Table Of ContentA TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK
TÖRTÉNETE
IRTA
WILHELM BÖLSCHE
FORDITOTTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
TEREMTÉSI MONDÁK.
Teremtési mondák.
a mi
A természet fejlődésének története egy gigantikus harcz képe igyekszik megrajzolni. A
sötétből mind fényesebb világosságra küzdi fel magát egy világ: világunk, amelyben
járunk-kelünk s amelyben magunk is szüntelen küzdők vagyunk.
Mintegy tükörképe ennek a nagy, vajudó küzdelemnek, ami – szükebb keretben – elénkbe
lép, amikor megpróbáljuk nyomon követni a világról való szellemi felfogást, amint az emberi
kultura csekély számu évezredeinek folyamán utat tört magának. Itt is, ott is kezdetben
tétova ködök szállanak fel, formátlanul, árnyszerüen. Ott a távol fekvő égi messzeségek
kozmikus gőze, amelyből még csak ezután kell csillagoknak kialakulni, az erők és az elemek
nehezen elgondolható mérlege, amely titokzatosan érinti a teljesen felfoghatatlan dolgok
határát. Itt a fantázia korlátlan alkotásainak birodalma nyilik, az emberiség
gyermekkorában, szintjátszó egymásbafolyása a vallás, a költészet és a tudomány egymástól
még el nem vált csiráinak, a mithoszok világa, amely szétfoszlik kezünkben, ha meg akarjuk
fogni és amely mégis kétségbe nem vonható módon magában foglalja a valódi
természetismeret és a fejlődéstan kiinduló pontját is.
Magában foglalja történetileg, nem abban az értelemben, mintha valamely régi nép egyik
vagy másik teremtési mondája misztikus, a tapasztalat körén kivül eső uton-módon rejtené
magában a valódi tényállás csiráit.
Figyelmünkben kell tartani ezt a tényt, anélkül, hogy az éles elítélésre való hangulatot
kellene belőle meríteni. Ma ugyan, sajnos, még sokfelől valódi ellentétül állítanak szembe a
modern természetkutatás eredményeivel egy régi, mithikus teremtési tant, mely egy rég
elváltozott kulturnép gyermekkorából származik s ezt a mondát mint valami eleven dolgot
állítják elénk, mint amelynek szerepe kell hogy legyen egy világnézet szilárd
megalapozásban; de ez a képzelhető legnagyobb mértékben egyenlőtlen eszközökkel folyó
háboru. Az egyenetlen harcz azonban mindig kárhozatos elkeseredettséget szül, megvetést
az egyik, lehetetlen gúnyt a másik oldalon és ezáltal a mesterségesen elferdített viszony által
sokat szenvedett az emberiség mithoszalkotó ifjuságáról való egész felfogásunk. Ha az
előitélet nélküli gondolkodás terén maradva szabadulni tudunk ettől az elkeseredettségtől,
akkor ama szines, költőileg gazdag teremtési mesék országa a világismeret valódi
építményének előkertjévé lesz.
A valódi költészet minden arany és rózsafelhője ebben az első korszakban rárajzolódik a
természet hajtóerői után való kutatás szigorú kupolájára. Nem egészen alaptalanúl tünt fel a
világ bizonyos értelemben szintelennek és kijózanodottnak, mikor a tulajdonképpeni
természetvizsgálat a mithosz nyomába lépett. Gondoljunk például a mózesi teremtési
legenda hatalmas vonalaira (amely egyáltalán nem a költőileg legmegragadóbb az ismert
mondák között): amint a világszellem a vizek fölött lebeg, amint keze elválasztja egymástól
a fényt és sötétséget, amint felállítja az ég alkotmányát, a szárazföldet elkülöníti és zöldellő
növénytakaróval borítja, állatokkal benépesíti, amint végül az embert egy viruló kertnek,
amelyet a keleti természetérzés minden pompája díszesít, föltételekhez kötött urává teszi,
amint az ember fenhéjázásában bűnbe esik, úgy, hogy erre komor büntetésül a költőileg
leghatásosabb helyen lehet értékesíteni a valódi őskor addig elhallgatott képét, az elvesztett
természet lángoló villámkardjaival, a létért való keserves küzdelemmel, kóbor nomádélettel,
amelyben a férfinak fegyvereket kell kitalálnia az állatok és az ellenség ellen, állatbőrökbe
kell burkolóznia az időjárás viszontagságai ellen, a nőnek fájdalmak közt kell a vándorélet
közben szülnie, mig végül a föld rettenetességei a legelemibb erőszak tényében elérik
tetőpontjukat az emberi fajnak csaknem teljes elpusztulásával, velkanikus eruptiókban,
mikor tűz és kénkő eső hull az égből és emberek kővé merednek, pusztító özönvizekben,
mikor a megművelt földterület két folyam között eltünik és a föld teljessége a láthatárig,
amely a tapasztalatlan szemében a világ határát jelenti, egyetlen vízárba merül… Nagy,
feledhetetlen képek ezek, melyeken évezredek fantáziája dolgozott és a magasztosság érzése
számlálatlan generácziókon át méltán táplálkozott belőlük.
Ezzel szembeállítva szegényesnek és terméketlennek tünik fel a természetről való
fogalmak másik útja: a részletkutatás, legalább hosszu ideig. S a gúny a tudatlanok részéről
sohasem hiányzott. Idézzünk fel képzeletünkben egy a középkor végéről való növény-
gyüjtőt, kinek minden bölcsessége abban áll, hogy ki tudja ragadni a csunya természeti
tárgyak egy kicsiny sorozatát és le tudja irni őket (alapjában véve egyelőre nagyon is
problematikus) hasznuk szempontjából bizonyos betegségek ellen, keskeny, füstös
szobájában, egy kicsinyes, vad és czéltalan viharoktól szaggatott korban, minden
fölemelkedés nélkül a nagyság felé, a gyakorlati gyógyszer egyetlen kicsiny szempontjára
szorítkozva… Képzeljük el az első, rossz távcső előtt álló megfigyelőt, aki arra áldozza szeme
világát, hogy néhány bolygó fénypontot a Jupiter bolygó mellett mint holdakat állapítson meg
vagy hogy foltokat fedezzen fel a napban.
És mégis, ez a józan regisztráló munka törte akkor a haladás útját! egész
kozmoszt
Ami valahára utat tört magának mint természet-megismerés, amely világot,
épít, ma már bizonyára fölébe emelkedett nagyság és szingazdagság dolgában is a
mithosznak. Semmiféle naiv kozmogoniának nincsenek olyan képei, mint a mai csillagászati
kutatásnak: a nap felületének vérvörös, izzó vizgőz-eruptiói, melyek 20,000 mérföld
magasságnyira vetődnek fel, a hold mérhetetlen, borzalmas kráter-üregei, amelyekbe
napszálltakor mind csipkézettebben és kisértetiesebben hull bele tépett szélük hajszálnyi
éles árnyéka, a Saturnus szabadon egyensulyozódó gyürürendszere, melynek arányaihoz
képest a föld holdjával együtt csak törpe számba megy, a közös súlypontok körül keringő
kettős csillagok rubinvörös és smaragdzöld napjai, melyek szines fénye felváltva mágikusan
változékony nappalokkal lángolja körül felváltva a hozzájuk tartozó bolygórendszereket. És
még hány más példát lehetne felhozni! A legnagyobb eredmény pedig végül az exakt alapokra
fektetett fejlődéstörténet maga, a mithosz igazában való helyettesítője és beteljesítője!
Mert a mithosz – még a képzelhető leggyermetegebb, legnaivabb és legesetlenebb
világmagyarázat is – akaratlanúl összeolvad ugyan a szabadon csapongó költészettel,
alapjában véve azonban nem akart semmi egyebet adni, mint a jelenségek valóban kielégítő
magyarázatát a meglévő oksági szükségérzeten belül. A költői elem, bármennyire gátak
nélkül hullámzott, velejében szintén a valóságos tapasztalatok bizonyos sorozatában
gyökerezett, mert az ember össze tud kapcsolni, rendezni, bizonyos harmonikus, neki
kedvező sorrendbe tud csoportosítani (amint hogy a valóságok elszigetelt tényeit bizonyos
ritmusba, kielégítő harmóniába tudja juttatni), de sohasem képes arra, hogy költői intuitió
révén, önmagából új alkatrészekből álló pozitiv dolgot hozzon létre.
Csakhogy a mithoszt két dolog akadályozta és terhelte. Egyfelől a végzetes, bár az
emberiség fejlődésének menetében elkerülhetetlen szerep, melyet az okság törvénye a vallás
keletkezésében játszott, amely a költészetnél is szorosabban szövődik bele a kozmologiai
mithosz lényegébe.
A természeti ember, vagyis egy bizonyos kezdetleges fokon álló ember környezetében a
hatások egy kicsiny körét látja, amelyeknek okát megadja neki a tapasztalat és a hatások egy
rengeteg nagy körét, amelyekre nézve nem tudja eligazítani semmiféle tapasztalat. Egészen
jól érzi már, hogy nagyon hasznos dolog az okokat tudni s ez a magva a természetkutatás
mint kulturafejlesztő eszköz forrásának. Hiszen hangsúlyozták még azt is, hogy az okságra
való egész törekvést alapjában véve a természet tenyésztette ki az emberben a létért való
küzdelem folytán, mivel óriási forrása van benne a védelemnek s a védekezés lehetőségeinek
1)
az egyén számára. A villám okát tudni annyit jelentene, mint eszközöket találni pusztító
hatása ellen. Ezt a következtetést megcsinálta a meztelen vadember éppúgy, mint a
villámhárító feltalálója. A vadember következtetésének tévessége rendszerint csak abban
van, hogy nem tud rálépni a lassú kutatás fáradságos útjára, hanem azonnal magyarázni
kezd. A legközelebb álló valósághoz nyúl: önmagához. A villám, vagy aki a villámot dobja (itt
már két fokozat van) egy az emberhez hasonló lény. Ezzel a lénynyel, mivel emberileg van
elgondolva, bizonyos értelemben tartósan meg lehet magát értetnie, mint az embertárssal, a
törzsbélivel. Hogy úgy mondjuk, szocziális viszonyba lehet vele jutni. Most már: a villám
nagyon hatalmas. Ugy kell tehát megkörnyékezni, mint a törzs hatalmasait: könyörögni
hozzá, feláldozni, hizelegni neki, békítgetni. A megszemélyesítés hamarosan, szilárdan
beleéli magát és (hozzájárul még a közvetlen kisértethit az áloméletbe, a beteges viziókba
benyuló gyökereivel) a vallás roppant szerepének, amennyiben a természet magyarázója
akar lenni, rés nyilik. Ez a szerep – mint mondottuk – az igazi természet-magyarázatra
lényegében naisgtyenoenk végzetes. Mert ebből az alapból jut bele a kozmogoniai mithoszba a
természeti erők helyettesítése lelkes, emberhez hasonló, de emberfölötti erőkkel ellátott
lényekkel. Az lépnek a kozmogoniai mithoszba, annak vesztére.
A másik aggodalmat keltő oldalát a dolognak, mint az előbbinél másodlagosan szereplő
tényezőt már említettük: a tapasztalatok korlátozottságában rejlik. Ezek emelkedő vagy
csökkenő száma szerint alakulnak ki a teremtési mithoszok különbségei a különböző
népeknél. Ezeket mindjárt szemügyre fogjuk venni. Különbség nélkül valamennyi a
causalitas törvényéből indul ki. Személyesítésekkel és emberiesítésekkel is dolgozik
valamennyi, de már váltakozó intensitással. Költőileg, azaz harmonizáló, kikerekítő,
schematizáló módon van valamennyi kialakítva. Végeredményben azonban a valódi
tapasztalatok különböző mennyisége és módja adja meg az elválasztó pontokat. Egy őserdei
népnek a teremtési mithosza az egyenlítő alatt nem fog jégóriásokról beszélni; déli
félgömbünk lakóinak csillagászati legendáiból a kereszt csillagképe ragyog ki, a melyet a mi
északi egünk nem ismer. Ezek a tapasztalatok azonban sehol sem nagyon bőségesek. Ez
könnyen kiviláglik. Mint a látható mindenségben a ködképződmények, ugyanúgy a
mithoszképzés is még mindig folyamatban van a mi természeti állapotban élő népeinknél: a
mi kulturnemzeteink hagyományosan ránk származott teremtési mondáiról azonban tudjuk,
hogy keletkezésük ideje évezredekkel mögöttünk van; magától adódik a sejtelem, hogy itt,
amennyiben a tapasztalati kincs csak valamennyire is gazdag, bizonyos igen régi s előttünk
máskülönben sem ismeretlen természeti eseményekre való vonatkozások rejlenek. A
támasztó pontok azonban meglehetős szegényesek. A jléeggknoargsyzoabkb valószinüség szerint
beleesett az ember korába egy óriási földi természetjelenségnek a kezdete és bizonyosan a
kiterjedése és a lecsökkenése. Ez a természeti jelenség a . Egy pálmákkal benőtt
meleg klimából, melynek az ember még alighanem tanuja volt, az ázsiai-európai szárazföld
tetemes része jégsivataggá változott. Mesés méretü glecserek csuszamlottak lassan lefelé a
hegyekről és hegymagasságú kőtömegeket szállítottak a legtávolabbi helyekre. A még
lakható területeken steppei növényzet terjedt el, mosusz-ökrök csordái, ahogy ma a sarkkör
táján élnek, elvándoroltak a mai bódeni tó tájékáig, a roppant agyaru, gyapjas mammuth-
elefánt taposta mai kulturerdeink avarát. Ebben a jégkorszakban az ember már kétségtelenül
megvolt. A legkülönbözőbb helyeken levő barlangokban lehet nyomait megtalálni, vadászott
a mammuthra, talán maga is irtotta ki, mikor a jégkorszak végére járt. Ezekhez a mammuth-
2)
és rénszarvas-vadászokhoz azonban nem fűződik semmiféle teremtési monda. Egyszer
mintha valami nyoma földerengene. A tunguzok, egy keletszibériai mongol vadásznép
mondáiban szerepelnek félelmetes fekete szörnyetegek, bikák, melyek egyetlen szarvat
viselnek homlokukon, akkorát, hogy külön szánkó kellett az elszállítására. A környéken talált
csontmaradványokból tudjuk, hogy ott valóban élt, talán az ember koráig egy orrszarvu,
barna melynek homloka páratlan módon csont-párnával volt ellátva egy óriási szarv
támasztékául. A rés elefántnyi nagyságú állat, az elasmotherium, azonban, amely számunkra
nyilik, itt is bizonytalan. Éppen tunguz vadászok élvezték először azt a látványt, hogy
szibériai folyam-torkolatok megfagyott mocsártalajából még véres, friss mammuth-hullák
bukkantak fel, melyeket a fagy talán százezer évig konzervált. Igy tehát ezek a tunguzok a
legtávolabbi kerülővel, elkésve is visszaálmodhatták magukat a jégkorszakba és a feltámadt
állat-kolosszusok láttára új, független mondatraditiót fejleszthettek ki.
Az «özönvíz» látszólag legjobban indokolt s oly gyakran visszatérő mithosz-alkatrésze
éppen egyenesen ellenkezőről tett tanubizonyságot: mert a geologia nem ismer egyetlen az
egész földre kiterjedő tapasztalatot sem, amely itt tekintetbe jöhetne. Helyileg korlátozott
alásülyedések történtek sok helyütt még az emberi történelem korszakában is. A tenger
árjából vulkanikus jelenségek közben hirtelen szigetek emelkedtek ki, igy például a
tizenkilenczedik század harminczas éveiben Sziczilia és Afrika között. Pusztító hatásu
áSurveiszsek, amelyek a röghöz kötött síkföldi lakó szemében valóságos halál-áradás számba
mehettek, egyes erősen benépesedett vidékeken periódikusan újra meg újra bekövetkeztek.
Eduárd, a kitünő bécsi geologus megpróbált szemlélhetővé tenni éppen a történetileg
és mithologiailag rendkivül fontos mesopotámiai völgyre nézve az Euphrates és Tigris alsó
folyása táján egy földrengéssel egyidejüleg egy a perzsa öbölből a tenger felől jövő cziklont,
amelyre eshetőlegesen a mi semita-keresztény özönviz-mondánk, melyet a biblia tekintélye
támogat, vonatkozhatik. China történetileg fontos folyamvölgyében, a Hoanghón az
iszaptömegek ősidők óta felhalmozódott rétege a folyammeder és partszélei fölemelkedését
idézte elő a környező síkság széles területei felé, magas őszi vízállások idején a folyam
periodikusan átszakítja ezeket a mesterséges csatornafalakat, megváltoztatja útját és óriási
kultur-földeket temet el: még 1887-ben (a chinai traditió kezdete óta körülbelül tizedszer)
az emberek millióit pusztította el. Magas hegygerinczeken talált kagylók kissé finomabb
3)
következtetéssel könnyen az egész földet átfogóvá növelhettek ilyen képeket. Ma azonban
tudjuk, hogy éppen a legtöbb bizonyító erejü esetekben azok a kagylók sok idővel az emberi
nem keletkezése előtt éltek és az Óczeán kimutathatólag nem emelkedett az Alpesek csúcsai
fölé, hanem a hegyláncz csúcsosodott fel lassankint, törvényszerüen és magával emelte föl
az egykori tengerfeneket. Tudomásunk szerint a lakható föld teljessége sohasem volt teljesen
viz-réteggel körülvéve, legkevésbbé pedig abban a rövid időközben, melyen az emberi
hagyomány átér.
Ha a különböző természeti és kulturnépek teremtési mithoszai nem volnának egyebek,
mint a tapasztalat legrégibb használható csapadékai, akkor legalább azt lehetne remélni,
hogy az összes népfajok eredeti kapcsolatára való végső emléket láthatunk bennük, amilyent
a modern kutatás megkiván. Szó sincs azonban semmi efféléről. Még egymáshoz aránylag
közel álló népekből is kiveszett minden egymásról való tudomás, hát még az egymástól
messzire eltávolodottak! A biblia népsorozatában hasztalan keresnénk helyet a polinéziaiak
vagy az indiánusok számára, ez oly tény, amely már kevés idővel Columbus fölfedezése után
is sok fejtörést okozott a mózesi mindentudás hiveinek. Bizonyos, bár akaratlan
kapcsolatokat azonban mégsem lehet tagadni. Ha egy nép egyházi szentesítés útján
változatlanul megőrzött ősrégi mithoszaiban olyan csillagképekhez ragaszkodik, melyek
jelenlegi tartózkodása helyén nem is vehetők észre, akkor ebben tagadhatatlanul egy
mesterségesen megőrzött tapasztalati maradvány rejlik, amely amellett szól, hogy az illető
nép egy messzefekvő helyről vándorolt mostani tartózkodási helyére. Ha bizonyos kicsiny
vonások visszatérnek a germán és görög mesékben, az indusok elbeszéléseiben, a déli
Óczeán Fidzsi-szigeteinek lakóinál és a délafrikai hottentottáknál, akkor a kutató ebben a
legrégibb örökséget sejti, amely talán becses ujjmutatásokat ad. Mindezeknek a népeknek
valóságos tudatából azonban kiveszett az egykori kapocs leghalványabb emléke is és amaz
utólagos magyarázatok területe is szük és ingatag, mert nem tudni, mily gyakran vezettek
hasonló indítékok hasonló mithoszi alakulatokra.
*
Ezek után a bevezető elmélkedések után vizsgáljunk át egy sereg jellemző teremtési
mithoszt a föld különböző területeinek köréből s próbáljuk belőlük a karakterbeli
jellemvonások egy sorát megállapítani. Mózes teremtési legendáját még ma is aktuális
érdekével utolsóul fogjuk tárgyalni.
Először is ott keressük fel a mithoszt, ahol még ma is hamisítatlanúl és egyeduralkodón
él: a természeti népeknél. A történelem előtti és történelmi időben való nagyszámu
vándorlások valószinüvé teszik, hogy a legrégibb, legalacsonyabb rendü emberiség
maradványai egy természeti törvénynek megfelelően a kontinensek határai felé szorultak, a
poláris zóna kezdetének széles északi partvidékeire épp úgy, mint mindenek előtt a nagy
szárazföldterületek pyramisszerüen kihegyezett vagy szigetekre darabolódott déli
nyúlványaira. Ugyanarról a törvényről van itt szó, amely régi, már csak ereklyeképpen ránk
maradt állatformákat szigetekre, vagy messzeeső, szigetszerü szárazföldekre és
félszigetekre tolt ki: a csőrös és erszényes állatokat, melyek a magasabbrendü emlős állatok
őseiül tekintendők, Ujhollandba, a reptilia-szerü, tehát valószinüleg legrégibb madarakat
(Dinornis) és a családfában minden élők közt legalább álló gyikot (Hatteria) Uj-Zélandba, a
nagy vastagbőrüek többségét, melyek virágkora a régesrég elmúlt harmadkor volt,
Délafrikába, a hasonlóképp régóta hanyatlásra jutott edentatákat (lajhár, örvös állat)
Délamerikába, az ősvilági rák- és pók-fajtákat (Limulus, Liphistium) középamerikai és indiai
szigetekre, a félmajmokat Madagaszkarba stb. Csakugyan, aránylag kezdetleges
népmaradványokkal feltünő módon találkozunk, ha Ujhollandot Taszmániával, a
délamerikai Tűzföldet, Délafrikát és másfelől az új és óvilági poláris zónát vesszük
szemügyre. Az ausztráliai néger, a tűzföldi, az eszkimó akkor is igen alacsony sorban állanak,
ha megengedjük, hogy tökéletesen kulturátlan és művelődésre képtelen népek mai
ismereteink szerint nincsenek. Afrika óriási földrészén a bushmannok és hottentották
kicsiny, világos szinü törzsei a földrész félszigetszerüen kihegyesedő déli részén meglehetős
biztonsággal tekinthetők legalább az egy földrész őslakossága maradványaiul. Érdekes lesz
tehát a legnaivabb kozmogoniának a nyomait ilyen messzire előretolt előörzöknél vizsgálni.
Ha az emberiségnek volna valahol kijelentésszerü «ősbölcsesége», akkor itten volnánk a
forráshoz legközelebb.
A bushmanoknál teremtési mithoszról abban a zárt formában, ahogy a bibliából ismerjük,
nem lehet szó. A mithosz szilárd bordaszerkezetét többnyire a vallási fogalmak további
kifejlődése adja meg. Ezeknél a vad népeknél azonban a vallás a lehető legalacsonyabb fokon
áll. Igy tehát nem marad más, mint néhány tapasztalat és a költői elem. A kóbor vadember
naiv meséi, melyek a dolgok eredetéről szólnak, a csillagokhoz és állatokhoz, szükös életének
legfontosabb tárgyaihoz fűződnek. Afrika csillagai és állatai ezek. Egy szöcskét – meséli a
fokföldi bushman – üldöztek a tengeri macskák. Ez széttépte egy antilop epehólyagját. Ebből
keletkezett a sötétség. Hogy azonban ismét világosságot nyerjen, a szöcske az égbe dobta
papucsát. Ebből lett a hold. Szine a bushmanföld pirosas porából való, amely a bőrhöz volt
tapadva. Azért hideg, mert bőr-papucsból származik. A nap eleinte mint férfi élt a földön,
fénye a hónaljából sugárzott ki. De ez a fény csak kunyhójának legközelebbi környezetét
világította meg. Ezért a régi bushmanok az égbe dobták a napembert, ahonnan most
mindenkire árasztja fényét. Máskor meg a hold is ember. A nap azonban haragjában egyre-
másra egy-egy darabot vág le róla éles sugaraival. Nagy könyörgésére meghagy neki egy
darabot gyermekei számára. Ez a darabka aztán lassankint megint egészszé növekszik (teli
hold), mire a levagdalás megint megkezdődik. A bushmanok ideje előtt, mondja továbbá a
monda, élt egy nép, amelynek mécs nélkül kellett útját megtalálnia a sötétben. Akkor egy
ravasz leány izzó hamut dobott az égre s ebből lett a tejút. Bizonyos fényes csillagok a déli
koronában és a keresztcsillagzatban, az antipodusok egének legszebb csillagképében,
emberekből és oroszlánokból keletkeztek, melyeket egy másik leány gonosz pillantása kővé
változtatott. Özönvíz-mondák elenyésző nyomai, melyek állítólag a bushmanokkal rokon
hottentottáknál jelentkeznek, valószínűleg modern misszionáriusok hatására vezethetők
vissza. A valóság szerint Afrika az özönvíz-mondák lemgtienrdmeénketlenebb talaja s az óriási
földrész négertörzseinél való hiányuk a legtalálóbb argumentum az ellen a gyakran nagyon
könnyelműen kimondott állítás ellen, hogy az özönvíz nép mondájában visszatér,
tehát egyetemes eseményhez kell fűződnie.
Az ausztráliaiak kozmogoniai mithoszai az ujhollandi szárazföldön ezekkel sok
tekintetben feltünően egyező vonásokat mutatnak fel. Itt a nap a nagy strucz-madárforma
állat, az Emu tojása, amely az «előbbi embereket» az égbe dobta, a tejút pedig a korábbi földi
lakók tüzeinek füstje. Más mesékben a hold a nap férje s a nap minden hónapban egyszer
fölemészti. A dél-ausztráliaiaknál egy Muramura nevű jó szellem teremtette a napot az
emberek számára, miután ezek sokáig könyörögtek hozzá tánczukkal; mert szükségük volt
napmelegre – magyarázza elég naivul a mese – amely ellankaszsza a gyorsjárású
emustruczczot, legfontosabb vadászzsákmányukat és a kezükbe juttassa. Esténkint a nap
végigjárja az elhunyt emberek lelkeinek sorait. Akit megajándékoz kegyével, az
ellenszolgáltatásul neki adja egy vörös kenguru bőrét. Azért látszik reggel pirosnak, mert
rajta van ez a bőr. Az embereket is ez a Muramura nevű jó szellem csinálta, még pedig
állatokból. Kezdetben kicsiny, fekete gyikokat teremtett. Ekkor mint a bibliai Jehova
megtekintette művét és annyira meg volt vele elégedve, hogy elhatározta, a fekete gyikoknak
hatalmat ad minden csúszó-mászó teremtmény fölött a földön. Igy tehát lábaikat ujjakra
osztotta, arczukból orrot, szemet, fület és szájat mintázott és végül megtanította egyenesen
állni. Mivel ebben a hosszú gyikfark akadályúl szolgált, hát levágta és kész volt az ember. Még
csak a nemeket kellett elkülöníteni. A régi időkben, úgy gondolja az ausztráliai néger, minden
változó volt. A kenguru eredetileg óriási szörnyeteg volt. Egy erős vadász széttépett egy ilyen
óriási kengurut darabokra és ezekből csinálta a mostani kengurufajokat. Igy találkozik egy-
egy ponton a legnyersebb természeti népek kezdetleges mithosza öntudatlanúl csaknem
darwini fejlődési gondolatokkal: a vadember érzése szerint még közelebb áll a természethez,
mint a bizonyos fokon álló kulturember, neki az a gondolat, hogy egy gyikból formáltatott a
többi gyikok legyőzőjéül, elég fenségesnek és emberhez méltónak tünt, mig nem egy
filozofusa egy olyan kornak, mely megnemesedett isteneit márványcsarnokokban és
gothikus templomokban tisztelte, de emellett mindjobban elidegenedett a természettől, az
embernek mindennemű kapcsolatát a legmagasabb rendű állattal is mint erkölcsileg
megvetendőt megbélyegezni valónak tartotta. Az ausztráliai szárazföld lakóinak szegényes
özönvíz-mondái közül a nyugatausztráliai nyilvánvalóan egy helyi személyhez fűződik: két
néptörzs egy folyam két partján sokáig barátságban él; aztán az egyik gőgös lesz és elszigeteli
magát; jön egy végtelen erő, a folyam megdagad és a folyam déli partjáról elmenekül a
lenézett törzs; mikor visszmataégrunkek, odaát nyilt tengert látnak, mely elnyelte egykori
barátjaikat. Ha ilyen elbeszélések misszionáriusok fülébe jutnak, akik hisznek a mózesi
történetben és mindenütt a özönvizének nyomait keresik, akkor könnyen állnak be
elváltozások és a feketék élénk fantáziája észrevétlenül is hamar meghamisítja a saját
hagyományukat az újnak a kedvéért, amelyet a fehér ember rág a szájukba. Ebben az esetben
azonban hihetőleg nagyon hiteles és hamisítatlan ősforrásához jutottunk a teljesen lokális
özönvíz-mondáknak s ez az egy fényt vet a legtöbb ilyennek eredetére.
Az ausztráliai négertől Amerika legészakibb részének eszkimójáig s ennek európai és
ázsiai rokonáig meglehetős nagy ugrás. A megváltozott háttér egészen más természeti
képeket hoz létre. Az eszkimó fantáziája szerint a mennyboltozat egy északon fekvő csúcsos
hegyen nyugszik és ezen forog. Mithologiája a mi Gönczöl-szekerünk csillagképéhez fűződik,
amelyben ő egy rénszarvast lát; az Urin-övben fókavadászokat lát, akik egykor vadászat után
nem tudták megtalálni a hazafelé vezető utat és az égbe jutottak. Az ember, mondja a
grönlandi, az égből keletkezett. Ő nemzette egy görönggyel a nőt. Az első emberek aztán
czivakodtak azon, hogy halhatatlanok legyenek-e az emberek, vagy sem. A nő igy szólt:
«Hadd haljanak meg, hogy helye legyen az utódaiknak.» Egy másik monda szerint az első
ember a saját hüvelykujjából teremtette meg a nőt. Az egyik északamerikai eszkimófaj egyik
özönvíz-mithosza olyan víztömegekről szól, melyek jéggel borítva túlemelkedte a
hegycsúcsokon. Mikor aztán lefolytak, a jég ott maradt függve a hegycsúcsokon, czethalak és
kagylók nagy tömege feküdt a szárazon s még ma is meg lehet őket ott találni. Az embereknek
vagy akár az emberiség többségének teljes elpusztulásáról azonban nem tudnak. Ennek a
mithosznak magváúl könnyen fel lehet ismerni az örök hóval födött hegycsúcsok és
megkövesült kagylók megmagyarázására törekvő hypothesist s ez a két természeti jelenség
kétségkivül alkalmas arra, hogy az embereket gondolkodóba ejtsék rajtuk.
Melancholikus varázsa van azoknak a jövőre vonatkozó képeknek, melyekkel, mint az
istenek alkonyáról szóló német mondával, a grönlandi világmithosz záródik. Egykor majd
minden ember meg lesz halva. Akkor egy óriási árvíz fogja végig söpörni a földet. Az elsimult
vizfelületen azonban a szél a megtisztult port összesöpri uj, szebb és boldogabb emberfajjá.
Néhány vonás mintha megfogható módon belehelyezne a sarki lakos szemléletének világába,
aki még ma is a jégkorszakkal küzködik: föltámad a végtelen, északi fénytől piros éjjel
tökéletes halotti merevségével, hóviharok tombolnak a grönlandi jégmezők óriási lapos
felületein, melyek borzalmas sivár képével szemben az afrikai sivatag élettel teljesnek és
lakhatónak tűnik fel s amelyen szűk viskóban züllik el egy nem értelem nélkül való nép a
piszokban és elme-bénító babonában… Nem csoda, ha itt a mithosz inkább foglalkozik
minAdze nig daozlig oakfr vikéagié vneélg, emritnötr zesgeykkori eredetükkel.
teremtési mondái, bár e népek kulturális haladottsága
máskülönben sok tekintetben jelentékeny, csak kevéssel emelkedik fölébe a
bushmanokénak vagy ausztráliaiakénak. Az utóbbiak kicsi fekete gyikjait a kaméleon,
Afrikának ez a különös, dülledt szemü, a hozzá hasonló szinű mimóza-lombban mintegy
elvarázsoltan függő hüllője helyettesíti, harapófogó zerű lábaival, változékony
pergamentbőrével és hosszú, merev spirális farkával, mindenesetre olyan teremtmény,
amely minden másnál jobban beleillik a durva fetis-kultusz és a varázsló szemfényvesztés
groteszk torzvilágába. A Nilus forrásvidékeinek területén a mangara-négerek mesélnek egy
őskorról, mikor az emberek még örökké éltek. Egyszer azonban fennhéjázók lettek s ekkor a
«nagy varázsló» haragjában a földre vetette az éggömböt és pozdorjává tört mindent. A
pusztaságba aztán egy új emberpárt helyezett, amelynek azonban farka volt. Az asszony egy
fiút és két leányt nemzett, akik egyesültek egymással s a testvérrel kötött házasságból az
egyik leány kaméleont szült, a másik pedig egy óriást, a holdat. A kaméleon gonosz indulatú
volt és kínozta az óriást. Erre a nagy varázsló fölvitte magához az égbe a holdat s ott van
azóta ma is. Földi származásának emlékére azonban fogynia kell, mintha meg akarna halni s
a nap irigységből foltokat égetett arczába. A kaméleon ivadékai eközben akadálytalanúl
terjedtek el a földön. Lassankint lekopott a farkuk és halvány szinüket megbarnította a nap.
Jellemző vonása ennek a mondának, épp úgy, mint az ausztráliainak, a töprengés azon, hogy
mért nincs az embernek is farka, mint a többi állatnak. A természeti ember nem indult ki
misztikus spekuláczióból. Számára az állatnak épp úgy van lelke, mint neki magának. Olyan
szembeötlő megkülönböztető jel azonban, mint a farok hiánya az embernél, gondolkodóba
ejtette és – az együgyü kapcsolás naiv eredményekép – mithoszra vezette. A mai
természetvizsgáló a farok-argumentumot sem fogja már nagyon fontosnak tartani. Különben
is az anatomus ki tudja mutatni a farkcsont szemmel látható maradványait minden ember
