurony (köztük mennyi magyar!) őrizte, erős
tüzérséggel. A konvent ifjú tábornoka nemcsak hadicselt
alkalmazott a fontos híd elfoglalása érdekében, hanem életét is
kockáztatva, személyes részvételével lelkesítette gránátosait egy
mindent elsöprő rohamra. Lodi különben nem döntötte el az itáliai
hadjárat sorsát, mindössze részgyőzelem volt, s bát Napoleon most
már akadálytalanul vonulhatott be a lombardok fővárosába, még
sok csatában kellett helytállnia, sőt, Arcolénál sokkal veszélyesebb
körülmények között kellett zászlóval a kezében felrohannia az
ellenséges tűztől végigsepert hídra, mint Lodinál. Annyi azonban
bizonyos, hogy Lodi varázslatos hatást gyakorolt Napoleon
katonáira. Megerősödött hadseregében az a döntő fontosságú
meggyőződés, hogy olyan vezér áll az élén, aki méltó Nagy
Sándorhoz, Julius Caesarhoz, Nagy Frigyeshez vagy azokhoz, akiket
Napoleon, érdekes módon, az előbbieknél többre becsült: Condéhoz
és Turenne-hez. Ezt a lelki folyamatot Napoleon így jellemezte
visszaemlékezéseiben: „Dicső haditettekre volt szükségem, hogy
megszerezzem a katonák szeretetét és bizalmát.”
Vajon mivel szerezte meg? Mi tehette a legmélyebb benyomást ŕ
harcedzett veteránokra? A szellemes hadmozdulat vagy a személyes
példaadás? Nyilván mind a kettő. Puszta vakmerőség nem lett
volna elegendő, ebben a tekintetben nehéz lett volna újat mutatni a
rettenthetetlen gránátosoknak, akik előtt különben sem volt titok,
hogy nyápic tábornokuk nem gyáva ember. Toulonnál olyan
szuronysebet kapott közelharcban, hogy kis híján levágták a lábát,
Vendémiaire-kor pedig kilőtték alóla a lovat. De ha a személyes
vakmerőség példaadó megnyilvánulásán kívül az is kiderül, hogy –
Napoleon szavaival élve – „a hadvezér a vitézek között a
legokosabb”, akkor a katonák olyasmivel ajándékozzák meg
parancsnokukat, ami még a katonai vasfegyelemnél is értékesebb:
bizalmukkal. Ettől kezdve valóban követték őt a világ végére is,
Acréig, sőt, Waterlooig is.
Lodival kapcsolatban el kell mondani még valamit, ami talán
jelentéktelennek látszik a roppant történelemformáló erők
árnyékában, de az emberi lélek mélységeiben az egyéni értékelés
nagy jelentőséget tulajdonít neki. Napoleon Lodi után kapta meg
halhatatlan becenevét, ekkor lett „kis káplár”. Minden hatalmasság
vágyik a nép ajkán élő, szabadon született, kedves becenévre. Az
ilyen kedveskedő elnevezés keletkezése éppen olyan titokzatos,
mint a népdaloké vagy a közmondásoké. Napóleonét nyomon
követhetjük. Az öreg katonákat meghatotta vitéz tábornokuk
fiatalsága, s elhatározták, hogy minden ütközet után „előléptetik”,
megadják neki mindazokat a szerény rendfokozatokat, amelyeket
már addig is szédítő pályafutása során átugrott. Lodi után káplárrá
nevezték ki. Apró termete, törékeny testalkata jóvoltából a népi
rang kedveskedően kicsinyítő jelzővel bővült ki, s így let a
félelmetes hadúrból „kis káplár”.
Nem tudni, ki nevezte el Napóleont kis káplárnak. Az ismeretlen
katonának sejtelme sem lehetett arról, hogy talán a legnagyobb
szolgálatot tette parancsnokának. Nem egy történelmi tekintély
szerint ez a becenév számottevő szerepet játszott abban az érzelmi
viharban, amely 1815 tavaszán elsöpörte a friss Bourbon-uralmat,
és Napóleont újra Franciaország urává tette – Száz Napig. Többet
ért Napoleon számára ez a szeretet adta rangocska minden
elképzelhető díszes katonai méltóságnál. Módfelett élvezték a
katonák, hogy az ő kis káplárjuk, bajtársuk, aki mindenható császár
korában is a nevükön szólította őket, s meg-meghúzta a fülüket,
valóságos földrengést idézett elő az uralkodóházakban, versenyt
csúsztak a lába előtt a fejedelmek, szolgai inadat kísérte minden
lépését Erfurtban, a drezdai királytalálkozón pedig abban
versengtek őfelségéik, hogy melyikük lehet Napóleon éthordója
vagy pohárnoka.
Ezt a fejedelmi csürhét mélységesen megvetették Napóleon
vitézei, akik vakon engedelmeskedtek ugyan vezérüknek, habozás
nélkül áldozták fel érte az életüket is, de nem alázkodtak meg
előtte, maguk közül valónak, fegyvertársuknak tekintették. „Még a
kis káplárt sem engedném át!” – kiáltotta egyszer, császárját a
sötétben fel nem ismerve egy francia őrszem, amikor Napoleon
tovább akart menni, de elfelejtette a jelszót. Ezt a jelenetet (főleg,
ha megtörtént) Napóleon nem adta volna oda száz király