Table Of ContentJ E A N - L U C N A N C Y
C o r p u s
K I J Á R A T K I A D Ó
20Ï3
An kö nyv a Nemzeti Kulturális Alap,
<a
továbbá a Francia Intézet Könyvtámogatási Programjainak (P.A.P.)
keretében jelent meg.
Cet ouvrage a bénéficié du soutien des Programmes d’aide
à la publication de l’Institut français.
BUDAPEST
A fordítás
JEAN-LUC NANCY: Corpus című könyve alapján készült,
© Editions Métailié, Párizs, 2000.
Fordította:
SEREGI TAMÁS
Kijárat Kiadó, Budapest, 2013
Felelős kiadó: PÁLINKÁS GYÖRGY
Borító és könyvterv, tördelés: ELN FERENC
Nyomta a FŐM Digitál
ISBN 978-615-5160-28-8
TARTALOM
Corpus.....................................................................................................7
Furcsa idegen testek.............................................................................9
írjuk a testeti...................................................................................11
Aphallosz és akephalosz....................................................................13
írjunk a testtel!...................................................................................16
Psyche ist ausgedehnt......................................................................19
Ego........................................................................................................21
Altér.....................................................................................................24
Onkitettség..........................................................................................26
Gondolkodás........................................................................................29
A testek világa jön el........................................................................31
Arealitás .............................................................................................33
Misztérium? ......................................................................................34
Tiszta világosság..............................................................................36
Idézet....................................................................................................38
Corpus: egy másik kiindulópont...................................................39
Bejegyzések.........................................................................................42
Megdicsőült testek.............................................................................45
Megtestesülés......................................................................................48
Jelölő test.............................................................................................50
Fekete lyuk...........................................................................................53
Seb..........................................................................................................55
Corpus, anatómia.............................................................................58
Amit egy írásból nem kell elolvasni..............................................61
A testek tekhnéje................................................................................63
Nehézkedés..........................................................................................67
Néhány grammot leadni..................................................................70
Immunditia.........................................................................................74
Munka, tőke........................................................................................78
Egy másik idézet..............................................................................79
A test a gondolat vég-telene...........................................................80
Corpus: kéreg......................................................................................82
Boldog test..........................................................................................84
Corpus...................................................................................................85
A lélekről...........................................................................................87
A lélek kiterjedése.......................................................................... 105
58 jelzés a testen............................................................................117
Corpus
Hoc est enim corpus meum: egy olyan kultúrából származunk,
amelyben ezt a rituális kijelentést lankadatlanul ismételték isten
tiszteletek millióin egyházi személyek milliói. Ebben a kultúrában
mindenki (el)ismeri ezt a kijelentést, akár keresztény, akár nem.
A keresztények közül egyesek valódi bizonyosságként tekintenek
rá - Isten teste van itt -, mások szimbólumként - általa egyesülnek
mindazok, akik egy testet alkotnak Istenben. Egyben ezt a kijelen
tést tekintjük a dacos vagy emelkedett pogányság legnyilvánvalóbb
ismétlésének is: kenyér és bor, más istenek más testei, az érzéki
bizonyosság rejtélyei. Sőt, kijelentéseink terében talán ez számít a
pár excellence ismétlésnek egészen a megszállottságig - és egészen
addig, hogy az „íme a testem” mondattal viccek százait gyártjuk.
Ez a mi Om mani padne.. .-nk, a mi Allah illAllah... -unk, a mi
Schema Israel...-ünk. De a mi keresztény megfogalmazásunkból
azonnal láthatóvá válik az is, miben különbözünk ezektől lényegileg:
kényszeresen felmutatunk egy itt-et, és meggyőzzük (magunkat),
hogy ez az itt, ez az ez láthatatlanul és megfoghatatlanul van itt
is és máshol is - és hogy ez tulajdonképpen az, de nem akármi
lyen módon, hanem saját testeként. Annak (Istennek, az abszolú-
tumnak, kinek hogy tetszik) a teste, és hogy annak van egy teste,
vagy hogy az testként van (és így, gondolhatjuk, hogy az maga a
test, abszolút értelemben) - ez nyomaszt minket. A pár excellence
Hiányjelenné tett itt-je: fáradhatatlanul mindig ezt fogjuk szólítani,
megidézni, szentesíteni, megokolni, megragadni, akarni, abszolút
akarni. Mindig is akarni fogjuk a bizonyosságot, egy ÍME tiszta
bizonyosságát: íme, minden további nélkül, abszolút módon, íme,
itt, ez, a dolog maga.
A Hoc est enim... feloldja, lecsillapítja minden kételyünket a
jelenségekkel kapcsolatban, és a valósra felviszi a tiszta Eszmeiség
utolsó ecsetvonását: valóságát, létezését. A kijelentést végtelenül
variálhatjuk (néhány változat véletlenszerűen: ego sum, az akt a fes
tészetben, a Társadalmi szerződés, Nietzsche őrülete, az Esszék, Az
Idegmérleg, a „Madame Bovary én vagyok”, XVI. Lajos feje, Vesalius
vagy Leonardo metszetei, a hang - a kasztrálté, a szopráné stb.
—, a gondolkodó nádszál, a hisztérikus, tulajdonképpen az egész
szövet, amiből szőve vagyunk...). A Hoc est enim... létrehozhatja
a Nyugati Tudományok, Művészetek és Gondolatok Általános
Enciklopédiájának egész corpusát.
A test: íme, ahogy mi feltaláltuk. Ki más ismerhetné a világon?
De ugyanakkor erős szorongást is kelt: az „íme” soha nem bizonyos,
azt bizonyossággá kell tenni. Nem biztos, hogy maga a dolog képes itt
lenni. Itt, ahol mi vagyunk, talán mindig csak visszfény van, lebegő
árnyak. Erősködnünk kell: „hoc est enim, mondom néktek, valóságo
san, és én mondom néktek: ki lenne biztosabb hús-vér jelenlétében?
S így bizonyosságot nyertek, ezen a testen keresztül, amit ti testesítetek
meg.” De a szorongás nem múlik: mi az ez, mi a test? Ez, amit mutatok
nektek, de vajon „mindez”? Az „ez” és az „ezek” teljes meghatározatlan
ságával? Ez mind? Mihelyt érintjük, az érzéki bizonyosság kaotikussá,
viharossá válik, és minden értelem semmivé foszlik.
A test a leleplezett, darabokra zúzott bizonyosság. Semmi sem
ismerősebb, semmi sem idegenebb nála a mi világunkban.
Saját test, idegen test: a saját test, amit megmutatunk, érintke
zésbe hozunk, evésre felkínálunk, hoc est enim. A saját test, avagy
maga a Tulajdon, a megtestesült Önmagának-lét. De hirtelen, újra
és újra idegen testté válik, lenyelhetetlen szörnyűségként mutat
kozik. Nem szabadulhatunk tőle, képek hatalmas kuszaságába
vagyunk belegabalyodva, amelyek a kovásztalan kenyérről álmodó
Krisztustól a reszkető, vérző Szent Szívet önmagából kitépő
Krisztusig terjednek. Ez, ez... az ez mindig túl sok ahhoz, vagy
épp nem elegendő, hogy az legyen.
S a „saját testre” vonatkozó minden gondolat, megannyi gon
dos törekvés arra, hogy újra magunkévá tegyük azt, amiről úgy
gondoljuk, sajnálatos módon „eltárgyiasítva” vagy „eldologiasítva”
lett, a saját testre vonatkozó gondolatok csak görcsös próbálkozások:
csupán a kizárásáig jutnak el annak, amire vágynánk.
Az Isten testének megpillantása, megérintése és megevése iránti
vágy és szorongás, mely arra irányul, hogy ez a test legyünk és csak
az legyünk: a Nyugati ész és esztelenség elve. Ezért aztán a testnek,
a testinek soha nem lehet helye benne, s főleg akkor nem, amikor épp
azt nevezzük meg és idézzük fel általa. A test számunkra mindig
megszentelt: ostya.
Ha a hoc est enim corpus meum mond nekünk valamit, az túl van
a beszéden, az nem kimondott, hanem kiírt - önfeledten (á corps
Furcsa idegen testek
Mi más tudna bármit is a világon, ha nem „a test”? Öreg kultú
ránknak ő a legutolsó, legtovább finomított, tisztított, szétszedett és
összerakott terméke. Ha a Nyugat valami hanyatlás, ahogy a neve
sugallja, akkor a test a legnagyobb súly, a legvégső súly, amely ebben
a hanyatlásban aláhull. A test maga a nehézkedés. A gravitáció tör
vényei a térben levő testekre vonatkoznak. De a test mindenekelőtt
önmagában nehézkes: önmagára nehezedik, saját gravitálásának
törvénye szerint, amely egészen addig a pontig taszította, ahol már
saját terhévé válik. Vagyis saját börtöne vastag falává, vagy a sírba
beletömörülő földtömeggé, vagy az ócska limlomok poros halmának
mozdíthatatlanságává, vagy végül a víz és a csont súlyává - ám min
dig és mindenekelőtt aláhullásának tehetetlenségével sújtott, olyan,
mint valami fekete éterben zuhanó fekete ló, rossz ló.
A legmagasabbról, a Magasságos által sürgetve hull alá az érzé
kek homályába, a bűn fertőjébe. Végzetesen elbukó test: az égitestek
kihunyása és kihűlése. Csak azért fedeztük fel az eget, hogy a testek
bukásának színhelyévé tegyük?
Ne higgyük, hogy ennek már vége. Nem beszélünk már a bűn
beesésről, nekünk már megváltott testünk van, egészséges, sportos,
boldog. De ki ne látná, hogy a szörnyűség ettől csak még súlyosabb:
a test egyre bukottabb, egyre lejjebb kerül, mert bukása mindig
egyre közelebbi, egyre szorongatóbb. „A test” a mi lecsupaszított
szorongásunk.
Miféle civilizáció volt képes kitalálni ezt? Egy ennyire csupasz
testet: a testet, végső soron...
Furcsán idegen testek, jinnel és janggal, Harmadik Szemmel,
elixír mezővel, a világlélek óceánjával rendelkező testek, felvágott,
bemetszett, megbélyegzett, mikrokozmoszokká, csillagképekké
szétszabdalt testek: a szörnyűségről nem tudók. Furcsán idegen
testek, mezítelenségük súlyának alávetve, és arra ítélve, hogy önma
gukba húzódjanak, jelekkel borított bőrük alá, egészen addig, hogy
minden érzéküket egyetlen érzéketlen és üres érzékbe vonják vissza,
kiszabadultan-élő testek, puszta fénypontok, amelyek csak önma
gukban fénylenek.
S persze egyetlen szavuk sem beszél a mi testünkről. A Fehérek
testéről, amit ők maguk túl fakónak találnak, amely mindig terebé
lyesedik ahelyett, hogy összehúzódna, amely mindig makulátlan, se
egy sebhely, se egy folt - ez a test nekik idegenebb, mint egy idegen
dolog. Alig valami...
Nem lemeztelenítettük a testet: feltaláltuk, ő maga a meztelenség,
és nincs más meztelenség, s ami így lett, az idegenebb, mint bármely
furcsán idegen test.
Hogy „a test” a neve az Idegennek, méghozzá abszolút mér
tékben, arra a gondolkodás vezetett rá minket, nagyon helyesen.
Ezt minden irónia nélkül mondom, nem akarom leszólni a Nyugatot.
Inkább csak attól félek, hogy rosszul ítélem meg ennek a gondolat
nak a szélsőséges voltát, átütő erejét, és attól tartok, hogy végig kell
követnem. Legalább ne tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna,
s mintha Isten, az Idegen, mezítelen és sápadt testét nem vetettük
volna már rég el, a képek segítségével.
I i° I
(Hogy ne gondoljunk mindig arra, a test miért vált ki annyi
gyűlöletet.)
(Hogy ne gondoljunk arra, miért olyan merev, fukar, távolság-
tartó, fanyalgó szó ez - miközben undorító, hájas, zavaros, obszcén,
pornoszkopikus is.)
(Ez a szó csak akkor kerül elő a gondolkodásban, amikor a
három- vagy «-dimenziós geometria szép vetületi rajzaival meg-
menthetővé válik: akkor azonban minden csak a levegőben úszik,
a testnek viszont érintkeznie kell a földdel.)
*
írjuk a testet!
Ne a testről írjunk, hanem írjuk a testet magát! Ne a testiséget,
hanem a testet. Ne a test jeleit, képeit, kódjait, hanem megint csak
a testet. Valaha ez a modernség programja volt, de ma már nyil
vánvalóan nem az.
Most már csak arról lehet szó, hogy teljesen modernek legyünk, és
ez már nem program, hanem szükségszerűség, sürgetés. A motivá
cióhoz elég bármikor bekapcsolni a televíziót: a világ egynegyedén
vagy egyharmadán nagyon kevés test közlekedik (helyette inkább
húsok, bőrök, arcok, izmok - a testeket így-úgy elrejtjük: kórhá
zakba, temetőkbe, gyárakba, néha ágyakba), a világ többi részén
pedig csak testek vannak, túl sok test, mindig megsokszorozott
test (gyakran éhező, megvert, meggyilkolt, fáradt és néha nevető,
táncoló).
A test ebben az esetben is a legvégsőkig kirekesztett: túl messzi
ről érkezik, a testek sokasága az a horizont, ahonnan jön.
írni: elérni a végső határt. Hogyan érjük el, érintsük meg a tes
tet, ahelyett hogy megjelölnénk vagy jelölésre bírnánk? Hajlamosak
vagyunk elhamarkodottan vagy azt válaszolni, hogy ez lehetetlen,
a test az írhatatlan, vagy hogy itt arról van szó, hogy a testet vala
hogy eljátsszuk vagy az írással összeolvasszuk (táncolni, vérezni...).
Valamiképpen kikerülhetetlen válaszok ezek - mégis elkapkodot
tak, konvencionálisak, elégtelenek: alapjában véve közvetlen vagy
közvetett módon mindegyik a lest jelöléséről beszél, hiányként vagy
jelenlétként. írni azonban nem annyi, mint jelölni. Azt kérdeztük:
hogyan érjük el a testet? Talán erre a „hogyan”-ra nem lehet egy
szerű technikai kérdésként válaszolni. Végső soron azt kell monda
nunk, hogy épp ez - a testen való érintés, a test érintése, az érintés
- zajlik az írásban minden alkalommal.
Ez talán nem is egészen az írás bán történik, ha az írásnak van
egyáltalán „belseje”. Hanem a szélén, a határán, a végső pontján,
s ott csak ez történik. Mert az írás helye a határán van. Semmi más
nem történik tehát az írással, ha egyáltalán történik vele valami,
mint hogy érint. Pontosabban: megérinti a testet (vagy inkább ezt
és ezt az egyedi testet) az „értelem” testetlenjével. Következésképpen
eléri, hogy megérintsen, megindítson minket a testetlen; avagy az érte
lemből érintés lesz.
(Nem fecsérlem az időt tiltakozásra az ellen, hogy az oly kétes
„megható irodalom” dicséretét zengem. Mert tudom ugyan, mi
a különbség az írás és a csöpögős stílus között, mégsem ismerek egyet
len olyan írást sem, amely ne érintene meg. Máskülönben az nem írás,
hanem összefoglaló, beszámoló, ahogy mondani szoktuk. Az írás
lényegénél fogva érinti a testet.)
Mégsem arról van itt szó, hogy a határokkal játszadoznánk, vagy
olyan nyomokra mutatnánk rá, amelyek a testekre íródnak, vagy
hogy valamilyen valószínűtlen testekről beszélnénk, amelyek bele
fonódnának a betűinkbe. Az írás azon az abszolút határon érinti
a testeket, amely az értelmet elválasztja a bőrtől és az idegektől.
Nincs semmi átmenet, és éppen ez jelenti az érintést. (Utálom
A fegyencgyarmaton kafkai történetét, az elejétől a végéig hamis,
leegyszerűsítő és fellengzős.)
Az „írott testek” - a felsértett, megcsonkított, tetovált, hegekkel
borított testek - olyan dédelgetett, óvott és védelmezett testek, mint
azok a kódok, amelyeknek dicső engramjai: végső soron ez nem a
modern test, nem az a test, amit eldobtunk, ide, magunk elé, s amely
meztelenül, csak meztelenül kerül elénk, már előre kiírva minden írást.
Testünk kiírása, ezen kell tehát mindenekelőtt keresztülmen
nünk. A kívülre-íródásán, a szövegen-kívülre helyeződésén mint
