Table Of ContentKONRAD LORENZ
EMBER VOLTUNK HANYATLÁSA
CARTAPHILUS KIADÓ
Der Abbau des Menschlichen
Copyright © R. Piper GmbH
& Co. KG, München 1988
Fordította: ifj. Kőrös László
A fordítást ellenőrizte: Rácz Péter
Második, javított kiadás
ISBN 963 9303 41 0
Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002
Felelős kiadó: Moldován László és Szász Zsolt
Hungarian translation ©
by ifj. Kőrös László, 1996, 2002
Nyomás: Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.
Kurtára fogott előszó
Ez idő szerint az emberiség kilátásai a jövőre néz-
vést rendkívül borúsak. Felettébb valószínű, hogy
nukleáris fegyvereit önmaga ellen fordítva gyors, de a
legkevésbé sem fájdalommentes öngyilkosságot követ
majd el. S még ha ez nem történnék is meg, lassú halál
fenyegeti, mert megmérgezi, mellesleg pedig
megsemmisíti a környezetet, amelyben és amelyből él.
Még ha idejekorán megálljt parancsolna is vak és
hihetetlenül ostoba ténykedésének, ki van téve annak
a veszélynek, hogy fokozatosan elsorvadnak mind-
azon tulajdonságai, amelyek emberi voltát alkotják.
Számos gondolkodó felismerte ezt, és jó néhány könyv
tartalmazza azt a felismerést, hogy a
környezetpusztítás és a kultúra „hanyatlása” kéz a
kézben járnak. Az emberi leépülést azonban csak
kevesen tekintették betegségnek csak kevesen kerestek
kórokokat, s próbáltak ellenlépéseket tenni, miképpen
Aldous Huxley. Álljon ez a könyv ennek a keresésnek
a szolgálatában.
Egészen rövid összefoglaló
Első rész: Sokan hiszik, hogy a világban folyó
történések összessége eleve elrendelt, és megha-
tározott célra irányul. A szerves élet teremtődése ezzel
szemben előre megjósolhatatlan módokon történik.
Ezen a felismerésen alapul egyrészt hitünk a valóban
teremtő történésben, valamint a szabadságban,
mindenekelőtt pedig az ember felelősségében.
Könyvem első részét ezért annak a feladatnak
szentelem, hogy cáfoljam egy olyan eleve elrendelt
világtörténés feltételezését, amely alapjában véve nem
volna teremtéstörténet.
Második rész: Mivel az ember mindenfajta erkölcsi
felelőssége értékfelfogásaiból táplálkozik, szembe kell
szegülnünk azzal a járványszerű téveszmével, hogy
csak a megszámolható és megmérhető dolgok
számítanak a valósághoz. Meggyőzően ki kell
mutatnunk, hogy szubjektív tapasztalási folyamataink
a valóságosságnak ugyanazzal a fokával bírnak, mint
minden, ami az egzakt természettudomány
terminológiájával kifejezhető.
Harmadik rész: A fogalmi gondolkodás és a
szavakból álló nyelv az emberi tudás, a képességek és
az akarat, más szóval a szellem olyan növekedését
idézte elő, amelynek exponenciális gyorsulása a
szellemet csakugyan „a lélek ellenfelévé” teszi. Az
emberi szellem olyan viszonyokat teremt, amelyekkel
szemben az ember természetes hajlamai már nem
állják a versenyt. Azok a kulturálisan és „ösztönösen”,
genetikusan programozott viselkedési normák,
melyek a történelmileg legkevésbé régi múltban még
erények voltak, jelen körülmények között romlást
hoznak ránk.
Negyedik rész: Arról a helyzetről szól, amelybe a
harmadik részben tárgyalt folyamatok révén jutottunk,
mely fenyegető ugyan, de amiben a műszaki és
gazdasági fejlődés némely nem megváltoztatható
ördögi köre ellenére még van okunk reménykedni. A
technológiából eredő gondolkodási szokások egy
technokratikus rendszer doktrínáivá szilárdultak,
melyet önimmunizáció véd. A technokrácia
következménye a túlszervezettség, amelynek
gyámkodó hatása a megszervezendő emberek
számával együtt növekszik. Kulturális téren is
hiányzik a kölcsönhatásoknak az a sokasága, amely
minden teremtő fejlődés feltétele. Különösen kritikus
helyzetben van napjaink ifjúsága. Ahhoz, hogy
megakadályozzuk a fenyegető apokalipszist, éppen a
fiatal emberekben kell újjáélesztenünk a
tudományközpontú és a technomorf gondolkodás által
elnyomott fogékonyságot a Szép és Jó értékei iránt. A
nevelés első lépéseit annak az alakfelismerésnek a
gyakorlása jelenti, mely egyedül képes a harmónia
iránti fogékonyság közvetítésére. Ahhoz, hogy ez az
alakfelismerés megfelelőképpen működjék, mint min-
den számítógépnek, neki is igen nagyszámú adatot
kell memorizálnia. E cél elérésére sokat ígérő módszer,
ha valaki a lehető legfiatalabb korától a lehető
legszorosabb kapcsolatban van az élő természettel.
Első rész
Az evolúció szabadságfoka
I. fejezet
A célra irányuló világrendbe vetett hit
I.1
Demoralizáló hatásai
A legjelentősebb lépést a teremtés és az evolúció
azonosításában Teilhard de Chardin tette meg.
Felismerése, miszerint minden egyes evolúciós lé-
péshez értékgyarapodás kötődik, a mi világszem-
léletünk szempontjából éppoly alapvető fontosságú,
akár az övét tekintve. Csakhogy úgy véli, hogy az
élettelennek élővé, az alacsonyabb rendűnek
magasabb rendűvé válásának evolúciós útja
alapvetően eleve meghatározott, predeterminált – így
hitt Oswald Spengler is kultúránk elkerülhetetlen
pusztulásában.
Ezek az ellentétes nézetek az emberi viselkedésre
nézve ugyanazon következménnyel járnak: mindkettő
megengedi az embernek, hogy felmentve érezze magát
a világtörténéssel kapcsolatos felelősség alól. Az
emberi szellemet, miként az élet minden más
jelenségét is, a szerves fejlődés tényezői,
mindenekelőtt az örökítő anyag változása (a mutáció)
és a kiválasztódás (szelekció) hozták létre. Az emberi
szellem azonban megtalálta a módját, hogy az őt
megteremtő tényezők legfontosabbikát, a romlástól
kegyetlen módon megóvó szelekciót kikapcsolja. Az
evolúció az embert talpára állította, a szó
legszimbolikusabb értelmében ingatag helyzetbe
hozta, aztán levette róla a kezét. A teremtő szelekció,
amelyről könyvem negyedik részében lesz szó, többé
már nem hatott az emberre. Helyére az intraspecifikus
kiválasztódás lépett, amelyről nagyon pontosan
tudjuk, hogy a fajok átalakulásának miféle bizarr
tévútjait nyithatja meg.
Bizonyos értelemben mondhatjuk azt, hogy
földünkön a teremtő evolúció filogenetikai értelemben
megszűnt. Az emberiség kulturális fejlődése mind
gyorsabb, és mostanra olyan sebességet ért el, hogy
aligha túlzás megállapítani: ehhez képest a genetikai,
filogenetikai fejlődés elhanyagolható, sőt a nullával
egyenlő. A változások, amelyeket az emberi kultúra
fejlődése az egész bolygón kivált, mindenesetre olyan
tempóban mennek végbe, amely teljességgel kizárja,
hogy a törzsfejlődés lépést tartson velük, hogy
„nyomukba szegődjék”. Az ember a lehető legfe-
nyegetettebb helyzetben van.
„A mindig éber, az üdvösen teremtő erő”, ahogyan
Goethe nevezi, ma kizárólag az emberek
értékfelfogása révén hathat. Annak eldöntése, hogy a
szerves élet evolúciója itt és most „felfelé” vagy
„lefelé” halad, az ember felelősségévé lett. Ha nem
kötelezzük el magunkat bizonyos értékek mellett, a
tetteink következményeire irányuló kérdés sem
parancsolathoz, sem tilalomhoz nem vezet.
Senki sem tudja, vajon az ember további fi-
logenetikai evolúciója egyáltalán felfelé halad-e
tovább; én mégis szilárdan hiszek ebben a lehe-
tőségben. Ha a kulturális fejlődés – haladjon bár a
törzsfejlődés sebességének több tízszeres hatványával
– mégis hasonló törvényeknek engedelmeskedik, mint
amaz, nagyon valószínű, hogy képes a törzsfejlődést
saját törekvése szerint, azaz ugyanabba az irányba
kormányozni. Ez az irány jelenlegi technokratikus
világrendünkben, úgy tűnik, kétségkívül „lefelé”
mutat. Ha pedig ez a helyzet, az emberi lét veszélyben
van.
I. 2
Az úgynevezett haladás téveszméje
Jóllehet ma már sokan vannak tudatában annak,
miféle veszélyekkel jár a technológia fejlődése,
számtalan „technomorf” gondolkodású ember is akad,
akinek szilárd meggyőződése, hogy minden fejlődés
szükségképpen új értékeket hív életre. Ez a felfogás
akkor is hamis, ha a fejlődést Goethe nyomán teljesen
„a részek differenciálódásaként és szubordináció-
jaként” fogjuk fel, éspedig nem annyira filogenetikai
fejleményei, mint inkább a kulturális fejlődés
eredményeinek tekintetében.
Az értékek létrejöttének előfeltétele a fejlődés,
mégsem szükségképpen ennek következménye. A
technokratikus világrendben a fejlődési folyamat,
szerencsétlen módon leszűkített értelemben, az
értékteremtéssel azonos jelentésűvé vált.
Ez különösen jól illusztrálható azzal, amit
„amerikaiul” egy terület fejlesztésének neveznek – „to
develop an area” –: az illető földdarabon mindenféle
természetes vegetációt radikálisan megsemmisítenek,
az így fedetlenné váló talajt betonnal, legjobb esetben
