Table Of ContentA fordítás a Harper ColIins Publishers 77-85 Fulham Palace
Road, Hammersmith, London W6 8JB kiadása alapján készült
Eredeti cím: The Bloody Ground
Copyright © Bernard Cornwell 1996
All rights reserved
Fordította: Sándor Zoltán
Szerkesztette: Békési József
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
A történelmi személyiségek kivételével a műben szereplő
személyek kitaláltak, minden hasonlóság valós személyekhez a
véletlen műve.
ISBN 978 963 426 034 9
Kiadja a Gold Book Kft.
Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Nyomdai munkálatok Kinizsi Nyomda Kft, Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Zachary Arnoldnak,
soha ne kelljen megismernie
a háború borzalmait
Első rész
1. fejezet
ESETT. Egész nap esett. Először heves, futó zápor tört ki,
amit szeszélyes déli szél kísért, ám késő délután a szél keletire
fordult és a zápor ádáz viharrá erősödött. A súlyos esőcseppek
könyörtelenül zúdultak alá, a vihar akár egy bárkát is képes lett
volna elsodorni. Az eső a hadsereg szegényes sátrain dobolt,
elárasztotta a jenkik elhagyatott centerville-i föld védműveit és
elmosta a Bull Run partján emelkedő alacsony sírhantokat, így
aztán alig egy-két napja eltemetett, krétafehér holttestek egész
garmadája bukkant elő, mintha eljött volna az ítélet napja. A
Chesapeake-öböl felé hömpölygő sáros folyam Virginia vörös
földjétől olybá tűnt, mintha medre vérrel telt volna meg. 1862.
szeptember elseje. A nap hat óra harmincnégy percig nem veti
rá fényét Washingtonra, ám a Fehér Házban már fél négykor
meggyújtották a gázlámpákat. A Pennsylvania Avenue-t mély
sár borította, a Swampoodle nyitott csatornái pedig
túlcsordultak. Az eső betört a Capitolium félig kész kupolájának
gerendái és az állványzat deszkái között, majd lecsepegett a
rotunda márványpadlóján fekvő, nyomorúságos sebesültekre,
akik csak nemrég tértek vissza az északiak vereségével végződött
manassasi csatából.
Washingtontól húszmérföldnyire nyugatra John Pope
megvert seregének még több szökevénye tartott a főváros
nyújtotta biztonság felé. A lázadók megpróbálták útjukat állni,
de az eső összezavarta őket. A katonák fejvesztve kerestek
menedéket a fák alatt, a tüzérek átkozták az eső áztatta
lőportölteteket, a lovasok pedig próbálták megnyugtatni a sötét
felhők közül lecsapó villámoktól rémült hátasaikat. Nathaniel
Starbuck, az Észak-virginiai Hadsereg katonája, Jackson
tábornok hadtestének őrnagya, a Swynyard-dandár
ezredparancsnoka és a Faulconer-légió vezetője megpróbálta
szárazon tartani a töltényt, miközben felporozta a puskáját.
Próbálta a kalapjával védeni a töltetet, ám a fejfedő teljesen
átázott, a viaszos papírból kiszórt lőpor pedig gyanúsan
darabosnak tűnt. Először az összegyűrt papírt tömte bele a
csőbe, aztán a lövedéket, majd alaposan ledöngölte a töltetet.
Hátrahúzta a kakast, előhalászott egy gyújtókupakot a
derékszíján lógó dobozból és a fegyver lőkúpjára helyezte, aztán
az eső ezüstös függönyén át célra tartotta a puskát. Az ezrede
egy eső áztatta erdő szélén állt, az arcvonal észak felé nézett, a
vihar tépázta kukoricatábla túloldalán húzódó erdősáv felé, ahol
a jenkik rejtőztek. Starbuck nem talált megfelelő célpontot,
ennek ellenére mégis meghúzta a ravaszt. A kakas lecsapott a
gyújtókupakra, ami apró füstfelhőt fújva berobbant, ám a
puskacső hátuljába ledöngölt lőpor nem akart meggyulladni.
Starbuck káromkodott. Ismét hátrafeszítette a kakast, levette a
lőkúpról a szétlapított csappantyút és egy másikat tett a helyére.
Megint meghúzta a ravaszt, de a fegyver továbbra sem akart
elsülni.
– Ennyi erővel akár kövekkel is dobálhatnánk a kurafikat –
jegyezte meg csak úgy, önmagának. Puska dörrent a távoli fák
közt, a lövedék megszaggatta a leveleket Starbuck feje fölött, és
eltűnt a zuhogó esőben. Starbuck hasznavehetetlen puskájával a
kezében leguggolt, azon tűnődött, mit is kellene most tennie.
Azt várták tőle, hogy törjön át a kukoricatáblán, és űzze ki a
jenkiket a szemközti fák közül, csakhogy az északiaknak
legalább egy gyalogezrede és egy pár tábori ágyúja állomásozott
a távoli erdőségben, Starbuck harcok során megfogyatkozott
ezredét pedig már megtépázta a két ágyú. Amikor a légió először
átgázolt a viharvert kukoricaszárak között, Starbuck az ágyúk
hangját égzengésnek hitte, aztán látta, ahogy a bal oldali
századai megbontják a soraikat és észrevette a jenki tüzéreket,
amint feszítővasaikkal átállítják a lövegeket, hogy elpusztítsák
az ezred szárnyának maradékát is. Parancsot adott embereinek,
hogy nyissanak tüzet az ágyúkra, de csak egy maroknyi
katonának volt elég száraz a lőpora ahhoz, hogy lőhessen, így
hát rákiáltott a túlélőkre, vonuljanak vissza, mielőtt még az
ágyúk ismét tűz alá veszik őket, aztán hallgatta, ahogy az
északiak a legyőzött légiósokat gúnyolják. Most, húsz perccel
később, még mindig azt próbálta kitalálni, hogyan lehetne
átjutni, vagy megkerülni a kukoricatáblát, csakhogy a balra
elterülő nyílt térséget az ellenség ágyúi tartották az uralmuk
alatt, míg a jobb oldalon húzódó erdőben nyüzsögtek a jenkik.
A légió azonban nem törődött azzal, hogy a jenkik
maradnak-e vagy mennek, mivel jelenleg nem észak, hanem az
eső volt a fő ellenségük. Ahogy Starbuck az arcvonala
balszárnya felé sétált, észrevette, hogy katonái kerülik a
tekintetét. Könyörögtek, hogy ne adjon nekik ismét támadási
parancsot, mivel egyikük sem akart kimozdulni a fák közül és
visszamenni a vizes kukoricásba. Csak annyit akartak, hogy
elálljon az eső és tüzet gyújthassanak, aztán pedig alhassanak
egy kicsit. Főleg aludni szerettek volna. A múlt hónapban
keresztül-kasul végigmeneteltek Virginia északi megyéin,
harcoltak, legyőzték az ellenséget, aztán ismét meneteltek és
ismét harcoltak, mostanra már belefáradtak a menetelésbe és a
harcba. Egyenruháik rongyokban lógtak rajtuk, bakancsaik
kirepedeztek, élelmiszerkészletük megpenészedett. A katonák
holtfáradtak voltak, Starbuck emberei pedig legszívesebben
hagyták volna, hadd tartsák meg a jenkik a kukoricaföld
túloldalán húzódó, esőtől nyirkos erdőt. Ők csak pihenni
akartak. Néhányuk az eső ellenére már el is aludt. Úgy hevertek
az erdő szélén, akár a halottak, nyitott szájukba belehullt az eső,
bajszukról és szakállukról víz csepegett. A véres kukoricaszárak
között a halottak úgy feküdtek, mintha csak aludnának.
– Azt hittem, megnyerjük ezt az istenverte háborút –
üdvözölte Starbuckot Ethan Davies kapitány.
– Ha nem áll el az eső, akkor hagyjuk, hogy jöjjön a
haditengerészet, és majd ők megnyerik nekünk – válaszolt
Starbuck. – Látod az ágyúkat?
– Még mindig ott vannak – biccentett Davies a sötét erdőség
felé.
– A rohadékok – mondta Starbuck. Dühös volt magára,
amiért nem látta meg az ágyúkat, mielőtt kiadta az első támadási
parancsot. A két löveg egy ágakból készült mellvéd mögött
rejtőzött, de Starbuck még mindig átkozta önmagát, amiért nem
számított a lesben álló tüzérségre. A jenkik kis győzelme
megalázta őt, és a megaláztatást csak tovább fokozta, hogy
kétségei voltak, vajon tényleg szükség volt-e a rohamra, mivel
úgy tűnt, rajtuk kívül senki sem harcol. Időnként ágyú dörrent
valahol a szélfútta, nyirkos homályban, néha-néha puskaropogás
nyomta el az eső kopogását, ám ezen hangoknak semmi köze
nem volt Starbuck embereihez. Az első támadási parancs óta
nem kaptak további utasítást Swynyard ezredestől. Talán az
egész csata holtpontra jutott, reménykedett Starbuck. Talán már
senkit nem is érdekel. Az ellenség amúgy is visszavonul
Washingtonba, akkor meg miért nem hagyják őket elmenni? –
Honnan tudod, hogy az ágyúkat még nem vitték el? – kérdezte
Daviestől.
– Időről időre közlik velünk – válaszolt röviden Davies.
