Table Of ContentSabatina James
APÁM
A HALÁLOMAT
AKARJA
Művelt Nép Könyvkiadó
Budapest
A mű eredeti címe: Sterben sollst du für dein Glück
Fordította Dóczy Katalin
Szerkesztette Kajtár Mária
Copyright © 2003 by Veerlag Kleindienst,
St. Andrä-Wördern. 2010 Kanur Verlag. an imprint of
Verlagsgruppe Droemer Knaur GmbH Co. KG
Hungarian translation © Dóczy Katalin, 2016
(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)
ISBN 978 615 5617 01 0
Tartalom
Előszó
Prológus
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
Utószó
KEDVES OLVASÓIM!
A rendőrség tanácsára a könyvben szereplő személyek
biztonsági okokból megváltoztatott nevet viselnek, bár
valamennyien valóságos, Ausztriában és Pakisztánban élő
emberek.
Előszó
Ez a könyvem azonnal bestseller lett, és nagy médiavisszhangot
váltott. ki. Egyrészt örültem történetem zajos fogadtatásának,
másrészt viszont ekkor nehéz időszak kezdődött az életemben.
Osztrák bulvárlapok magánhasználatra szánt fényképeket hoztak
nyilvánosságra rólam, azt a látszatot keltve, hogy szeretem, ha
meztelenül fotóznak, és semmi más nem érdekel, csak az, hogy híres
legyek. Űzött vadnak éreztem magam, akit nemcsak a média üldöz,
hanem az iszlám közösség is újabb és újabb fenyegető e-mailekben.
Ennél azonban még rosszabb is történt: apám egy tévéműsorban
azt állította, hogy hazudok, sőt ügyvédet is fogadott, és beperelt
rágalmazásért. Egy világ omlott össze bennem. Elvesztettem a
szüleimet, és nem volt senki, aki feltétel nélkül kiállt volna
mellettem. Akkoriban egyetlen vigaszom az istenhitem volt.
2004. április 25-re tűzték ki a rágalmazási pert. Már két évvel
azelőtt megszakadt a kapcsolatom a szüleimmel – és most éppen egy
tárgyalóteremben kellett viszontlátnunk egymást. Rettenetesen
izgatott voltam. Vadul vert a szívem, és egész testemben reszkettem.
De bátorságot erőltettem magamra, miközben arra gondoltam, hogy
ezen a napon nemcsak rólam lesz szó, hanem muszlim nők ezreit is
képviselem, akiknek hasonló sorsot kellett megélnie, mint nekem.
Ennek ellenére nagyon nehezemre esett vallomást tennem, és
gyakran elakadt a szavam.
A tárgyalás alatt anyám hirtelen zokogásban tört ki, és a kiadómat
szidalmazta. A könyv megjelenése mélyen sértette a szüleimet, úgy
érezték, a becsületüktől fosztották meg őket. Tudom, hogy a
családom egy másik világban él, ahonnan nincs kiút, és ahol ők
számomra megközelíthetetlenek.
Ennek ellenére egyszer csak rám tört a vágy, hogy anyámat
átöleljem, és letöröljem a könnyeit.
Amikor a vallomásom végére minden erőm elszállt, lopva a
szüleimre pillantottam. Nem tudtam, viszontlátom-e őket valaha.
Hirtelen elfogott a zokogás, és kitört belőlem: – Mindig szeretni
foglak benneteket.
2005 januárjában született meg az ítélet: felmentettek. Az ítélet
indoklásában a bírónő kimondta, hogy hitelt ad a vallomásomnak és
a tanúk beszámolóinak, melyek szerint a könyv tartalma megfelel a
valóságnak. Ezzel véget ért ez a rémálom.
Ekkor már Németországban éltem. Az a vágy hajtott oda, hogy
színésznő és énekesnő legyek. Egy tv-show után, amelyben
felléptem, Xavier Naidoo kollégái megkérdezték, lenne-e kedvem
vele énekelni a Zeichen der Zeitcímű új zenés műsorában.
Rögtön eszembe jutott, milyen sok időt töltöttem kamasz-
koromban a rádió előtt, hogy hallhassam ennek a popsztárnak a
számait. Néha, amikor a szüleim túl nagy nyomást gyakoroltak rám,
vagy amikor muszlim barátaim elfordultak tőlem, mert nem
ugyanabban az istenben hittem, mint ők, a legközelebbi CD-boltba
szaladtam, hogy Naidoo dalait hallgassam. Számai megerősítettek a
hitemben és erőt adtak, hogy kitartsak. Akkoriban mindenkit
irigyeltem, aki a lemezeit meg tudta venni, mert nekem komoly
gondot jelentett, hogyan jussak hozzájuk.
Számomra valóságos csoda volt, hogy most éppen én leszek a
Zeichen der Zeit egyik szereplője, igaz, hogy csak egyetlen strófát
énekelhettem el.
Ez idő tájt kezdtem egyre erősebben hallatni a hangom a muszlim
nők jogaiért és támogatni olyan lányokat és asszonyokat, akiknek a
sorsa az enyémhez hasonló.
Egy nap találkoztam az afgán Aishával, akit tizenhárom éves
korában adtak férjhez, és most Hamburgban él. Szüleit kivégezték a
talibánok, ő a férjével és a gyerekekkel Németországba menekült.
– Sabatina, segíts! – könyörgött. – A férjem rendszeresen ver, és
most tudtam meg, hogy ki fognak utasítani, vissza kell mennem
Afganisztánba.
Aisha szavai megerősítették bennem azt a szándékot, hogy a
muszlim nők számára jobb világot teremtsek. Ennek érdekében
hoztam létre 2006 márciusában a Sabatina Egyesületet.
Aishán kívül, aki a segítségemmel Németországban maradhatott,
ma Pakisztánból, Szíriából, Törökországból és más iszlám
országokból származó nőknek segítünk, ha kényszerházasságtól
{1}
vagy akár a becsületgyilkosságtól való félelmükben menekülniük
kell a családjuk elől. Az áldozatoknak jogi segítséget és új
személyazonosságot biztosítunk az áldozatvédelmi program
keretében.
A napi munkám során rettenetes sorsokkal szembesülök.
Gyermekházasságok köttetnek még Európában is, sebhelyekkel
borított testeket rejtenek a leplek, és olyan nőkkel is találkozunk,
akiknek a férje reggel, munkába menet rájuk zárja az ajtót, és csak
este nyitja ki, amikor hazatér. Így a lakás foglyaivá válnak. Napjaik
abból állnak, hogy főznek a családra, és lehetőleg sok gyereket
szülnek.
Ez a realitás minden országban, amely muszlim bevándorlókat
fogadott be. Mert a muszlimok nem tagadják meg már a repülőtéren
a hagyományaikat és a vallásukat, amint egy idegen országba
érkeznek. A férfiak többsége nem akarja, hogy a felesége és a lánya
túl „nyugatias” legyen, ezért megtiltják nekik a nem muszlimokkal
való mindennemű kapcsolattartást.
Így aztán a nők számára nem marad más lehetőség, mint az
iszlám közösség és a mecset látogatása. Néhány imámot
megkérdeztem, miért költenek euró- és dollármilliárdokat újabb és
újabb mecsetek építésére és iszlámkurzusokra, miközben egyetlen
centet sem szánnak a nők felszabadítására. – Mert mi adót fizetünk,
ezért ez nem az iszlám közösség, hanem az állam dolga –, volt egy
alkalommal a válasz.
Az Ausztriában élő huszonkét éves Fatimának is rá kellett jönnie,
hogy a mecsetben süket fülekre talál, ha a közössége asszonyaitól
vár segítségét. A férje véresre verte, mert nem volt elég engedelmes.
– Az asszonyok azt mondták Allah házában: Nem jól szolgáltad az
uradat! – mondta végtelen fájdalommal.
Rögtön az az egykori szomszédasszonyom jutott az eszembe, aki
szintén nem elég jól szolgálta az urát. Egy nap jajkiáltásai
ébresztették a szomszédságot. Én még akkor kislány voltam, de
pontosan emlékszem arra, hogy átfurakodtam a tömegen, amely az
asszonyt körbefogta. Elborzadtam, amikor megpillantottam a betört
fejét. Véres volt az arca, félig ájultan ült egy sötét szobában. Senki
sem hívott orvost, aki elláthatta volna a sebét, vagy egy ápolónővért,
aki vigasztalhatta volna. Mit követett el? – kérdezte valaki. Még ma,
évekkel később is hallom fájdalmas kiáltozását.
Számomra ez a sikoly egészen Pakisztánig hallatszik. Abba az
országba, amelyben az utóbbi években egyedül Iszlamabadban több
mint négyezer nőt égettek meg élve. Amikor Pakisztánról olvasok az
újságokban, mindig a terrorról van szó. De ott a legnagyobb terror a
nőket sújtja.
Egyszerűen nem tudtam tovább elviselni, ahogy hazámban a
nőkkel bánnak, ezért 2008-ban elhatároztam, hogy Pakisztánba
megyek segíteni. Már rég nem jártam ott, és nagyon vágyódtam a
hazám után. Természetesen ez nagyon veszélyes vállalkozás volt.
Akkoriban még mindig rendőri védelem alatt álltam, és az
áldozatvédelmi segítőm aggódott, amikor a terveimről tudomást
szerzett. „Maga egy rémálom a számunkra! Hogy védjük meg, ha
éppen a világ jelenleg legveszélyesebb országába akar utazni? Ezért
az útjáért nem tudjuk vállalni a felelősséget. ” A segélyszervezetem
munkatársai sem álltak mellém.
Természetesen én is feltettem magamban a kérdést, vajon jó ötlet-
e Pakisztánba utazni. A választ végül a Biblia adta meg: „Légy bátor
és erős, ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened
{2}
mindenben, amiben jársz. ” (Józsué könyve 1. 9. )
Bármily furcsán hangzik, ezzel eldőlt a kérdés. Nekem minden
figyelmeztetéssel szemben elég volt az a tudat, hogy Isten támogatja
az utazásomat.
2008 áprilisában már a pakisztáni járaton ültem. A Biblia, a
honfitársaim iránt érzett szeretet és egy nagy adag Istenbe vetett hit
volt az útitársam.
Amikor a gép Pakisztánban földet ért, könnyek szöktek a
szemembe. Sok évvel azelőtt jártam ott utoljára, de akkor még volt
húgom, voltak szüleim és fivéreim. Nagyon megviselt a gondolat,
hogy sem őket, sem a család többi tagját nem látogathatom meg. De
erőt adott a hit, hogy reményt viszek ebbe az országba.
Már a repülőtéri érkezésnél rám mosolygott egy emberjogi
szervezet csapata, amelynek az volt a feladata, hogy háromhetes
utam idején kísérőm legyen. Ők szerveztek meg minden titkos
találkozót a segítségre szoruló nőkkel. Mindenekelőtt azonban
gondoskodtak a biztonságomról, és befogadtak lányukként a
családjukba.
Az érkezésem utáni harmadik napon jött el az idő: éjjel egy órakor
indultunk el Pesavarból délre egy nagy autóval. Még csak április
volt, mégis 50 foknál is többet mutatott a hőmérő, ezért szívesebben
haladtunk éjszaka.
Egy óra sem telt még el, máris váratlan meglepetés ért bennünket:
a koromsötét éjszakában egyszer csak egy Suzuki állt előttünk.
Láttuk, hogy felfegyverzett, álarcos férfiak ülnek benne, akik
nyilvánvalóan megöltek valakit. A holttestet kendőkbe csavarták, és
az autónkra dobták. A test a szélvédőre csapódott, és onnan az
úttestre repült. A sofőrünk áthajtott rajta, és olyan gyors tempóban
száguldott tovább, hogy pánikba estem. Reszkető kézzel ütöttem fel
a Bibliámat, és újra meg újra a 91. zsoltárt olvastam. Máig sem
értem, hogyan élhettük túl ezt az éjszakát.
Később az egyik vezető így szólt hozzám: – Nézz csak balra. – Az
út szélén egy másik holttest hevert. – Mi történt? – kérdeztem tőle
