Table Of ContentEVAN OSNOS
J O E BI D E N
A normalitás embere
Kossuth Kiadó
Tartalom
Előszó Biden, az Anti-Trump
Bevezetés
I. fejezet Annus horribilis
II. fejezet Hogyan jutott idáig?
III. fejezet „Nőj fel!”
IV. fejezet Az alelnök
V. fejezet A küldött
VI. fejezet A szerencsés és a balszerencsés
VII. fejezet Harc a lélekért
VIII. fejezet Az elnökség megtervezése
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
Impresszum
Édesanyámnak, Susannek, aki olvasni tanított,
és édesapámnak, Peternek, akitől pedig
írni tanultam.
„Az emberek megfizetnek a tetteikért, de még inkább azért, akivé váltak.
És a fizetség nagyon egyszerű: az élet, amit élnek.”
James Baldwin: A név nélküli utca
„… én tüzes kerékhez vagyok kötözve, s mint az olvadt ólom, égetnek
könnyeim.”
Shakespeare: Lear király
(Nádasdy Ádám fordítása)
Előszó
Biden,
az Anti-Trump
Megtalálta a Demokrata Párt – szavazói és nem vezetői
jóvoltából – éppen azt az elnökjelöltet, aki a legesélyesebb
volt az elnöki hivatal hagyományos előnyeit és tábora
zömének szemében szektavezéri népszerűséget élvező Donald
Trump legyőzésére. Joe Biden a megfelelő ember volt a
megfelelő időben és helyen. Az Anti-Trump. A folyvást
hazudozóval szemben az őszintének ismert. A gátlástalannal
ellentétben a decensnek tartott. Az ellenfeleit rendszeresen
és módszeresen fenyegető elnök mumusává a békéltető, a
konszenzust hirdető vált. Az Amerikát megosztó Trump
leghatásosabb ellenlábasa az ország egyesítését szorgalmazó.
Ekként jött el annak a politikusnak az ideje, aki kétszer is
hasztalan próbálkozott az elnökjelöltség megszerzésével, s
idősen sem adta fel. Aki félszázada a legfiatalabb szenátorok
egyike volt, ma Amerika eddigi legidősebb elnöke lett. Osnos
róla írt könyve azt taglalja, miként lett, lehetett Joe Biden
„időszerű”.
Ha jól meggondoljuk: Biden voltaképpen Trumpnak
köszönheti győzelmét. Nyert, mert a többségnek elege lett
Trumpból és – a mikszáthi szóhasználattal – elcsapta az
elnököt. Sok honlap, mém vette elő kajánul Trump „A
gyakornok” című sikeres tévéműsorának brutális szavait,
amelyekkel ő fordult a vetélkedő veszteseihez: „Ki van rúgva!”
Ha úgy tetszik, Uncle Joe ellenfele a Crazy Uncle, az Őrült
Nagybácsi volt. Legalábbis ezt vágta Trump szemébe a
második elnökjelölti tévévita helyett – külön-külön – tartott
lakossági fórum [town hall] műsorvezetője. Amikor az elnök
azzal védte a mások twitterét továbbító – összeesküvési
teóriáját ekként terjesztő – korántsem ártalmatlan szokását,
hogy „az emberek majd döntenek róla”, Savannah Guthrie
közölte vele: „nem értem, ön mégiscsak az elnök, nem olyan,
mint valakinek az őrült nagybácsija”. Merthogy csak az
tartaná továbbíthatónak a bizarr állítást, hogy Obama és
Biden kormánya valójában nem is likvidálta Oszáma bin
Ládent, és eltüntette a rajtaütő kommandós osztag hat tagját.
Mint cseppben a tenger, ebben benne volt Trump elképesztő
felelőtlensége s politikai gátlástalansága, amellyel tápot ad a
szélsőséges nézeteknek és embereknek, sőt rájuk támaszkodik.
S ebben megnyilvánult a hajdani kadétiskolás, ám a vietnámi
háborút orvosi papírokkal elbliccelő – csak freudi alapon
magyarázható – hajlama a valóban bátrak, az életüket a
hazájukért kockára tevők csepülésére. Amikor például a
párizsi csúcstalálkozó során nem látogatta meg a rossz idő
okán az első világháborús amerikai katonatemetőt, olyan
megjegyzést tett extábornok stábfőnökének, hogy azok amúgy
is „vesztesek” (Kellynek történetesen az arlingtoni
haditemetőben nyugszik Vietnámban elesett fia). Elnöksége
előtt Trump, haragudván a volt republikánus elnökjelölt
szenátorra, kétségbe vonta a Vietnámban hatéves
hadifogságot lehúzó McCain hősi voltát. Amerikának négy
trumpi esztendő után választania kellett a Biden
megtestesítette normalitás és az „őrült nagybácsi”, az
abnormalitás között.
Egy elnökválasztáson a szavazók végső soron mérlegelik és
egybevetik a két jelöltet. A félszázada a színen lévő Biden
összes fogyatékossága – bakijai, olykori szószátyársága,
hajlama a dicsekvésre (egyszer valakit fekvőtámaszversenyre
hívott ki), nosztalgiája a korábbi korszakok politikai alkui
iránt – eltörpült, látva az országot tudatosan megosztó, faji
ellentéteket nyíltan szító, folyvást hazudozó, olykor
elképesztő badarságokat mondó (a vírus ellen vegyenek be
fertőtlenítőszert) ellenlábast. E kontrasztot a kampány
minden napja csak erősítette és – legalábbis az amerikaiak
többségének – nem hagyta feledésbe merülni az emberekre
ilyenkor rázúduló tévéreklámok ellenére sem. Már csak azért
sem, mert Amerikában már régóta tudják, hogy a negatív
kampány sajnos hatásosabb: a vetélytárs becsmérlése jobban
megmarad az emlékezetben. Idén ebben a legügyesebb a
Lincoln Csoport volt, amelynek volt republikánus
tisztségviselő tagjai szembefordultak Trumppal és – sokat
elárulóan – főként az elnök saját szavait fordították ellene.
Hiszen rengetegszer mondott később kerek perec önmagának
ellent.
Propagandistái pedig rengetegszer próbálták a 78 éves
Bident szellemileg leépültnek, demenciával küszködőnek
beállítani. Tudván azt, hogy amint felkerül a világhálóra egy
manipulált videó vagy szöveg, azt villámgyorsan milliók
osztják meg, s tagadhatatlanul hat is sokakra. Már Hillary
esetében is hatott az őt látványosan betegnek bemutató
hamisított videó, pláne egy valós tüdőgyulladása után. De volt
már olyan videó is, amelyen a 79 éves Pelosi házelnöknő
részegen beszél, amit technikai lassítással értek el. Előkerült
egy tévéinterjú, amelyben a megosztott képernyő bal oldalán
a tévés műsorvezető zavartan észleli, hogy a másik oldalon
alanya szabályosan elalszik. Ez ugyan a valóságban a már
kilencven közeli Harry Belafonte volt, de a szemét éppen
lecsukó Bident montírozták helyére. Egy másik videón Biden
George-ot említ, s jött a vád, hogy nem is tudja ellenfele
nevét: valójában az interjút készítő tévéshez beszélt, akit
történetesen George-nak hívtak. Biden „demenciáját”
amerikai (és hazai jobboldali honlapok) kommentelői gyakran
és tényként emlegették. S amíg a demokrata elnökjelölt az
„alagsori taktikához” tartotta magát, ez okozhatott neki kárt.
De már akkor is látható volt híradó-felvételeken és olykori
tévébeszédeiből, hogy ez – az antalli szóhasználattal –
szamárság. Ha valaki, teszem azt, látta őt terepen biciklizni,
vagy sajtótájékoztatón felelgetni a kérdésekre, az nyilván nem
ült fel ennek. A tévéviták, majd a választás előtti és utáni sűrű
szereplése végleg szertefoszlathatta ezt az alantas szándékkal
terjesztett mítoszt. Mindenesetre ő nyilván erre is gondolt,
amikor győzelmi beszédére tartva az utolsó tíz métert futva
tette meg. Ami pedig a trumpista vádakat illeti, hogy a
leépülő vénember mások bábja lesz elnökként, arra szabadjon
saját élményemet felidézni. Amikor Biden 1977 augusztusában
hazánkban töltötte nászútját a második feleségével, az
amerikai nagyköveti rezidencia kertjében beszélgethettem
vele két kollégám társaságában. S lévén akkor új elnök volt
Carter, rákérdeztem, hogy szerinte mennyire befolyásolható.
Biden közölte: „Nem lesz valaki amerikai elnök, akinek nincs
erős akarata.” Ma sem mondhatunk mást. Egy tanácsadója
szerint a kampányt Biden végig erős kézzel irányította: „Ez az
ő kampánya volt, a konzultánsok által legkevésbé terelt elnöki
kampány a modern időkben.”
Az amerikai sajtó nem győzi magasztalni, hogy Biden
mennyire jól ismerte fel a mindenkori helyzetet és a
lehetőségeket, s mennyire kézben tartotta a kampányát (nem
is fordult elő a máskor megszokott „kibeszélés”, ami
máskülönben Trump Fehér Házában szokatlanul gyakori, ezért
is jelenhettek meg sorra a leleplező könyvek). Egy esztendeje
a közélet hangadói kétségbe vonták, hogy Biden képes lenne
erre, s egyáltalán: az előválasztási vetélkedőben két tucat –
nála fiatalabb – vetélytársa legyőzésére. Igaz ugyan, hogy a
demokrata szavazók körében akkor is vezette a népszerűségi
listát, de – már csak korábbi elnökjelölti próbálkozásai
kudarcára emlékezve – „leírták” őt. Biztosak voltak benne,
hogy megint elkövet valami végzetes hibát. Ehelyett olyan
Biden nyerte meg a demokrata politikusok versenyét, aki
aztán sikeres kampányt volt képes irányítani az évtizedek óta
legnehezebbnek bizonyuló helyzetben. A korábban
szertelenségéről elhíresült Biden idén páratlanul
fegyelmezett volt, nem kezdett bele vég nélküli csevegésekbe
a nyilvánosság előtt, nem ejtett el, mint annyiszor, az
ellenlábasnak muníciót kínáló megjegyzéseket, alig bakizott a
demokrata tévévitákban. Ellenben tökéletesen felmérte a saját
pártja és az ország adott jellegét, erőviszonyait, s persze
leginkább ellenfelét. Biden volt az, aki percre sem feledte és
nem hagyta másoknak sem elfelejteni, hogy ez a választás
kevésbé szól róla, mint Trumpról: a választás ugyan máskor is
voltaképpen referendum az ovális iroda lakójáról, de ezúttal a
perdöntő tényező az volt, hogy az amerikaiak nagyobb felének
nagyon elege lett ebből a gátlástalan emberből. Biden egész
kampányán látszott, hogy pontosan tudja: övé a többség. Csak
rá kell vennie a szavazásra, ami Amerikában kulcskérdés,
mert a fejlett demokráciákkal egybevetve ott nagyon alacsony
a részvétel még elnökválasztáson is. Idén viszont évszázados
részvételi rekord dőlt meg, hiszen Trump tábora is páratlanul
nagy lett, ám Bidené számottevően nagyobb.
Ezért is nagy Biden teljesítménye: nemhogy ellenszélben,
hanem ellenorkánban kellett győznie. Nem csekély feladat
kiakolbólítani egy demagógot, akinek hivatala óriási
hangszórót ad a kezébe. Minden újraválasztásért küzdő elnök
hatalmas előnyt élvez, hiszen pusztán kormányzási húzásai a
közfigyelem centrumába állítják. Trumpnak viszont 2016-ban
különcsége sajátos és ritka előnyt biztosított, amelyet a
szokványos politikusok sohasem élvezhettek: a tévécelebet
senki nem vette komolyan, és vagdalkozó stílusát ismerve a
kábeltársaságok elejétől végéig élőben közvetítették
kampánygyűléseit, rendre várva valami borzasztó
kifakadására, amivel kiüti önmagát. Trump a számítások
szerint ezzel legalább kétmilliárd dollárt érő ingyen reklámot
kapott. De az is páratlan és szintén árulkodó, hogy idén a
kihívó, Biden tudott sokkal nagyobb kampánykasszával
