Table Of ContentA pettyes szfinx nyomában
II összesen A pettyes szfinx
Joy Adamson
Gondolat (1988)
Címke: Állattan, Állattörténet, Természettudomány, Biológia,
afrika
Állattanttt Állattörténetttt Természettudományttt Biológiattt
afrikattt
A tragikus körülmények között elhunyt nagynevű szerző ebben a
művében „A pettyes szfinx” főhősének, Pippának, a gepárdnak
további sorsát írja le. Pippa immár negyedszer hoz világra utódokat, s
eddig 11 kölyke közül csupán hármat sikerült felnevelnie. Vajon
milyen sors vár a negyedik alom ifjú gepárdjaira? A szerző úttalan
utakon, tüskés bozótoson keresztül, jó és rossz időben, mindennap
felkutatja a családot a szavannán, és élelemmel, tápszerekkel segíti
Pippát és kicsinyeit. A kölykök szépen erősödnek, növekednek, és
egyedülállóan érdekes, izgalmas jellemformálódásuknak s különböző
egyéniségekké való kibontakozásuknak lehetünk tanúi. De még
mielőtt elérnék a teljes önállóságukat, Pippát súlyos baleset éri, s az
állatkórházban elpusztul. Az árván maradt kamaszokat Joy tovább
segíti, amíg a merui hatóság ezt számára engedélyezi. J.
Adamsonnak elsőként sikerült megfigyelnie és tanulmányoznia a
vadon élő gepárdok „pubertáskorát”, nemi ösztöneinek
kibontakozását, sőt párosodását is.
A mű azonban több mint a sok páratlan megfigyelés egyszerű
összefoglalása. A szerző, aki jó néhány évtizedet töltött a kelet-afrikai
szavannákon, beszámol néhány saját kalandjáról és a terület egyik-
másik „lakójáról”, pl. a pufogó viperáról, a fehér orrszarvúakról közöl
színes történetet, de foglalkozik az állatkertben tartott gepárdok
sorsával is.
Joy Adamson
A PETTYES SZFINX NYOMÁBAN
Mindenkinek, aki szereti a gepárdokat
és hozzájárul e pompás állatok fennmaradásához
Előszó
A pettyes szfinx megjelenése óta nemegyszer kérdezték tőlem,
mit tartok legfontosabb megfigyelésemnek a gepárdok
viselkedésmódjával kapcsolatban. Mindaz az ismeret, amelyre Pippa
életének részeseként négy és fél éven át a Meru Nemzeti Parkban
szert tettem, két főbb pontban foglalható röviden össze:
születésszabályozás és telepátia.
Tudjuk, hogy a gepárdok vemhességi ideje 90-93 nap, és
néhány hetenként következik be náluk az ivarzási időszak (pontos
idejét még nem tudtam megállapítani). Pippa példájából megtudtam,
hogy kicsinyei felnevelésének időszakában nem párosodik, megvárja,
amíg a kölykök nem szorulnak többé segítségére, ami körülbelül
tizenöt hónapos korukban következik be. Ez alatt az idő alatt egyszer
sem láttam hím társaságában, noha néhány alkalommal hím gepárd
lábnyomát fedeztem fel a család közelében.
A kölykök öthetes korukban ettek először húst, de tizenegy hetes
és ötnapos korukig tovább szoptak, legalábbis Big Boy ennyi idős
volt, amikor még szopni láttam. Pippának még a kölykök huszonnégy
hetes és ötnapos korában is volt egy kevés teje.
Négy alomja közül kettő sajnálatos módon ragadozóknak esett
áldozatul. Az első alom hat héten belül, a harmadik pedig akkor,
amikor a kölykök tizenhárom naposak voltak, és amikor Pippa még
alig jött rendbe az ellés után, de egy héten belül újból párosodott, és
meg is termékenyült. Az első alom elvesztése után három héten belül
párosodott. Mindkét alkalommal tudnia kellett tehát, hogy a
szerencsétlen kölykök elpusztultak, nincsen többé szükségük rá. Ez a
tudás, úgy látszik, megnyitotta a „pszichológiai gátat", amely
egyébként mindaddig kirekesztette volna nemi vágyait, amíg kölykei
nevelésével van elfoglalva. Mindebből az is nyilvánvaló, hogy a
gepárdok „önkényes peteérlelők", vagyis a hím jelenléte serkentően
hat az ivarzás kiváltására, még akkor is, ha alig heverték ki legutóbbi
ellésüket, és még mindig bőséges a tejképződésük. Ha többet
tudhatnánk meg a nőstény gepárdok és a nőstény oroszlánok
ösztönvilágáról és szerveinek (elsősorban szaporítószerveinek)
összhangjáról, talán értékes segítséget adhatnának túlnépesedési
problémánk megoldásához.
Amellett, hogy kölykei elvesztése után Pippánál azonnal
bekövetkezett a peteérés, az is hallatlanul érdekesnek tűnt
számomra, hogy tudja, hol találja meg a párját. A pettyes szfinxben
megírtam, hogy azonnal párosodott, amint kölykei önállóan
zsákmányt tudtak ejteni (ez tizennégy hónapos korukban következett
be, jóllehet néhány hetes segítségre még szükségük volt a kellő
gyakorlat megszerzéséhez).
Amikor a hím keresésére indult, minden jel szerint
„megparancsolta" kölykeinek – Whitynek és Tatunak –, hogy három
kilométernél messzebb ne menjenek táboromtól. Feltehetően tudta,
hogy távollétében segíteni fogok élelmezésükben. Whity és Tatu alig
mozdultak helyükről, amíg anyjuk vissza nem tért. Mindennap
felkerestem őket, elfogadták, amit vittem, de morgásukkal jelezték,
hogy pusztán az ennivaló kedvéért viselik el jelenlétemet. Közben
követtem Pippa lábnyomait, amelyek szinte teljesen egyenes
vonalban vezettek tizenhárom kilométernyire, ahol nyilván rátalált egy
hímre. Honnan tudta, hogy ott lel rá?
Egy hét múlva újra megjelent a táborban, a felkínált húsból nem
evett, hanem nagy sietve várakozó kölykeihez indult. Utána vittem a
húst. Csak miután újra együtt voltak, esett neki Pippa az ételnek,
noha mohóságából ítélve nagyon éhes lehetett.
Pippa távolléte idején harmadik kölyke, Mbili tizenhét napig nem
mutatkozott. Mélységesen aggódtam, és nap mint nap kutattam
utána, Pippa azonban nem látszott nyugtalannak, mintha csak tudta
volna, hogy Mbili biztonságban van, aki kitűnő kondícióban valóban
vissza is tért. Ám amikor Whityt, s egy másik alkalommal Dume-ot
távolítottuk el a családtól, hogy lábsérülésükből kigyógyítsuk őket,
Pippa hosszú napokon át kétségbeesetten és nagyon leverten
kutatott utánuk.
Mielőtt Pippa végleg megszakította a kapcsolatot kölykeivel,
elvezette őket leendő vadászterületükre. Mindegyik kölyök birodalma
szomszédos volt a másikéval, és terjedelme akkora, hogy kellő
táplálékot biztosított számukra. Noha területük határain nemegyszer
találkoztak, valamilyen rejtélyes törvényszerűségnél fogva sem akkor,
sem később egyik kölyök sem lépett a másik territóriumába, és
Pippát sem követték soha a táborba. E tény arra vall, hogy a nőstény
gepárdoknak erősebb a territoriális ösztönük, mint az ide-oda kóborló
hímnek, jóllehet mindkét nembeli gepárd szaggal jelöli saját területét
a betolakodók elriasztására.
Mindez azt sejteti, hogy Pippa nemcsak a kölykeivel, hanem a
párjával is akkora távolságból tudott összeköttetést fenntartani, ahol
már sem hang, sem szag nem segíthet. E jelenség csak egyféleképp
magyarázható: telepátia révén tartott velük kapcsolatot. A pettyes
szfinxben említett eset, amikor Guitut „szíve" vezeti el a
gepárdcsaládhoz – és Pippa rendkívüli módon reagálva az ő
„szívére", visszajött elibénk – arra enged következtetni, hogy a
természettel szoros közelségben élő emberek – amilyen ez a parkőr
is volt – sokkal nagyobb mértékben őrizték meg telepatikus
képességüket, mint a civilizált világ kifinomultabb lakói. Ez
alátámasztja azt a meggyőződésemet, hogy eredetileg az ember is
ugyanolyan fokú telepatikus képességgel rendelkezett, mint amilyet
az állatok még ma is sajátukénak mondhatnak, ám amikor kialakult a
beszéd, később pedig a kommunikáció mechanikus eszközei (rádió,
nyomdatermékek, távközlés stb.), a gondolatátvitelért felelős mirigyek
elsorvadtak. Manapság már csak igen kevés ember bízhat –
indokoltan vagy indokolatlanul – telepatikus képességében. Az elmúlt
harminc évben magam is természetközeiben éltem Kenyában, s
ennek következményeként fejlett érzékfeletti képesség alakult ki
bennem az állatokkal kapcsolatban. Pontosan tudtam például Elza és
Dume halálának pillanatát, holott mindketten távol voltak tőlem. Az
emberekkel kapcsolatosan sokkal kevésbé mutatkozik meg
érzékfeletti képességem.
Telepátiával magyarázható az A pettyes szfinxben megörökített
eset is, amikor Pippa szemmelláthatóan tudta, hogy George
munkatársa húst fog hozni neki. Egyikük sem sejtette, hogy
vadászzsákmányért indul, ám Pippa reményteljes várakozással ült
órák hosszat az úton, míg végül alkonyat felé George embere
megérkezett, és elejtett zsákmányt hozott neki. Elza ugyanígy
viselkedett, amikor Nairobiba vittem nővéreit, hogy onnan repülővel
Hollandiába szállítsák őket. George maradt vele otthon, akinek
fogalma sem volt, mikor érkezem vissza a háromszázhúsz
kilométeres útról. Elza azonban tudta. Egész nap a házhoz vezető
úton ült, és abba az irányba figyelt, ahonnan végül is megérkeztem.
Az „Elza"-könyvekben több olyan esetet is említek, melyek
kizárólag telepátiával magyarázhatók. Elza például érezte, mikor
látogatjuk meg táborában. Amikor a közel háromszáz kilométeres
utazás után odaértünk, mindig várt bennünket; mint ahogy friss
lábnyomai is tanúsították, minden alkalommal igen nagy távolságból
jött elénk. Ő is gyakran utasította kölykeit, hogy ne mozduljanak
mellőlünk, amíg ő maga a terület eredeti birtokosával, a „vad nőstény
oroszlánnal" folytatott veszélyes harcokban védelmezte területét.
Engem aggodalom fogott el, ha a kölykök eltűntek, Elza azonban
szemmel láthatóan tudta, hogy biztonságban vannak.
Kölykeikkel vagy velem való közvetlen kapcsolatukban Elza és
Pippa telepatikus érzéke mindenkor csalhatatlannak látszott.
Orvosi kutatások szerint a tobozmirigy és az agyalapi mirigy,
valamint a hipotalamusz irányítják a nemi fejlődést és feltehetően a
gondolatátvitel képességét is. Mindmáig azonban keveset tudunk e
mirigyek működéséről és koordinációjáról. Ha e nagymacskák
viselkedését tanulmányozva többet megtudnánk a gondolatátvitelről,
és ennek birtokában elemezhetnénk a fent említett mirigyek
működését, felmérhetetlenül fontos ismeretre tennénk szert, mivel így
jobban megértenénk bizonyos életmegnyilvánulásokat, melyek
ismerete fennmaradásunk érdekében elengedhetetlenül szükséges.
Értelmünk túlzott specializálódása veszedelmesen elválasztott
bennünket a körülöttünk élő összes más teremtménytől, és ha nem
találjuk meg a módját, hogy a „természet egyensúlyának" újra
alkotórésze legyünk, nemcsak végleg eltűnhetünk, ahogy ez más,
túlspecializálódott és környezetüket túlélő fajokkal történt, hanem
magunkkal együtt az egész élővilágot is megsemmisíthetjük. A
legfejlettebb és értelmileg a legmagasabb fokon álló élőlények
vagyunk, ám egyben a legpusztítóbbak is.
A Savannah Morning News 1968. szeptember 8-án megjelent
„Az emberiség ellensége-e az agy ?" című cikkében Joseph L. Meyer
(a UPI főszerkesztője, Washington, UPI) így írt: A „félelmetes és
ironikus" gondolatot, miszerint az emberi agy valószínűleg az ember
legádázabb ellensége, dr. N. Tinbergen, az oxfordi egyetem
állatetológia tanszékének professzora veti fel.
1
Az ember – mutat rá Tinbergen – az egyetlen állat, amely
tömegesen gyilkolja a saját fajtájabelieket.
Bámulatos értelme következtében – jegyzi meg a professzor –
az ember sokkal gyorsabban fejlődött kulturális, mint genetikai
tekintetben. Genetikailag nem sokban különbözik a dél-franciaországi
barlangképeket festő ősembertől. „Kulturális szempontból viszont a
felismerhetetlenségig megváltoztunk, és egyre nagyobb tempóban
változunk." Elméje lehetővé tette, hogy „az élővilág történetében
eddig példátlan uralmat szerezzen környezete fölött". Képessé tette,
hogy „megerőszakolja" a földet, beszennyezze a levegőt, a vizet, a
termőtalajt, népeket éhhalállal fenyegetve, demográfiai robbanást
idézzen elő, és nagy hatósugarú tömegpusztító fegyvereket hozzon
létre, amelyek végérvényesen becsukhatják a civilizáció könyvét.
Az emberi agy kétségkívül egyfajta Jekyll-Hyde-szerv. A Science
című tudományos hetilapban e tárggyal foglalkozva, Tinbergen
megállapítja, hogy az agy egyik része képessé teszi az embert az
ésszerű élet kialakítására. Ám van az agynak egy másik része is,
amely az állati örökségből származó „ösztönökhöz" köti az embert, és
korlátozza azon képességét, hogy magatartását is olyan gyorsan
tudja megváltoztatni, miként környezetét, valamint a háborúban vagy
békében használt eszközeit. Tinbergen szerint „még mindig nem
ismerjük önmagunkat". Képtelenek vagyunk megérteni agyunk
működésének kiváltó okait és következményeit.
Úgy véli, hogy saját viselkedésünk tudományos ismerete, és
ennek segítségével történő irányítása a legsürgősebb feladat, amely
ma az emberiség előtt áll. Viselkedésünk következményei azok a
tényezők, amelyek saját fajunk, sőt a föld teljes élővilágának
fennmaradását kezdik veszélyeztetni... az emberi agy – a fejlődés
során létrejött és az élet védelmét szolgáló legfinomabb szerkezet –
oly maradéktalanul tett bennünket a külső világ urává, hogy
egyszeribe minden óvatossággal felhagytunk. Azt lehetne mondani,
hogy agykérgünk és agytörzsünk („értelmünk" és „ösztöneink")
szembekerültek egymással. Együttesen olyan új társadalmi
környezetet teremtettek, amelyben nem a fennmaradásunkat, hanem
annak ellenkezőjét készülnek biztosítani.
A tudomány feladata „felismerni ezt az ellenséget", s ennek egyik
módja az állati viselkedés tanulmányozása, amely az agresszív
magatartás kiküszöbölésére nemigen kínál ugyan megoldást, de
hogy miként lehet „kihúzni belőle a tüskét", arra nézve útmutatással
szolgálhat. Egyedül az ember nevezhető „gátlástalan gyilkosnak".
Mivel Pippa páratlan lehetőséget kínált a vadon élő gepárdok
viselkedésének alaposabb megismerésére, a nemzeti park
vezetősége engedélyezte, hogy kutatásomat további tizennyolc
hónapon át, a negyedik alomból származó kölykök önálló életének
kezdetéig folytathassam. Ily módon nemcsak fejlődésüket
hasonlíthatom össze az előző kölykökével, nemcsak ellenőrizhetem,
hogy eddigi ismereteim a gepárdok viselkedésének valóban
tényleges normáit tükrözik-e, hanem remélhetőleg azt is
megtudhatom, mi történik, ha Pippa egyedül vagy jelenlegi
családjával együtt akkor találkozik előző kölykeivel, amikor
kicsinyeinek még szükségük van rá. Végül alkalmam lesz talán azt is
megfigyelni, hogyan dönti el a saját terület birtoklásának kérdését
mind nagyobb létszámú családja számára, és miként választják ki
párjukat a legfiatalabb nemzedék tagjai. Senki sem volt még
szemtanúja vad gepárdok párzásának, azt sem kísérte még senki
sem figyelemmel, hogy mikor válnak ivaréretté.
