Table Of ContentMOLDOVA GYÖRGY
ÉRIK A VIHAR
RIPORT MISKOLCRÓL
Elsı kötet
URBIS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2009
© Moldova György, 2009
A táblaborító
NAGY PÉTER munkája
A kötetben megjelent képeket GYURIS GÁBOR fotóiból válogattuk
Néhány töredékes idézet a közelmúltból és napjainkból:
„-Borsod-Abaúj-Zemplén megye földrajzilag sokszínő, ám gazdaságilag
elmaradott térség. Az ország területének GDP-mutatóit vizsgálva megállapítható,
hogy egy fı tekintetében 936 ezer forintot, a magyar átlag 64,2 százalékát teszi
ki, mellyel a megyék sorrendjében az utolsó elıtti helyet foglalja el."
„-Miskolc kiemelt helyet tölt be a megye gazdaságában. Ma is nagy jelentıségő
város, hiszen az ország harmadik legnagyobb lélekszámú települése, állandó
lakosainak száma 179 ezer fı [most, 2009 közepére már a 170 ezret sem éri el. -
M. Gy.]."
„-Évek óta tart már a létbizonytalanság. Miskolc szegény város, a budapesti
Váci úton több beruházás valósult meg, mint Borsod-Abaúj-Zemplén megye
székhelyén."
„-A rendszerváltás minden magyar nagyváros közül Miskolcnak ártott a
legtöbbet."
„-A statisztikai adatok szerint egy miskolci ember 1,5-2 évvel rövidebb ideig
él, és betegebb, mint az ország más területén élı lakosok."
„-Aki úgy nı föl, hogy üldözik, annak a számára nincs különbség a törvényen
belüli és kívüli között..." Kriminológiai közhely, hogy a rosszul szocializálódó
egyén nagyobb eséllyel válik bőnözıvé.
„-Iszonyú nagy az őr aközött, ami van, és amit szeretnénk. Indulattal nem
lehet betömködni."
BEVEZETÉS
2008 júliusában Miskolc város önkormányzatának néhány vezetıje - köztük Káli
Sándor polgármester és dr. Mokrai Mihály alpolgármester arra kért fel, hogy
írjak egy könyvet a városukról.
Kevés ajánlat lephetett volna meg ennél jobban. Csak néhány korábbi
riportvállalkozásom egy-egy fejezete főzött a borsodi megyeszékhelyhez,
foglalkoztam többek között a környékbeli környezetvédelem gondjaival, rendıri
állományának tevékenységével, a helyi büntetés-végrehajtás állapotával,
tartottam néhány tucat író-olvasó találkozót, de az utóbbi években csak
alkalomszerően látogattam le, kapcsolataim meglazultak.
Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ezt a tervezett könyvet esetleg
politikai célok szolgálatában kívánják felhasználni - vészesen közeledtek a
2010-es országgyőlési választások. Beláttam azonban, hogy túlbecsülném magam, ha
komolyabb jelentıséget tulajdonítanék a saját szerepemnek ebben a kampányban; ha
valaki leemeli a polcáról az egyik könyvemet, még nem jelenti azt, hogy
növekszik rokonszenve a baloldal iránt. Úgy gondoltam helyesnek, ha a helyszínen
tisztázzuk a valódi okot.
Mind Káli, mind Mokrai az MSZP-hez tartozik, ezért szükségesnek találtam
közölni velük, hogy politikai meggyızıdés tekintetében távol állok tılük - igaz,
a jobboldaltól még mélyebb szakadék választ el -, választási gyızelmüket sem
segíteni, sem akadályozni nem kívánom.
Káli ingatta a fejét:
- Mi nem is kérjük ezt magától, azt ír, amit akar.
İszintén szólva mindmáig nem sikerült megfejtenem az ajánlat indítékait,
legföljebb olyan feltételezések fordultak meg a fejemben, hogy Miskolc épp
akkoriban vesztette el azt a csatát, melyet Péccsel vívott az „Európa-
Kulturális Fıvárosa" címért, és egy bemutatkozást szolgáló könyvvel is
megpróbálja helyreállítani megtépázott tekintélyét.
- Tehát, tegyük fel, elvállalom, van valamilyen elképzelésük, hogy kellene
csinálnom? Lejövök Budapestrıl, kiszállok a vonatból a Tiszai pályaudvaron, és
akkor szólítsam meg a 160-170 ezer miskolci lakost, meséltessem el velük az
életüket, kérjem meg ıket, hogy fejtsék ki a véleményüket a város jelenérıl-
jövıjérıl, vonjanak le átfogó következtetéseket ezzel kapcsolatban, vagy járjak
végig találomra néhány lakótelepet, középületet, és ott vizsgálódjak? Vagy
vázoljak fel lírai képet Miskolcról és a lakosairól - inkább a líra, mint a
riportírás jegyében? Mire gondolnak?
A polgármester megismételte, hogy semmiben sem kívánnak befolyásolni vagy
korlátozni, tetszésem szerint választhatom meg a könyv témáját, stílusát,
terjedelmét, ık csak annyit kívánnak, hogy az írás a következı évben, vagyis
2009-ben szülessen meg és kerüljön a könyvesboltok polcaira.
Hátam mögött ötvenéves írói rutinnal felmértem, hogy ennyi idı alatt
gyakorlatilag lehetetlen megoldani ezt a feladatot, még talán a duplája is kevés
volna, továbbra is megpróbáltam kitérni elıle.
- De hát miért rám, egy kívülállóra gondolnak?! A logika azt diktálja, hogy
sokkal alkalmasabb volna egy helyi író, újságíró, netán a kitőnı
kultúrtörténész, Dobrossy István, aki szinte minden miskolci utcát, házat, a
várossal kapcsolatos eseményt ismer, és hiteles könyvek tucatjai kerültek ki a
tolla alól. Okvetlenül magamra vonnám a helyi sajtó haragját-dühét, hiszen
méltán éreznék úgy, hogy ez a feladat - és nem mellesleg a vele járó honorárium
- ıt illeti és nem egy magamfajta idegent. És én csak azt írom le, amit valóban
láttam, terveket nem fogadok el valóságnak.
Káli mosolyogva ingatta a fejét, és továbbra sem részletezte döntésük okait:
- Csak annyit mondhatok: szeretnénk, ha megírná ezt a könyvet.
Elgondolkodtam. Hetvenötödik évemben járván hiúság, mővészi becsvágy nem
főtött; ha az eddig megjelent nyolcvan-egynéhány könyvem kevés volt ahhoz, hogy
a nevem, ha mégoly szerény formában is, de fennmaradjon, ezt egy miskolci
riportkönyv már nem pótolhatja ki. Egyetlen ok tartott vissza attól, hogy
azonnal nemet mondjak: idılegesen kifogytam írói anyagomból, elvégeztem minden
feladatot, melyet korábban elterveztem, csak egy terjedelmesebb munka várt még
rám, önéletrajzi könyvsorozatom, „Az utolsó töltény" befejezı, tizedik kötete.
Többször is nekiláttam már, de nem voltam elégedett a kísérleteimmel.
Rosszkedvemben olvasgattam, hosszú telefonbeszélgetéseket folytattam,
napközben próbáltam behozni évek során felgyülemlett alvásadósságomat. Beláttam,
hogy ennél a passzív veszteglésnél még egy tisztességes félsiker - esetleg
teljes bukás - is többet ér, végül is hagytam rábeszélni magam a Miskolcról
írandó könyvre.
(Inkább csak érzelmileg játszott közre, hogy sok-sok évvel korábban milyen
illúziók főzıdtek Miskolc nevéhez és egész Borsod megyéhez. Az ország azt
képzelte, hogy itt épül fel majd a „magyar Ruhr-vidék", amely kiemel majd minket
a háború elıtti félfeudális-félkapitalista elmaradottságból. Úgy gondoltuk:
mindennel rendelkezünk egy hatalmas ipari bázis létesítéséhez: bányákkal,
kohókkal, nagyüzemekkel, nyersanyagokkal, a szükséges vízzel, és mindenben
számíthatunk a „testvéri szocialista országok" segítségére is.
Aztán illúzióink szétfoszlottak az évek folyamán, Borsod az ország egyik
legszegényebb vidékévé vált, de mint mondani szokás: minden elvesztett hit
gyökerei benne maradnak a szívben - így élt bennem - mélyen lefojtva Miskolc
emléke.)
A megállapodásnál a szokásos feltételeket támasztottam, egy meleg vízzel
ellátott szállást igényeltem, egy színes televíziót, egy tájékozott kísérıt és
az idegenben való drágább megélhetést, családom fenntartását biztosító
ösztöndíjat. A város vezetése mindegyik kérésemet teljesítette; kaptam egy 33
négyzetméteres lakást a fıutcán - a munka egyéves idıtartamára. Sietve hozták
rendbe, mikor elsı ízben nyitottam be az ajtón, a levegıben még érzıdött a
frissen felkent festék és parkettaragasztó szaga, a televízió azonban valóban
mőködött és a zuhanyrózsából is folyt a meleg víz. Virágvázával, dísztárgyakkal
meg sem kíséreltem otthonosabbá tenni a környezetet, továbbra sem felejtettem
el, hogy nem üdülni jöttem ide.
Kísérımül egy koros - bár nálam jóval fiatalabb -, már nyugdíjas egykori
szakszervezeti vezetıt adtak mellém, név szerint Básti Jánost. Utólag is be kell
látnom, hogy nélküle aligha tudtam volna megoldani vállalt feladatomat. Básti
mindent és mindenkit ismert a városban, a köz- és szakmai élet minden területén
megbízható kapcsolatokkal és ismeretekkel rendelkezett, gyorsan és sikeresen
hozta össze az általam szükségesnek vélt interjúkat, üzem- és
intézménylátogatásokat, ellátott megfelelı írásbeli anyagokkal. Tízéves,
lehasznált Ford autójával sok ezer kilométert fuvarozott a célba vett
helyszínekre.
Több mint nyolc hónapot töltöttem Miskolcon. Átlagban öt napig tartózkodtam
ott, csak a hétvégeken utaztam haza Budapestre. Legalább vasárnaponként együtt
akartam ebédelni a családommal, és el kellett intéznem a felgyülemlett hivatalos
ügyeimet is. Vasárnap esténként nyomott hangulatban kapaszkodtam fel az
intercity vonatra, amely visszavitt Miskolcra.
Lassan beleszoktam ebbe a rendbe, új ismeretségeket szereztem, sok ember
jóindulatú közremőködése segített az elırejutásban. Fizikailag leromlottam - nem
jutott idım a megszokott reggeli egyórás tornára, kóros álmatlanság
hatalmasodott el rajtam, éjjel fél kettı tájban felébredtem, és nem tudtam újra
elaludni. Jobb híján leültem az asztalomhoz, és írtam vagy a jegyzeteimet
rendezgettem.
Mégis élt bennem a remény, hogy mégiscsak sikerül megbirkóznom a kezdetben
megoldhatatlannak látszó feladattal; elrajtoltam, és most már végigfutom a
távot, atlétáknak nem illik összeesni a célba érés elıtt.
Mint az olvasó tapasztalhatja, végül is megszületett a könyv. Nem képzelem,
hogy a rendelkezésemre álló rövid egy év alatt sikerült átfogó képet kapnom és
adnom Miskolcról - az alapító Miskóc nemzetség históriájától az egyetemig, a
szénbányászattól a nano-technológiáig. A szőken szabott keretbe bele kellett
férni az anyaggyőjtés mellett a megfogalmazásnak, a gépírónı küszködésének
sokszor olvashatatlan szövegemmel, a nyomdai munkálatoknak, a kereskedelmi
terjesztés szervezésének és így tovább.
Ilyen szoros korlátok közé kényszerülve eleve tudomásul kellett vennem, hogy
számos tárgyi tévedés: hibás adat, név vagy szám is belecsúszik az anyagba. Nem
futotta az idıbıl, hogy hetekre beüljek a könyvtárba, vagy több szakértıvel is
átnézessem és korrigáltassam a szöveget.
Annyit azonban nyugodt lelkiismerettel elmondhatok, hogy mindig az általam
elérhetı hitelességre törekedtem, egyetlen sort sem írtam le politikai érdekek
szolgálatában, sem az önmutogatás szándéka, sem a külön pénzkereset reménye nem
vezérelt. „Feci omnia quod potui faciant meliora potentes" - mondja a latin -,
megtettem mindent, ami tılem telhetı volt, tegyenek többet, akik arra képesek.
İszintén remélem, hogy hamarosan jön majd egy jobb képességekkel rendelkezı
krónikás, aki összefoglaló, az én szerény észleleteimnél hitelesebb, átfogóbb
képet nyújt majd Miskolcról.
(Lehet, hogy inkább már az utószó fogalomkörébe tartozna, de kell tennem egy
megjegyzést. 2008 nyarától, mikor is Miskolcra érkeztem, a felhık már
gyülekeztek a város fölött; a gazdasági helyzet rosszabbodott, a munkanélküliség
fokozódott, a gyárak sorra álltak le vagy legalábbis csökkent a teljesítményük.
Elképzelhetetlennek tőnt azonban, hogy a város fıterén fasiszta gárdisták
vonulnak majd végig, sokezres tömeg ırjöngı ünneplésétıl kísérve - végül ez is
bekövetkezett..
Munkám jelentıs részén akkor már túl jártam és a számomra kijelölt
idıtartamon belül már nem állt módomban újrakezdeni és kiigazítani az adatokat.
A pontatlanságoknak ez a része engem terhel, bár ez nem mentség, legföljebb
magyarázat.)
ÉPÍTÉSZEK
Kezdjük az „alapító atyákkal", az építészekkel. Plesz Antal, a híres miskolci
építésziskola megalapítója és mestere már elmúlt nyolcvanéves, Borsodból rég
felköltözött Óbudára. Nehézkesen csoszog a szobájában, de az emlékezetét,
hivatástudatát nem kezdte ki az idı. Most valahonnan a Hegyaljáról bort küldtek
neki, kibontja az üveget, és tölt a poharakba:
- Egészségedre!
- Egészségedre! Frissnek látszol. Mi tartja egyben a gondolkodásodat? -
kérdezem.
- Tudom én?! Talán az, hogy a kérdezés jogát soha nem engedtem ki a kezembıl.
Pedig sokszor megpróbálták kicsavarni.
- Hol kezdted a pályát?
- Tizenkilenc éves koromban még építész technikusként lementem Komlóra, 390
forintos havi fizetésért. Kifogtam egy nagyképő fınököt, akinek hiába javasoltam
bármit is, mindig elutasította: a kolléga nem ismeri az ábrázoló geometriát!
Neki pedig a bányáról nem volt fogalma, a tervei nyomán egymást érték a halálos
balesetek. Jobbnak láttam elmenekülni, mielıtt még Vas Zoltán, a kormánybiztos
engem is börtönbe küldött volna. Feljöttem Budapestre, beálltam egy épület
felújításokat végzı céghez. Egybıl egy önálló részleget kaptam 1050 forintos
fizetéssel, az általam aláírt sekkeket 25 ezer forintig elfogadták, 100 ember és
80 teherautó tartozott a kezem alá.
Nem szerettem volna az életem végéig hivatalnok maradni, elhatároztam, hogy
igazi építész leszek. Emlékszem, akkor adták ki két kötetben „A magyar építészet
történetét", az ÁVH-nak valami nem tetszett benne, másnap jöttek, összeszedték
és vitték a zúzdába. Tizennégy példányt ki tudtam menteni belıle - egyet
megtartottam magamnak, azt forgattam egész nap.
Ahogy olvastam a régiekrıl, úgy erısödött bennem a szándék. Sikerült
átkerülnöm az Ipartervbe, ez volt az egyetlen olyan tervezıvállalat, melyet az
államvédelem hagyott dolgozni. A könyvtárak kizárólag szovjet könyveket,
folyóiratokat kaptak, csak a Központi Bizottság tagjai juthattak hozzá nyugati
anyagokhoz, én elintéztem, hogy mi is elolvashassuk ıket.
- Miért tőrték el nektek?
- Azért, mert a mi munkánkra szükség volt. A KÖZTI vagy a LAKÓTERV munkájába
beleszólhattak: ha a lakásokat selejtesen, félig készen adták át, ez legföljebb
a benne lakókat érdekelte, ık pedig oldják meg a bajaikat úgy, ahogy tudják. De
akkoriban, a harmadik világháború kitörésének árnyékában az ipar építésével nem
lehetett viccelni, üzembe kellett állítani a gyárakat. Az Iparterv valóságos
eldorádónak számított, itt győltek össze a korszak legnagyobb nevei: egy Lauber
László, egy Nyíri és a többiek.
İk nemcsak a szakmát ismerték, de a neveléshez is értettek. Tudták, hogy
dogmákat, ideológiát nem szabad tanítani, ki kell csalogatni a fiatalokból az
érdeklıdést. Azt egyetlen tehetséges ember sem fogadja el, hogy hamarabb kapja
meg a feleletet, mint ahogy a kérdés elhangzott volna. Bigott vallásos vagy
bigott kommunista nem ismeri el az egyetlen lehetséges munkakapcsolatot: a
mellérendeltséget, csak az alárendeltségben hisz. Iriggyé kell tenni a
tanítványokat, lépjenek túl rajtunk.
Onnan az Ipartervtıl jelentkeztem a Mőegyetemre, a diploma megszerzése után
elvégeztem a mesteriskolát is. Késıbb tanítottam is itt: 120 jelentkezıbıl 20-at
vettek fel, ebbıl 6 az én „cuvakszom" maradt. Pedig nem tutujgattam ıket.
Kitartottam az elveim mellett: más a felfedezés és más a kitalálás; megteremtek-
e valami újat, vagy alkalmazok valamit, ami már régrıl ismerıs. A munka, az
beszél egyedül; ha valaki letesz valamilyen alkotást az asztalra, többet tudok
meg róla, mintha a mellszobrát rakná oda.
Plesz felhajtja a borát, újra tölt a pohárba, aztán várakozóan rám néz:
- De hát te biztos nem azért másztál fel ide a negyedik emeletre, hogy egy
öregember fantazmagóriáit hallgasd. Kérdezz, amit akarsz.
- Mérnökként hol kezdted a gyakorlati munkát? Miért nem maradtál inkább az
egyetemen?
- Túl népszerőnek találtak az egyetemisták között, meguntam a folytonos
egzecíroztatást, áthelyeztettem magam Zalaegerszegre, majd néhány hónap után ide
menekültem Miskolcra, az Északtervhez.
Miskolc akkoriban sötét városnak számított, de megvoltak a maga elınyei is,
például kitőnı szakmunkásgárdát neveltek. Tudták, hogy a csata megnyeréséhez nem
elég a tábornok, aki lebombáztatja az ellenséges területet, gyalogságra is
szükség van, amely elfoglalja.
Hirtelen eszembe jut a kérdés, melyet már sokszor feltettem, de sohasem
kaptam rá meggyızı választ:
- Tudom, hogy szükség volt a panelházak építésére, mert az országban sok
százezer embert kellett lakáshoz juttatni. Egy panel építése mennyivel került
többe, mintha téglából készült volna?
- A könyvek általában 1,8-as szorzót említenek, de itt, Miskolcon, néhol
háromszoros faktorral is számolhatunk - és állandó veszélynek tették ki a
panelben lakókat. Semmi sem sikerült; a mérnökök szaktudása addig terjedt, hogy
a sablonokat álló helyzetben használták és nem fekvıben. Az avasi lakótelepet
egy Kálvária helyére telepítették, nem törıdtek a tízemeletes házak helyének
megfelelı kijelölésével. Minden funkcionárius megváltónak érezte magát. A
lakótelepet a hegy lábához kellett volna rakni, de Bodnár feltétette a gerincre.
Megtehette: ı volt a megyei párttitkár. Azt mondta, hogy „ha jövök haza
Budapestrıl, én már Nyékládházáról látni akarom az én lakótelepemet!"
- De egyáltalán kinek jutott eszébe, hogy ilyen típusú lakótelepet építsen?
Lehetetlen, hogy más módon nem lehetett volna megoldani.
- Egy nagy cvikli rejtızött a háttérben. Az történt, hogy a Szovjetunió
vásárolt a franciáktól két Camus rendszerő házgyárat, mellyel 80 ezer lakást
akartak felhúzni. Elıször Moszkvában próbálták ki, itt nem vált be, akkor
átszállították Leningrádba, ott is csıdöt mondott. Közben persze a malmok
ıröltek tovább, lekoppintották a Camus szerkezetét, nekiálltak sorozatban
gyártani, csak akkor álltak le vele, mikor már 14 példány elkészült belıle. Mit
csináltak? Ami a legegyszerőbb: eladták nekünk. Nálunk aztán nyomták
orrvérzésig, ahelyett hogy azt a törekvést támogatták volna, hogy a lakásra
szorulók a napi munka után, helyi anyagokból, a saját ízlésük szerint építsék
fel ezt az új Miskolcot.
(Plesz akkori tevékenységére így emlékszik vissza tanítványa, Bodonyi Csaba:
„- Gyakran éttermi szalvétákra skiccelte fel koncepcionális ötleteit, majd
utána csodálhattuk, ahogyan ezt tőhegyes fekete és színes grafitceruzákkal
hajszálpontosan felszerkesztette, és gyönyörő, fegyelmezett, szabadkézi
építészírással feliratozta. Rajzai kiállításképek voltak, nem láttunk ilyet sem
az egyetemen, sem a tervezıirodában. Újszerően hatott ránk a pályázatot nyerı
OTP (késıbb Juno Szálló) terve, melynek hotelszárnya nagyvonalú hídszerkezetre
épülve emelkedett ki a tapolcai völgyet megülı ködszint fölé. Az épület az
akkori modern építészet kiváló példája volt, alaprajzi szerkesztésében és
tömegének eloszlásában a Le Corbusier-féle aranymetszés arányrendszerét követte.
Plesz szuverén egyéniség, aki nem tudott beilleszkedni a tervgyárként mőködı
600 fıs nagyvállalat formális rendjébe. Számára nem volt „munkaidı", csak munka
és idı, sem „munkafegyelem", csak munka és fegyelem. Számos átfogó
városépítészeti javaslattal állt elı, de közben más terveket is alkotott, fıleg
pályázatokra jelentkezve: az amszterdami városházára, a német motelhálózatra,
Bécs déli városrészére, a miskolci Tiszai pályaudvarra és így tovább."
Másik, már országos hírő tanítványa, Bán Ferenc így jellemzi:
„Összetartozás, kapcsolat, a gyengék szükségleteinek védelme - ezek voltak a
nevelési célkitőzései. Számolatlanul szétosztani azt is, ami nincs, a hálálko-
dót pedig elzavarni. Megalkuvásra, gyengeségre nem ismert mentséget. Elbukni
vagy nyerni egyre megy, de mindezt csak elegánsan lehet. Ez volt nála a
kapcsolati etalon, amihez tartotta magát, és amit az átmenetileg hozzá
tartozóktól is elvárt.")
Az öregember egy új üveg bort hoz, most tőnik fel, hogy húzza a lábát - egy
régi motorbaleset maradványaként.
- Szóval én nem vállaltam el a miskolci házgyár építését. Tudnod kell, hogy a
tízemeletes házak alá egy „hidat" kell tenni, ez védi meg a szél és a víz
agressziójától, olyan egyszerő, mint a faék, építész ilyet nem vállal fel. A
lakótelep kivitelezésébıl persze kivettem a részemet.
- Milyen nyomást bírtak ki ezek az elsı tízemeletesek? - kérdezem, bár érzem,
hogy a megfogalmazás nem túl szakszerő.
- Egy centiméteres ingadozást, ha ezt a határt túllépték, eltorzulhatott az
egész épület. Csak úgy összehasonlításul megemlítem: a téglaépületek négy centit
is elviselnek. Az épületen belül egy négyzetméternek 300 kilós terhelést kellett
tartania. Ugyanakkor a beton önmagában nem biztosította a beköltözı családok
megfelelı életfeltételeit, komfortérzését, kívülrıl-belülrıl szilikátanyagokkal
kellett lefedni.
- Te nem tettél változtatási javaslatokat?
- Dehogynem. Az Avas gerincére épített lakótelep
helyett a városon kívül, a Miskolc-Mályi közötti részt ajánlottam, ötvenezer
embert lehetett volna elhelyezni ott - élhetı körülmények között. A toronyházak
helyett kétszintes lakásokból összeálló, függıkertes magánházakat terveztem,
iparszerően elıállítható vályogházak tervét vetettem fel. Persze kapásból
elutasították minden ötletemet.
- A munkával párhuzamosan tovább tanítottál?
- Igen, bár a tanítás külön mesterség, minden fiatal egy-egy esélyt jelent,
melyet neked, a tanárnak kell megvalósítanod. Egy kis fa vékony gyökere
megerısödik és áttöri az ıt eltakaró betont. Ha valami mozog benned, a tanárban,
akkor tovább kell mozdulnia a hallgatóidban is. Nincs helye azonban semmi
sablonnak, a gondolataidat fazonírozni kell; ha a diák ásít vagy kimegy a
terembıl, amíg beszélsz, akkor vesztettél, mert nem tudtad átadni neki a
gondolataidat. Nemcsak tudást, de szemléletet is kell nyújtanod neki. Nincs
fogalma a világról, abban él, amibe bele kényszerítették.
És nem oldhatsz meg mindent egy képpel, mert a kép elhanyagolja a
részleteket, a felfogásához nincs szükség az agyunkra. Munka, játék, teremtés,
alkotás - ebbıl kell összeállni egy folyamat elsajátításának. A buta ember is
szereti a szépet, de a jót kell szeretnie. Mert a jóból hamarabb lehet szép,
mint a szépbıl jó. Szép a hülyeség is lehet, sıt a törekvés a túlzott szépségre
akár kártékonnyá is válhat. Ezért nagy felelısség a tanítás és a tanulás is -
minden fiatalember egy-egy kitöltetlen váltó, melyre hatalmas összegeket lehet
felírni, de el is lehet tépni.
Már beszéltem neked az alkalmazó típusú emberrıl, aki azonnal átvesz egy
gondolatot, konzerválja a rítust. Az illetı jó lehet papnak, párttitkárnak, mert
belepasszol abba a keretbe, amit a világ kiszab neki, eszébe sem jut, hogy
senkit sem lehet felmenteni a szakmai fejlıdésbe való kontinuális részvétel
alól. A gondolkodó embereket viszont unják fent, mert nincs kiállhatatlanabb
dolog, mint ha valaki okosabb nálunk. Mindig készen kell állnunk a változásra,
azért nem szerettem írni sem, mert ha öt perc múlva elolvastam a saját
feljegyzéseimet, már rájöttem, hogy nem igazak.
- Egyszóval nem tudtál kitérni a tanítás kényszere alól?
- Nem, én is úgy nıttem fel, hogy mesterek ölében ültem, Dávid Károly például
magának Le Corbuisier-nek volt a tanítványa. Magyarországon mindig is rengeteg
tehetség dolgozott az építészirodákban, a kiemelkedéshez nekik elég volt, ha
hallották, hogy mirıl beszélnek az öregek, milyen megoldásokon gondolkodnak.
Aztán harmincéves korukra minden eldıl: többet tudnak-e, mint amennyit
tanultak, a terveikbıl ki lehet következtetni, hogy él-e bennük az
áldozatkészség, vagy csak a pénz és a csillogás vágya hajtja ıket. Meg tudják-e
különböztetni a szart attól a kerítéstıl, amelynek a tövében fekszik. Megértik-
e, hogy az építészet nem maga a ház, az csak olyan, mint a pont a mondat végén.
Nekünk azzal kell számolnunk, ami meghatározott: a talajjal, a vízzel, az
anyaggal, az utakkal, a napsugarak szögével. Mindent meg kell figyelnünk és az
értékén kell kezelnünk. Mert például, ha utakat létesítünk, elıfordulhat, hogy
valaki egy helytelen irányt jelöl ki, néha maga sem tudja, miért, a butaságnak
is megvan a maga ösztönössége. Ilyenkor ki kell állnunk vele szemben.
A bor a vége felé jár - mintegy jelezve az idı múlását -, illik elköszönni az
öreg építésztıl. Búcsúzóban még megkérdezem:
- Miért nem foglaltad össze egy könyvben a tapasztalataidat?
- A németek kértek, hogy írjam meg, kaptam volna rá ösztöndíjat is, de az
illetékesek nem adtak útlevelet; itthon meg mindig elvitte az idımet egy más
munka.
Plesz átnyújt egy sokszorosított lapot, amelyre egyik tanítványa jegyezte fel
azokat a mondásokat, melyeket még a mesteriskolában hallott tıle. Íme néhány
közülük:
„1. Az építés emberépítéssel kezdıdik, az autonóm emberével.
2. A mestertıl viselkedés és szakma egyaránt tanulható kell hogy legyen.
3. A mestert a tanítványai választják és becsülik. Az önjelölés és a
közönségsiker nem emel mesterré.
4. Az a tanítvány válik mesterré, aki többet és jobbat ad tovább.
5. A mőhelyben a meggyızés eszköze a belátó értelemre való apellálás..."
A már említett tanítvány, Bodonyi Csaba Plesz baráti beszélgetéseken
elhangzott mondataiból is kiragad néhányat.
„ ...A mőalkotás az ember sajátos logikájából fakadó élmény, nem eszközfüggı,
ugyanakkor szellemi szabadságot sugároz. Az epigon mindig szolga marad.
- A remekmő leválik az alkotójáról, a fércmő a nyakán marad.
- Ihletett szakmagyakorlás során a mesterember, a mővész a kézmővesség
eredetét, a rítust és a tragikus mozzanatokat firtatja-kutatja.
- Az önjelölt mővészben dúl a bosszús-gıgös dölyfösség, mert a szellemébıl
hiányzik az attikai só, a humor.
- Nem vagyunk egyformák. A mővelt ember többet tanult, mint amennyit tud, az
okos annyit tud, amennyit tanult, a kreatív, akivel a legtöbb baja van a
világnak, többet tud, mint amennyit tanult.
- Csak a fegyelmezett fantázia hordozója jogosult a közösség képviseletére.
- A közösségi ember „tartását" cselekvı ritmusa, arányai és a lelkébıl fakadó
dallamának varázsa emeli éthosszá.
- Éthosz nélkül nincs kultúra, kultúra nélkül nincs boldogság.
- Három szemléleti örökség birtokában reményteljes az ember élete. Diogenész
szerint, ha megtanuljuk azt, hogy mennyi az elég; dosztojevszkiji tanulság
számomra: a csoda, a titok és a tisztelet, a dolgok tisztelete; apámtól, aki
építımester volt Sásdon, azt tanultam meg, hogy a valamirevaló ember mindig
magányos.
- Az önfeledt ifjú kíváncsi, örül, ha kap valamit. Aktív korában az ember a
létért való küzdelemben fel akarja falni a világot, hajlott korában boldog, ha
adhat, és kevéssel beéri.
- A jó pedagógus szeretve tanít; kavicsért hajol le, és csillagot emel föl.
Plesz hunyorogva mosolyog.
- Én is így éltem és dolgoztam lent. Miskolc nem volt, hanem Plesz!
Plesz nem tekinti tanítványának Puskás Pétert, Miskolc Ybl Miklós-díjjal
kitüntetett építészmérnökét, és amennyire kiveszem, Puskást sem főzik erısebb
kötelékek a mesterhez. A két nemzedék stílusában is eltér egymástól, Plesz
egyszerő negyedik emeleti szobája nem mérkızhet Puskás nehéz bútorokkal,
dísztárgyakkal, diplomákkal telezsúfolt stúdiójával. Láthatólag igyekszik
rövidre fogni az interjút, én sem vesztegetem az idıt mellékes témákkal, egybıl
a miskolci városképre terelem a szót.
- Ma már látszik - mondja a mérnök -, hogy mekkora kár volt a szocializmus
idején a négyszeresére növelni a város lakosságát. Minden reggel 60 ezer ember
csorgott le az agglomerációból a gyárakba, és hazafelé tartva este ugyanígy.
Aztán tízezer számra be is költöztek a városba, egymás után jöttek létre a
lakótelepek.
- Ha annak idején magára bízzák, talált volna jobb megoldást?
- Valószínőleg nem, tudom, hogy a világon sokfelé megvalósítottak ilyen
panelprogramot. Miskolcon azonban különösen rosszul sikerült: öt-hat emeletnél
magasabb házakat máshol ritkán húztak fel hegyek között.
Ezekben a mesterségesen létrehozott feltételek között kellett aztán
elhelyezni nemcsak a városi körülményekhez szokott szakmunkásokat, de a
többnyire falvakból beszorult paraszti sorsú segédmunkásokat is - lehetıleg
tekintetbe véve a különbözı igényeket. Sikertelenül. Az 52 négyzetméteren a
parasztember levegıt sem kapott, fogta a sámliját, és leült a ház elé, rossz
idıben pedig a konyhában.
A tervezésnél igyekeztek célszerően megoldani az egyes helyiségek
kialakítását. Kiszámolták, hogy hány embernek kell építeni egy általános
iskolát, még azt is lemérték, hogy egy háziasszonynak hány kilométert kell ide-
oda megtenni a konyhában, ha ebédet fız. Csak azt nem kérdezték meg, milyen
tetıt húzzanak a házakra, alagútzsalus rendszerrel dolgozzanak, vagy más
technológiával; melyik adna jobb minıségő életteret.
Mintha egy elképzelt leltárt használtak volna, és abból pipálták volna ki,
hogy mi szükséges egy-egy városrészben. Óvoda, iskola, ilyen-olyan bolt lett,
csak éppen piacokat, mozikat, templomokat és más hasonlókat nem építettek.
Közösségi terek hiányában nem alakultak ki közösségek. (Akár jelképnek is
felfoghatjuk, hogy magának Miskolc városának sincs egy megyeszékhelyhez méltó
fıtere, ahol ünnepségeket, rendezvényeket lehetne tartani. Újabb tervek szerint
az egyszer már kılapokkal lefedett Szinva-patakról próbálják eltávolítani a
takarást, így akarnak megfelelı központot kialakítani.)
- Persze annak idején nem is az volt a cél, hogy minél élénkebb közösségi
életet alakítsanak ki. A munkás reggel elment és este hazajött, délelıtt tízkor
vagy délután háromkor egy lélek sem sétált az utcákon. Az éttermeket - ha
építettek ilyet egyáltalán - bezárták, ételszolgáltató kombinátokká alakították
át ıket, hogy „megkönnyítsék a dolgozó nık második mőszakját".
- A késıbbiekben megpróbálták lakhatóbbá tenni ezeket a épületeket?
- Történtek kisebb-nagyobb kísérletek. Így például a nyílászárókat eredetileg
fából készítették, késıbb fémkeretbe foglalták az ajtókat és ablakokat.
Bizonyára jót akartak, de ez a változás csak azt eredményezte, hogy a pontosabb
illeszkedés következtében megszőnt a lakás levegıjének mozgása: a szobák
sarkaiban megtapadt a por, és a falak elpenészesedtek. Még a szekrények mögött
is látszottak a foltok.
Most sorra szigetelik be a panelházakat, valósággal bepakolják ıket, mint
ahogy az áruházban a csomagokat szokták.
A hıszigetelés kétélő fegyver, különösen akkor, ha a főtés egész rendszeréhez
nem tudnak hozzányúlni, alig alkalmaznak egyéni fogyasztásmérıket.
Biztos, hogy elıbb-utóbb megoldják valahogy. Egy dolgot azonban nem szabad
elfelejteni: minden változás célja és eszköze az ember kell hogy legyen, ıt
viszont nehezen lehet meggyızni. Nekem úgy tőnik, a hivatal nem is törekszik a
célszerő befolyásolásra, nem gondolja végig a döntéseit. Az önkormányzat néhány
éve hárommillió forintot fizetett ki szılıtelepítésre, most négymilliót ad,
hogy kivágják a tıkéket.
Ha szabad egy példát mondanom: Miskolc egyik testvérvárosa Valenciennes, ott
egyértelmően zajlottak a dolgok. Ott is a kohászat számított a struktúrát
meghatározó iparágnak, mikor felszámolták a kohókat, még a helyüket is
felszántották, nehogy az embereknek nosztalgiájuk támadjon a múlt iránt. Itt,
Miskolcon nehezebben megy az átállás, ezt néha magam is tapasztalom.
- Sok épületet tervezett Miskolcon?
- Sokat, de többet szerettem volna. Ebben a városban az igazi nagy munkákat
nem a helybeliek kapják, például a Mővészetek Palotáját pécsiek építették. A
Motoros Nagydíj létesítményeit is ide tervezték eredetileg, végül Sárrétre
került.
Puskás hirtelen elmosolyodik:
- Mondok egy példát, ez tetszeni fog magának. Egy szer egy hivatalba mentem
és a szegélyköveken túl parkoltam le a kocsival, de olyan helyen, ahol még egy
szál fő sem nıtt. Megbüntettek érte. És tudja, mi az érdekes? Azt az egész utcát
én terveztem.
Egy rövid belvárosi sétára indulunk. Puskásnak meghatározó szerepe volt a
környezet rekonstrukciójában. A fıutcán éppen úgy ottmaradt a keze nyoma, mint a
zsidó templomon és a családi házakon is. Füstölög magában:
- Jelen állapotában túlságosan nagynak tartom Miskolcot, 172 ezren laknak
itt, elég volna 50 ezer lakos, mint amennyi a háború elıtt volt. Miskolcnak
nincs haszna abból, hogy ekkorára duzzadt, ha kisebb volna, olyan ékszerdobozt
lehetne kialakítani a belvárosból, mint a német és francia kisvárosok.
Ugrásszerően megnıne a idegenforgalom.
És valóban, a vedlı házfalak, foghíjak ellenére fantázia és elegancia
sugárzik a házakból. Puskás mutatja az általa tervezett házakat,
létesítményeket, például a Hısök terét, nem egyhangú, hanem három különbözı, de
harmonikusan összeillı színő kövezet borítja. Leérünk a Szinva-patakhoz. A
miskolci-diósgyıri ipar csúcsra járatása idején fekete, bőzlı vízfolyásként
szelte át a várost. Ha egy érkezı utas kilépett a pályaudvarról, az elsı
pillantása erre a sötét felületre esett. Nemcsak az esıcsatornák csorgó vizét
fogadta magába, hanem például feljebb, a Papírgyár szennyes kibocsátását is. A
gyár akkor még rongyot használt alapanyagnak, a koszos göncöket itt mosták
tisztára - ma már svájci alapanyag lépett a helyébe. A kohászat is leállt, a
Szinva vize állítólag olyan tisztává vált, hogy pisztrángok úszkálnak benne.
Békés a táj, de attól félek, hogy ez a temetık békéjéhez hasonlít.
A város - beszorulva egy hosszú, de keskeny völgybe a hegyek között - mindig
is szőkölködött közterületben, kihasználták a patak megtisztulását, egy
szakaszon lefedték új, kihasználható felületeket teremtve. A Belvárosban, élve a
lehetıségekkel Puskás egy pihenı-szórakozó parkot tervezett - nem tudom,
egyedül-e, vagy társakkal osztozva a munkán.
Itt, a „Szinva park"-ban nyári estéken emlékezı öregek és fiatal párok
üldögélnek a padokon, a sörözık teraszán vendégek emelgetik a poharakat, a patak
túlsó partfalánál egy megvilágított vízesés hullik alá. Szabadtéri
hangversenyeket, elıadásokat rendeznek itt, szokássá vált, hogy a frissen
esküdött párok egy lakatot hoznak magukkal, rákattintják egy kicirkalmazott
vasrács valamelyik résére, és a kulcsot eldobják, kapcsolatuk
felbonthatatlanságát jelezve.
Alig néhány éve alakították ki ezt a térséget, de már számos nyoma látszik a
vandál pusztításoknak. A díszrácsokról lelopták a díszítıgömböket, a
márványtáblákat is sok helyen összetörték vagy kikezdték. Puskás felemel a
földrıl egy szilánkot, és egy kiszögellés sarkára mutat vele:
- Nézze meg, mennyi munkát fektettünk bele. Minden sarkot asztalosfalccal
alakítottunk ki, sehol a világon nem kínlódnak ilyen bonyolult megoldásokkal.
A virágokat is sok helyütt kitépték, a házak város felıli oldalán a házakról
lepergett a vakolat, senki sem lakik bennük. Puskás leverten mondja:
- Hısök kellenének ide, akik megvédik az értékeket.
- Mindenki lehet hıs, akár maga is! - gondolom, de nem mondom ki, mert tudom,
hogy megsérteném vele az építészt.
Késıbb többször is jártam errefelé, láttam, hogy a víz korántsem
kristálytiszta, a felületén üres pillepalackok, szétázott újságok sodródnak.
Engem mégis a szabadtérre kirakott óriási piros kıalmák zavarnak leginkább. A
világ legnagyobb, kínai technikával készült pirogránit kerámiáit a Svédországba
szakadt Kraitz Gusztáv ajándékozta városának, 2006 decemberétıl állnak itt a
Szinva teraszon, idegen testként kiríva a természetes környezetbıl.
Voltak más rendezési tervek is, Plesz annak idején számos javaslatot
terjesztett a város elé.
„A Szinva lefedése ellen tiltakozva - írja tanítványa, Bodonyi Csaba -
dolgozta ki kétfenekő, szétválasztott viző javaslatát: alul folyna a szennyvíz,
felül pedig a nyílt tiszta, pisztrángokkal, aranyhalakkal; meg sem hallgatták, a
Szinvát lefedték. „Röhöghetnek a patkányok!" - mondta Plesz keserően. Ugyanerre
a sorsa jutott a kötélpálya, illetve magasvasút terve is.
A város jelenlegi fıépítésze, Viszlai József jól menı magántervezıi praxist
adott fel a jelenlegi posztjáért. Ismeri Miskolc történelmét, adottságait,
helyzetének ellentmondásos voltát. Alapállását egy folyóiratban megjelent
nyilatkozatában is megfogalmazta:
„Miskolc városszerkezetében a XIX. század köszön vissza: árvizek, tőzvészek
nyomai, melyek újjáépítésekor, bár adott volt a lehetıség egy új városkép
megálmodására, a városszerkezet átalakítására, a megvalósítás idırıl idıre
elmaradt. Elmaradt annak ellenére, hogy egy évszázaddal ezelıtt is
megfogalmazták már, milyen inspiráló természetes környezettel bír ez a város -
amelynek építészetében a táj adta lehetıségek mégsem tükrözıdnek igazán.
Megdöbbenünk, ha a témáról száz évvel ezelıtti írásokat veszünk elı, és
összevetjük azokkal, amelyek a közelmúltban születtek. Úgy tőnik: sem az
adottságokból, sem a katasztrófákból nem tanultunk... Az elhibázott,
félrecsúszott fejlesztéseken, az elkészült produktumokon lényegében már nem
