Table Of ContentJAKOB WASSERMANN
KOLOMBUSZ
KRISTÓF,
AZ ÓCEÁN
DON QUIJOTÉJA
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST
1985
JAKOB WASSERMANN
CHRISTOPH COLUMBUS
DER DON QUICHOTE DES OZEANS
S. FISCHER VERLAG, BERLIN, 1929
FORDÍTOTTA KOVÁCS VERA
HUNGARIAN TRANSLATION © KOVÁCS VERA, 1985
HU ISSN 0324-6841
SZÁZADOK – EMBEREK
KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ
A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL
SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM (849708/08)
NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 5272.66-14-1
KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1985-BEN
FELELŐS SZERKESZTŐ: LENDVAY KATALIN
A SZÖVEGHŰSÉGET ELLENŐRIZTE
ÉS SZAKMAILAG ÁTNÉZTE: SZ. JÓNÁS ILONA
A VÉDŐBORÍTÓ ÉS A KÖTÉSTERV GÖRÖG JÚLIA MUNKÁJA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: PINTÉR LÁSZLÓ
MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 25 500 PÉLDÁNYBAN, 12,76 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 3252 1
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET
Megsejteni az Ismeretlent
MÁSODIK FEJEZET
Ifjúkori utak
HARMADIK FEJEZET
Kétségbeesett erőfeszítések
NEGYEDIK FEJEZET
Számadás – búcsújárás – csavargás és őrült követelések
ÖTÖDIK FEJEZET
Az utolsó akadályok, és végre: indulás
HATODIK FEJEZET
Utazás az Ismeretlenbe
HETEDIK FEJEZET
Az indiánok és az arany
NYOLCADIK FEJEZET
Hazatérés és diadal
KILENCEDIK FEJEZET
A gyilkos valóság
TIZEDIK FEJEZET
A letagadott valóság
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Láncra verve
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Indián inferno
UTOLSÓ FEJEZET
Mind közül a legkomorabb
Unus erat mundus; duo sint, ait iste; fuer.1
[1. Egyetlen világ volt; kettő legyen, mondja ő; s lőn.]
HOFMANNSTHAL EMLÉKÉNEK
Te láttad ezt saját szemeddel,
És úgy hiszem, tetszett neked.
ELSŐ FEJEZET
Megsejteni az Ismeretlent
Kolumbusz Kristóf élete és sorsa napnál világosabban tanúsítja, hogy még a nagy tettekre
hivatott embert is csak tulajdon kora adottságaiból kiindulva lehet megérteni. Képzeletünk amúgy is
túlságosan hajlik rá, hogy a halhatatlan egyént olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amelyek csupán
eredményes tevékenységének folyományai, semmiképp sem tapadnak tehát földi létéhez és
személyiségéhez. A hírnév roppant titokzatos kristályosodási folyamat, és amíg végbemegy, sok
salak dolgozódik fel mellette. Ezért a kortársak tévesen látják a nagy eseményeket, vagy nem
vesznek észre mindent, míg az utókor előrevetíti a később bekövetkezett tényeket: azaz a múlt
eseményeinek ismeretében, amelyek már alapjában kijegecesedett dolgok, eltompítja a kialakulás és
a létezés látványát. A történelmi korszakokról és történelmi személyiségekről alkotott valamennyi
ítéletünk ezért is hasonlatos a használatban elkoptatott érmékhez, amelyeknek értékét csak
rendkívüli alkalmakkor vizsgálják meg közelebbről. Minden hagyomány a hozzá kapcsolódó
tévedések summája által marad fenn, másként nem lehet, ne is legyen, a tévedés ugyanis
teremtő-alkotó elem, ez hozza létre a képet, a mítoszt és a minduntalan megújuló életet. Ki is bírná
elviselni az igazságot, feltéve, hogy egyáltalán van igazság? Megtörne rajta minden lendület,
minden illúzió, minden, a valóságon diadalmaskodó idealizmus. A dokumentálhatósághoz és a
történelem érvényben levő pragmatikájához kevés köze van ennek az igazságnak, nehezen
hozzáférhető anyag mélyén rejtőzik, akár az aranyszemcsék az ércben; kibányászásához és
kiolvasztásához sok-sok fáradozás, sok szeretet, de még némi bátorság is szükségeltetik, mivel
egyedüli lelőhelye: az emberi lélek sötét labirintusa, amelyet rémisztő kísértetek laknak.
Kolumbusz alakja körül időtlen idők óta sajátos talányosság vagy akár kétértelműség villódzik.
Bizonytalanság övez mindent, a jellemet, a teljesítményt, fejlődését, életének eseményeit, még a
születését is. Génua környékén hét város vitatja magának a tisztességet, hogy benne ringott a
bölcsője, és csatlakozik hozzájuk Korzika és Franciaország is. Meglehetős bizonyossággal
állíthatjuk, hogy apja gyapjúszövő volt, csakhogy ezt a tényt maga Kolumbusz igyekezett
mindenáron elködösíteni. Alacsony származását bizonyára szégyenfoltnak érezte, dicsősége
napjaiban ugyanis nemesi őseiről beszél; "nem én vagyok családunkban az első, aki admirálisként
hajózott a tengereken" – hangoztatja. De a bizonyítékkal adósunk marad. Néhány ellenfele ezért
hazugnak nevezi. Szegényes fantáziájuk nem ér fel ehhez a rejtőzködő, úgyszólván
kifürkészhetetlen jellemhez.
Életrajza némiképp középkori legendára emlékeztet. Engem húsz álló éven át többször is újra
meg újra foglalkoztatott; egyre-másra föl kellett tennem a kérdést: bizonyítva van ez vagy az? amaz
nem mendemonda csupán? nem hamisítványok-e ezek vagy azok a történések, emezek vagy
amazok pedig valószínűek-e egyáltalán? A semmiből emelkedett föl, afféle jöttment olasz kalandor,
s egyszer csak Spanyolország főtengernagya, óriási birodalmak alkirálya, hétévi dicsőségéért és
hatalmáért hirtelen bukással és példátlan megaláztatással fizet, aztán egy halványan pislákoló újabb
fellobbanás után, majdnem mindenkitől elfeledve, magányosan hal meg.
Rendkívüli sors. Ha meg akarjuk érteni, mérlegelnünk kell az általános helyzet rendkívüliségét.
De ez csak úgy lehetséges, ha előbb megtisztítjuk belső látásunkat mindentől, amit eddig tudtunk,
mindenfajta sematikus beidegzettségtől, az eszmék és összefüggések meghamisításától. Ahhoz,
hogy az ember ne tévedjen, magát mintegy a kor fogalmaiból és szellemi állapotából újraéledőnek
kellene tekintenie, ám egyúttal az időtávon át egységbe olvasztania az egymással szemben álló
jelenségeket. De mivel ilyen magasra azért mégsem ragadhat minket a becsvágy, be kell érnünk
kevesebbel, a lehetséges legjobb megközelítéssel kell próbálkoznunk.
Ha ma egy vakmerő pilóta elhatározná, hogy a Marsra repül, és fel is szállna, útja során azonban
csak egy mindmáig ismeretlen bolygót fedezne föl és ennek az új csillagnak a hírével térne vissza,
elújságolva, micsoda különös, emberszerű lényeket, sosem látott állatokat és növényeket talált ott, s
ezek micsoda idegenszerű légkörben élnek és virulnak, s hogy a méretek és arányok olyanok, hogy
törpének tetszik minden, amihez a mi szemünk hozzászokott: körülbelül ez idézne elő olyan
forradalmat az emberiség képzeletében, mint annak idején Kolumbusz fölfedezése. Mert
mindenekelőtt ezt eredményezte, ezt és nem mást: a képzelet forradalmát.
Újvilág: ma földrajzi fogalom; a tizenötödik századvég emberének babonás-vallásos fogalom.
Valamilyen varázslat folytán, amelyről még nem tudta, jó avagy gonosz-e, eltűntek házának falai, a
régi jó Európa házáé, ahol több évezredes küszködés után jól-rosszul, de lakályosan berendezkedett.
Már épp elég hátborzongató volt Ázsia is, ahogyan ráakaszkodott Európa végre-valahára meghitt
földtulajdonára, akár egy kertre a félelmetes vadon, mely azért kecsegtetett némi távoli
csábításokkal; Afrika, amelynek ősidők óta csak az északi peremét ismerte, már túl volt mindazon,
amit még nevén lehetett nevezni: maga a halálos sivatag és a veszedelmes sötétség. A hír az új
világról megrendítette a régi épületet. Borzasztó dolgokról értesültek: véghetetlen tenger, amelyről
eleddig mit sem tudtak, akkora, hogy hónapokon át kell rajta hajózni és túlsó határát így sem érik
el; névtelen népek, amelyek pucéran járnak-kelnek és név nélküli isteneket imádnak;
megszámlálhatatlanul sok sziget, fölmérhetetlen területek, barbár királyokkal és vad erkölcsökkel:
ha ez nem egyszerű érzéki csalódás, akkor a világ régóta megjövendölt végének előjele. Akkora
félelem fogta el az európai emberiséget, hogy azt csak egy ugyanolyan intenzív sóvár vágy
oszlathatta el. Az a szó, amely ezt kiváltotta és az őrjöngésig fokozta, így hangzott: arany.
Addigra természetesen már fellazult a világ feltételezett állandóságába vetett hit. A vén
kontinens lelkületében a fölfedezést addigra előkészítette a megsejtés, mint valami meseszerű
szájhagyomány. Bátor misszionáriusok és vakmerő kereskedők, itáliai és portugál hajósok
vállalkozásai közelebb hozták, ami addig csupán álomnak tűnt föl. Ráadásul egyes kutatók széles
látókörű szelleme is egyengette azoknak az útját, akik sürgetőnek érezték, hogy tettekre váltsák, ami
addig csak feltevés volt és amit gyanítottak.
Egyre inkább úgy látszik, hogy az Atlantiszról szóló egyiptomi monda, amiről már Platón
megemlékezik, nem mesebeszéd csupán, hanem egy hatalmas, katasztrofális földmozgás homályos
emlékén alapul. Kétségtelenül létezik egyfajta nemzedéki emlékezet; ez századokon át hordozza
nagy események emlékképét, és ebben gyökerezik az az erő, amely a vele megáldott férfiakat
képessé teszi rá, hogy ha nem is kinyitni, de legalább apránként tágítani tudják a börtönt, amely az
emberi nemet magába zárja.
Így indultak útra a föníciai hajósok Ultima Thule, a világvégi sziget felé, amely, akár
megtalálták, akár nem, végső soron csak a lebegő vágyakozás jelképe volt; így hajóztak
vitorlásaikon, a vándorélet ősi ösztönétől hajtva, a történelmi idők kezdetén a skandináv normannok
Új-Fundland partjai felé; így kutatták végig az óceánt, új földeket keresve, a középkor legbátrabb
hajósai: az arabok, egészen az Azori- és a Kanári-szigetekig. Csakhogy a nagy kiterjedésű vizeket a
káosz határolta, nem hatolhatott át rajta semmiféle feltételezés, megbénította már a szándékot is
egyfajta félelem a kísértetektől. Erőteljesen fejezi ezt ki egy arab író, Kheriff-al Idríszi:1 "Ez a
tenger fogja át a lakott föld széleit, s ismeretlen minden, ami azon túl van. Nem akadt még senki,
aki bármit is fel bírt volna deríteni róla, oly nehéz és veszedelmes a hajóút, oly nagy a sötétség,
gyakoriak a viharok és oly sok a veszélyes ragadozó hal. A hullámok, ámbátor hegymagasságnyira
tornyosulnak, fennmaradnak, nem törnek meg, mert ha megtörnének, a hajóknak lehetetlen volna
átszelni őket."
[1. Idríszi (v. Edríszi) arab földrajztudós, 1165-1186 között Szicíliában II. Roger udvarában élt, készített egy
világtérképet és egy, a Föld mozgását bemutató térképet. Ez, tévedései ellenére, minden későbbi térképhez alapul
szolgált.]
Az Ismeretlen azonban szakadatlanul csábította az embereket, és elnyelte, akiket elcsábított,
ezreket minden évszázadban. Csak nagyon kevésnek maradt fönn a neve. 1290 körül a Vivaldi
fivérek két gályával indultak Génua kikötőjéből, hogy körülhajózzák az ember nem járta Afrikát.
Soha többé nem tértek vissza. Az olaszokat minden román nép a tanítóinak nevezte a
tengerhajózásban; a génuai Porsagnóból portugál admirális lett, a velencei Cadomosto
Szenegambiát kutatta fel. Elfelejtett krónikák tesznek említést olykor efféle hallatlan utazásokról,
amelyek csodálkozó borzongást váltottak ki kortársaikból; közvetett hatásuk úgy nyilvánult meg,
mint annak előtte a keresztes háborúké: költészetben és mesékben, amikor is egyes motívumok
vagy egész motívumcsoportok forogtak a kalandos utazások körül.
Vallásos buzgalom adta az egyik fajta ösztönzést, kereskedői, üzleti szellem a másikat. Minthogy
az óceán változatlanul járhatatlan volt és a nautikát még nem segítette a tudomány, hiszen 1200
előtt még mit sem tudtak az iránytűről, félelmet nem ismerő úttörők vergődtek el Szírián és Indián
át Ázsia legkeletibb pereméig. 1250-ben a dominikánus Ascelinus és a ferences Piano Carpini
indult útnak, mint hitének hírnöke és követe, napkeletre. A mongol uralkodó dinasztiának a
tizenötödik században bekövetkezett bukásáig génuai és velencei cégek rendszeres kapcsolatot
tartottak Kínával. Némelyikük még a Molukki-szigeteken is kötött üzleteket, ott természetesen
gyakorlatiasabb ügyekről esett szó, mint a keresztény tanok terjesztése; borsra, gyömbérre, fahéjra,
kardamómra,2 indigóra alkudoztak, csupa hőn áhított és nagybecsű árura, amit már csak a beszerzés
merész volta is drágított.
[2. A terméséből préselt olajat a gyógy- és illatszergyártásban használják.]
Bizony, üzleti haszonra ment a játék, de nem csak haszonra. Közrejátszott benne egy jókora adag
romantika is. Ez a kor érlelte ki a romantikus kereskedő- és üzletember típusát, amelynek
jellegzetes megtestesítője Marco Polo. A Nagy Kán birodalmába tett utazásának és több évtizedes
ott-tartózkodásának fantáziadús leírása az európai irodalom elidegeníthetetlen értékei közé tartozik.
Ez a könyv a maga módján ugyanolyan hatásos volt, mint Arisztotelész írásai, vagy mint Ariosto
Őrjöngő Roland-ja, behatolt a nép legalsó rétegeibe, vándorló mesemondók egészen a kontinens
belsejéig terjesztették tartalmát, egészen az Északi-tengerig, és évszázadokon át, mint valami
boldogságteremtő képzelet, a valóságtól igencsak elrugaszkodott képeket alkotott idegen
országokról és népekről a röghöz kötött emberek számára. Ilyesféle szellemi eseményt nem sokat
ismer a történelem, Defoe Robinson Crusoe-ja volt még ehhez hasonló.
Amikor Polóék3 hazatértek második útjukról, egész Velencében senki sem akarta felismerni
őket. Meglehetősen elcsúfultak, mocskos, rongyos ruha fedte testüket, még rokonaik sem nyitották
meg előttük házukat. Hetekbe tellett, mire barátaikat meggyőzhették róla, hogy valóban azok,
akiknek kiadják magukat. Mivel el akarták oszlatni a gyanúnak még az árnyékát is, egyúttal pedig
finoman bosszút állni, fényes ünnepséget rendeztek és meghívták rá a város legelőkelőbb családait.
Gyönyörűen feldíszítették a házat, ezüst- és aranyedények ékeskedtek az asztalon, fényűzően
öltözött lakájok szolgálták fel a pompás ételeket és a legnemesebb faj borokat. A házigazdák
először karmazsinpiros atlaszból készült hosszú, uszályos öltözékben jelentek meg, majd
félrevonultak és kisvártatva, a vendégek legnagyobb ámulatára, még szebb köntösökben tértek
vissza, ezúttal karmazsinvörös damasztból, s ez újra megismétlődött, most már karmazsinvörös
bársonyt öltöttek magukra. Levetett ruháikat minden alkalommal szétszabdalták és szövetüket
szétosztották a szolgahad között. Az est befejezéseképpen kiküldték a teremből a szolgákat, és
Marco a szomszédos helyiségből kihozta durva nyersgyapjúból készült hitvány útiruháikat. A
hölgyek fintorogtak, erre Marco egyiküknek, a legelszántabbnak, átnyújtott egy ollót, és
felszólította, vágja fel a bő ujjakat, a szutykos gallért, a toldott-foldott övet. A többiek, látván, hogy
a felnyitott részekből csak úgy ömlik a gyöngy meg a drágakő, már nem kérették magukat; nem
maradt ott felbontatlanul egyetlen varrás sem, mert mind megtarthatták maguknak, ami kigurult.
Ettől fogva nagy tisztelet övezte Polóékat, és Marcót, aki oly páratlan ékesszólással mesélt a Nagy
Kán palotáiról és kincseiről, miközben roppant nagyvonalúan használta a "millió" szót, mindenütt
mint Messer Milliónk emlegették; a San Chrysostomo utcában álló háza pedig a Casa Millioni nevet
kapta.
[3. Marco Polo apja és nagybátyja társaságában tette meg útját.]
"Zipangu4 – mondja úti beszámolójában – napkeleti sziget a mélytengerben, ezerötszáz
mérföldnyire a szárazföldtől; valóban igen nagy sziget. Lakói fehérek, nagyon szépek, kellemes
modorúak. Bálványimádók és csak a királyuktól függnek. Mérhetetlen sok arany birtokában
vannak, mert a saját szigetükön találják... E sziget urának... van egy palotája... melynek tetejét
mindenütt arany borítja, úgy, mint a mi templomainkét az ólom. Ezenfelül a szobák mennyezete és
padlója... aranylemezekből van... az ablakokat is arany díszíti... Gyöngy is garmadával található
náluk... rengeteg finom drágakövük is van... Kinszé5 ...a mi nyelvünkön annyit jelent: »az Ég
városa«... mert itt az embernek annyi gyönyörűségben lehet része, hogy a paradicsomban képzelheti
magát... ez a világ legszebb és legnemesebb városa. ...Némely utcáját a város kéjhölgyei foglalják
el; oly nagy számban vannak, hogy ki sem merem mondani... rendkívül jártasak a csábítás
művészetében... úgyhogy az idegen, ha egyszer vonzásuknak engedett, elbűvölve érzi magát, és
annyira el tudják kápráztatni, hogy bűvöletükből sohasem szabadul."6
[4. "A fölkelő nap országa", vagyis Japán.]
[5. A mai Hangcsou; maga a Kinszé (Quinsay) szó fővárost jelent.]
[6. Vajda Endre fordítása (Gondolat Kiadó, 1963).]
A legmélyebb benyomást azonban Kambaluk tette rá (ez talán a mai Peking), a Nagy Kán
székhelye Kathaj tartományban. Mámoros ömlengésekre ragadtatja magát a kerteknek és az
ezerkétszáz márványhídnak, az udvartartás pompájának, a fejedelem mérhetetlen gazdagságának, az
ünnepségeknek, felvonulásoknak, a táj szépségének leírása során. Az egész természetesen nem több
merő hencegésnél. Valószínűnek látszik azonban, hogy amit mesélt, azt mind valóban hitte is, már
csak azért is, mert hiszen nem kellett félnie tőle, hogy netán szembesülhet a tényekkel és a
valósággal. Mivel hallgatósága és olvasói teljes bizalmát élvezte, régóta nem hazudott már, amikor
olyasmiről mesélt, amit sohasem látott, inkább önnön szavaitól megittasodva, fölvidulva,
megmaradt kitalált történetei mellett. A korabeli világ pedig a legcsekélyebb mértékben sem vonta
kétségbe szavahihetőségét. Útleírását támadhatatlan földrajzi és etnográfiai műként tartották
számon, a térképekre fölvették azoknak a birodalmaknak és városoknak a nevét, amelyekben járt
vagy amelyekről hallott, úgyhogy ezek csak az ő közlései alapján kaptak helyet az európai
köztudatban. Kétszáz évvel később aztán Kolumbusz is egyre-másra ezekre hivatkozott, ezekben
gyökerezett élete nagy Don Quijote-i tévedése, ezek voltak a neki szóló kinyilatkoztatások, egyúttal
azok a tudományos források is, amelyekre támaszkodott.
De azért nemcsak ezek. Egyik koronatanúja egy bizonyos Sir John Mandeville volt, egy talányos
személyiség, akiről nem tudni, fantaszta, csirkefogó vagy tudós rejtőzött-e a név mögött. De éppoly
komolyan vették, mint Marco Polót, amikor egy Abthas nevű birodalomról meg az úgynevezett
Buonavison tartományról regélt, ahová senki emberfia nem meri betenni a lábát, oly sűrű köd
borítja, s a ködtakaró alól olykor éppen csak a lovak nyihogása meg a kakasok kukorékolása
hallatszik ki; valami hatalmas homoktengerről áradozott, amelyben halak élnek; a Prison folyó
veszélyekkel terhes völgyéről, amelyet démonok és gonosz szellemek népesítenek be; Fracan
szigetéről, amelynek lakói vadalmák illatával táplálkoznak. Polo leírásai az övéihez képest
szegényesen hatnak, mivel nála a Nagy Kánból afféle napkeleti mesefigura lesz; háromszor
százezer rabszolga sürög-forog a palotában, tízezer elefánt és tízezer sas lakik aranyozott
helyiségekben, egyáltalán: oly pazarlóan bánik ezüsttel-arannyal, annyira dúskál bennük a szerző,
hogy valósággal tisztessége javára írjuk, ha közönséges dolgokról is szól.
És itt fölvetődik a kérdés, hogy a különböző korok emberei vajon mennyire képesek érzékelni a
valóságot. Merőben más ez a képesség a tizenötödik században, mint a huszadikban. A
gyermekdedebb időkből valamiképp hiányzik egyfajta ragaszkodás a tényékhez, az igazság fogalma
ugyanolyan homályos, mint amennyire nem kötelező hűnek lenni az igazsághoz. Túlságosan nagy
még a távolság a tárgy és a róla alkotott kép között, ezt a fantázia előlegezett nézetekkel, félelem-,
vágy- és álomképzetekkel tölti ki, de a távolság az ismeretek bővülése és a tapasztalatok
rendszerezése folyamán egyre szűkül. Kepler szeme már nem a Ptolemaioszé, a modern
bakteriológusé pedig egy merőben más természetű szerv, mint a középkori alkimistáé. Ameddig az
emberiség csodát vár a természettől és az élettől, mert Isten léte csak a csodában hihető, addig
mindazok, akik mélyebbre hatolnak az addig föl nem fedezett dolgokba, úgyszólván
rákényszerülnek, a maguk igazolása érdekében, hogy csodákról zengjenek. És amint ilyenekről
szólnak, máris nekik tulajdonítják őket, varázsló lesz a csalóból, mielőtt még észbe kaphatott volna.
