Table Of ContentOSWALD SPENGLER
A NYUGAT
ALKONYA
A VILÁGTÖRTÉNELEM
MORFOLÓGIÁJÁNAK
KÖRVONALAI
MÁSODIK KÖTET
VILÁGTÖRTÉNETIPERSPEKTÍVÁK
EUROPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1994
FORDÍTOTTA
SIMON FERENC
a
A HARMADIK FEJEZETET
SZAKMAI SZEMPONTBÓL ÁTNÉZTE
TAKÁCSNÉ KOVÁCSHÁZI ZELMA
A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
OSWALD SPENGLER:
DER UNTERGANG DES ABENDLANDES
UMRISSE EINER MORPHOLOGIE
DER WELTGESCHICHTE
C. H. BECK'SCHE VERLAGSBUCHHANDLUNG,
MÜNCHEN, 1923
HUNGARIAN TRANSLATION © SIMON FERENC, 1994
EZ A KÖTET
AZ „INTER NATIONES“ (BONN)
ÉS A MAGYAR KÖNYV ALAPÍTVÁNY
TÁMOGATÁSÁVAL JELENT MEG
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET:
TÁJ ÉS EREDET A KOZMIKUS ÉS A MIKROKOZMOSZ
Növény és állat. Létezés és éberlét. Érzékelés, megértés, gondolkodás. [Megismerés. Tények
és igazságok.] A mozgásprobléma. A tömeglélek.
A MAGASKULTÚRÁK CSOPORTJA
Történelemkép, természetkép. Emberi és világtörténelem. Két korszak: primitív és
magaskultúrák. A primitív és a magaskultúrák sajátosságai. A magaskultúrák áttekintése.
A történetietlen ember.
A KULTÚRÁK KÖZTI KAPCSOLATOK
„Hatás”. A római jog. A római jog (folytatás). A római jog (folytatás). A mágikus jog. A
mágikus jog (folytatás). A Nyugat joga. Jog- és valóságáttekintés.
MÁSODIK FEJEZET:
VÁROSOK ÉS NÉPEK A VÁROS LELKE
Mükéné és Kréta. A paraszt. A világtörténelem a városok történelme. A városkép. Város és
szellem. A világváros lelke. Terméketlenség és szétesés. [Város- és táj áttekintés].
NÉPEK, RASSZOK, NYELVEK
Létáramlatok és éberlétkapcsolatok. Kifejezésnyelv és közlésnyelv; totem és tabu; nyelv és beszéd. A
ház mint rasszkifejeződés. Vár és dóm. A rassz. Vér és föld. A nyelv. Eszköz és jelentés. Szó,
grammatika. Nyelvtörténelem. Írás. A kultúrnyelvek morfológiája.
ŐSNÉPEK, KULTÚRNÉPEK, FELLAH-NÉPEK
Népnevek, nyelvek, rasszok. Népvándorlások. Nép és lelkület. A perzsák. A népek morfológiája. Nép és
nemzet. Antik, arab és nyugati nemzetek. [Fellah-népek és nemzet].
HARMADIK FEJEZET:
AZ ARAB KULTÚRA PROBLÉMÁI TÖRTÉNELMI PSZEUDOMORFÓZISOK
A fogalom. Actium. Az oroszság. Arab lovagkor. A szinkretizmus. Az előkultúra zsidói, káldeusai és
perzsái. Misszió. Jézus, Pál, János és Marcion. Pogány és keresztény kultikus egyház.
A MÁGIKUS LÉLEK
A világbarlang dualizmusa. A kor érzülete (éra, világtörténelem, kegyelem). Consensus. Az „ige” mint
szubsztancia. A „Korán”. A titkos „Tóra” és a kommentár. A mágikus vallások csoportja. A
krisztológiai vita. A létezés mint kiterjedés (misszió).
PÜTHAGORASZ, MOHAMED, CROMWELL
A vallás lényege. Mítosz és kultusz; a morál mint áldozat. A vallástörténelem morfológiája 384. Az
előkultúra: frankok, oroszok. Egyiptomi koraidő. Antikvitás. Kína. Gótika. (Mária- és ördöghit,
keresztség és bűnbánat). Reformáció. A tudomány. Puritanizmus és racionalizmus. „Második
vallásosság”. Római és kínai császárkultusz. A zsidóság.
NEGYEDIK FEJEZET:
AZ ÁLLAM A RENDEK PROBLÉMÁJA: NEMESSÉG ÉS PAPSÁG
Férfi és nő, nemzetség és rend, parasztság és társadalom. Rend, kaszt, foglalkozás. A nemesség és a
papság mint az idő és a tér szimbólumai. Nevelés és képzés, erkölcs és morál. Tulajdon, hatalom és
zsákmány. Pap és tudós. Gazdaság és tudomány: pénz és szellem. A rendek történelme: koraidő. A
harmadik rend: város – szabadság – polgárság.
ÁLLAM ÉS TÖRTÉNELEM
Mozgó és mozgás, „formában lét”. Jog és hatalom. Rend és állam. A hűbéri állam. A hűbéri
kapcsolattól a rendi államig. Polisz és dinasztia. Az abszolutista állam, a fronde és a türannisz.
Wallenstein. Kabinetpolitika. Az első türannisztól a másodikig. A polgári forradalom. Szellem és pénz.
Formátlan hatalmak (bonapartizmus). A pénz emancipációja. „Alkotmány”− ”Állapot”. A
bonapartizmustól a cezarizmusig (a „Hadakozó Fejedelemségek kora”). A nagy háborúk. Római kor.
A kalifátustól a szultanátusig. Egyiptom. A jelenkor. A cezarizmus.
A POLITIKA FILOZÓFIÁJA
Az élet politika. Politikai adottság. Az államférfi. Tradíciót teremteni. Fiziognómiai (diplomáciai)
taktus. Rend és párt. A polgárság mint őspárt (liberalizmus). A rendtől a párton keresztül az egyének
kíséretéig. Az elmélet: Rousseau-tól Marxig. Szellem és pénz (demokrácia). A sajtó. A demokrácia
önfelszámolása a pénz révén.
ÖTÖDIK FEJEZET:
A GAZDASÁGI ÉLET FORMAVILÁGA A PÉNZ
A nemzetgazdaságtan. Az élet politikai és gazdasági oldala. Termelő és hódító gazdaság
(mezőgazdaság és kereskedelem). Politika és kereskedelem (hatalom és zsákmány). Az ősgazdaság és a
magaskultúrák gazdasági stílusa. Rend és gazdasági osztály. A város nélküli vidék: javakban való
gondolkodás. A város: pénzben való gondolkodás. Világgazdaság: a javak mobilizálása a pénz révén.
Az antik pénz: az érme. A rabszolga mint pénz. A fausti pénzben való gondolkodás: a könyvi érték. A
kettős könyvvitel. A pénzérme Nyugaton. Pénz és munka. A kapitalizmus. Gazdasági szervezetek. A
pénzben való gondolkodás elenyészése: Diocletianus. Az oroszok gazdasági gondolkodása.
A GÉP
A technika szelleme. A primitív technika és a magaskultúrák stílusa. Antik „technika”. A fausti
technika: a természet fölötti hatakim akarása, a feltaláló. A modern találmányok bódulata .Az ember
mint a gép rabszolgája. Vállalkozó, munkás és mérnök. Harc a pénz és az ipar között. A pénz és a
politika közti végső küzdelem; a vér győzelme.
utószó
(Csejtei Dezső)
Ő
ELS FEJEZET:
TÁJ ÉS EREDET
A KOZMIKUS ÉS A MIKROKOZMOSZ
l
Figyeljük a virágokat este, amikor a hanyatló napban egyik a másik után zárja össze
szirmait: valami kísérteties érzés fog el, valami rejtélyes félelem ettől a rejtett, álomszerű, a
szaki ihatatlan létezéstől. A néma erdő, a hallgatag mezők, a bokor és az inda, egyik sem
mozdul. A szél az, amely játszik velük. Csak a piciny szúnyog szabad: táncol az esti fényben;
oda megy, ahova akar.
A növény magáértvalóan semmi. A táj egy részét alkotja, amelyben valami véletlen
kényszeríti gyökeret verni. Az alkony, a hűvösség és a virágszirmok összezáródása – mindez
nem ok és okozat, nem inger és reagálás, hanem egységes természeti folyamat, amely a
növényektől függetlenül, velük vagy bennük megy végbe. Az egyes létezők magáértvalóan
nem várhatják el, nem akarhatják és nem választhatják azt.
Az állat azonban választhat. Nincs a rajta kívüli világhoz kötve. A szúnyograj, amely az út
felett táncol, a magányos madár, amely egész este röpköd, a róka, amely fészket cserkész be,
magáértvaló kis világok a másik, a nagy világban. Egy ázalékállatka, amely az emberi szem
számára már nem is láthatóan egy olyan vízcseppben él, ami csupán egy másodpercig létezik,
és amelynek létszíntere ennek a piciny vízcseppnek csak egy parányi szeglete, nos ez az
állatka szabad és független az egész mindenségtől. Az óriástölgy ellenben, melynek levelén
ez a vízcsepp ül, nem az.
Kötöttség és szabadság: a legmélyebb és legvégső alapvonásai a növény szerű és az
állatszerű létezésnek. De csak a növény az teljesen, ami. Az állat belső lényegében valami
meghasonlottság rejlik. Egy növény csak növény, egy állat ezzel szemben növény és
ezenkívül még valami. Egy nyáj, mely veszélyt érezve remegve összebújik, egy gyermek, aki
sírva karolja át anyját, egy kétségbeesett férfi, aki Istenéhez közel szeretne kerülni, nagy
szabadságukból valamennyien visszatérnének a kötött, növényszerű létbe, melyből ebbe az
elhagyatottságba taszíttattak.
Egy virágos növény magja mikroszkóp alatt két sziklevelet mutat, amelyek a később a
fény felé törő hajtást fogadják be és védik, a keringés és a szaporodás szerveivel együtt, és
egy harmadikat, a gyökérhajtást, amely a növény megváltoztathatatlan sorsát sejteti – nos
ezek is a táj részei. Magasabb rendű állatoknál viszont azt látjuk, hogy a megtermékenyített
pete az önálló létezés első óráiban külső csírahámot alkot, amely a középső és a belső
csírahámot, a jövőbeni keringési és szaporodási szervek alapjait, tehát az állati testben a
növényszerű létezés alapjait, körülfogja, és az anyai testtől és ezáltal a világ többi részétől is
elkülöníti. A külső csírahám a tulajdonképpeni állatszerű létezés jelképe. Különbözik az
élőlények minden más formájától, amely a földtörténet során megjelent.
Régi, megszokott neveink vannak számukra: a növény valami kozmikus, az állat ezenkívül
egy a makrokozmoszhoz kapcsolódó mikrokozmosz. Csak azáltal válik egy lény
mikrokozmosszá, hogy a fenti módon elkülönül a mindenségtől, hogy képes a hozzá fűződő
helyzetét meghatározni. Pályájukon még a planéták is nagy keringési folyamatokhoz
kötődnek; csak ezek a kis világok mozognak szabadon a nagyvilághoz való viszonyukban,
amely számukra környezetükként tudatosul. Csak ezáltal van számunkra test-jelentése annak,
ami a fénytérben megjelenik. Valami ellenkezik bennünk, hogy a növényt is igazi testként
fogjuk fel.
Minden kozmikus dolog a periodicitás jegyét hordozza. Taktusa van. Minden
mikrokozmikus polaritással rendelkezik. Az „ellentétesség” szó adja vissza pontosan a
lényegét. Feszültsége van. Feszült figyelemről, megfeszített gondolkodásról beszélünk, de
lényege szerint valamennyi eleven állapot egyfajta feszültség; érzékek és tárgyak, én és te, ok
és okozat, dolog és tulajdonság; mindez feszültség és megfeszítettség, és amikor a maga mély
jelentésében az úgynevezett elernyedés bekövetkezik, hamarosan fellép az élet
mikrokozmikus oldalának fáradtsága és végül az alvás. Egy alvó, minden feszültségtől
megszabadult ember már csak növény-életet él.
De mindaz kozmikus taktus, ami iránnyal, idővel, ritmussal, sorssal, vággyal rendelkezik;
telivér lovak fogatának lábdobogásától, átlelkesült hadsereg dübörgő masírozásától két
szerető lény néma egymást megértéséig, egy előkelő társaság finom érzületéig és az
emberismerők tekintetéig, amelyet korábban fiziognómiai taktusként jellemeztem.
A kozmikus körforgási folyamatoknak ez a taktusa a térbeli mikrokozmikus mozgások
minden szabadsága mellett jelen van és hat, és az eleven egyéni lények minden feszültségét
olykor egyetlen hatalmas, átérzett harmóniában oldja fel. Sőt aki egyszer is nyomon követte a
madarak vonulását, ahogy mindig ugyanabban az alakzatban szállnak fel, fordulnak,
keringenek és tűnnek aztán el a messzeségben, az érezni fogja a növényszerű-biztosat, a
kozmikus személytelenséget [„es”], a „mi”-t ebben az együttes mozgásban, ami a megértetés
semmilyen közvetítőjét nem igényli az én és a te között. Ez a harci és a szerelmi tánc
jelentése állatok és emberek között; így kovácsolódik egységgé az ellenséges tűzben egy
rohamra induló sereg, így áll össze hirtelen egy testté valamely izgalmas esemény kapcsán a
tömeg; gyorsan, vakon, megfejthetetlenül gondolkodva és cselekedve, és esik szét ismét
néhány pillanat után. Benne megszűntek a mikrokozmikus határok. Tombol és fenyeget,
nyom és húz, rohan és vagdalkozik. A tagok egymásba fonódnak, a lábak egyszerre
dobbannak; ugyanaz a kiáltás hangzik fel mindenki szájából, ugyanazon sors lebeg mindenki
felett. Kicsiny egyéni világok összességéből hirtelen egység jött létre.
A kozmikus taktus felismerését megérzésnek [Fühlen], a mikrokozmikus feszültség
felismerését érzékelésnek [Empfinden] nevezzük. Az érzékiség szó kettős jelentése
elhomályosítja az élet általános növényszerű és csak állatszerű oldala közti világos
különbséget. Ha az egyiket a „nemi élet”, a másikat az „érzékelés” területe számára tartjuk
fenn, mély összefüggés tárul fel előttünk. Amaz mindig a periodicitás, a taktus jegyét
hordozza – összhangban az égitestek nagy keringési folyamataival, a női természetnek a
holdhoz, magának az életnek az éjszakához, a tavaszhoz, a meleghez való viszonyával; emez
feszültségekből áll: a fény és a megvilágított, a megismerés és a megismert, a fájdalom és az
azt okozó fegyver feszültsége. A magasabb rendű élőlényekben mindkettőnek külön-külön
szervek felelnek meg. Minél tökéletesebben kifejlődtek, annál nyíltabban árulkodnak a két
életoldal jelentőségéről.
A kozmikus létezésnek két keringési szerve van: a vérkeringés és a nemzőszerv; a
mikrokozmikus mozgékonyságnak is két különös szerve: az érzékek és az idegek. Fel kell
tételeznünk, hogy eredetileg az egész test a keringés szerve és egyúttal tapintószerv volt. A
vér jelenti számunkra az élő szimbólumát. Szünet nélkül áramlik a testben a fogantatástól a
halálig, az anyai ο testből a gyermek testébe, ébren és alvás közben, soha véget nem érően.
Az ősök vére köti össze nemzedékek sorait, és kapcsolja azokat a sors, a taktus és az idő nagy
összefüggéseihez. Eredetileg mindez a keringési folyamatok osztódása és újabb osztódása
révén ment végbe, míg meg nem jelent végül a nemzés saját szerve, amely a pillanatot a
tartósság szimbólumává emelte. Ahogy mármost ezek a lények nemzenek és fogamzanak,
ahogy a bennük lévő növényszerűség arra törekszik, hogy szaporodjon, hogy az örök
körforgást önmagán túl is fenntartsa, ahogy az egyetlen nagy érverés az eltávozott lelkek
révén, vonzva, ösztönözve vagy taszítva vagy akár megsemmisítőén is, de tovább hat – a
léttitkok legeslegmélyebbike ez, melynek feltárására a vallási misztériumok és a nagy
költészetek mindig is törekedtek, és melynek tragikumát Goethe az „Üdvözült vágy” című
versében, illetve a „Vonzások és választásokéban próbálta megragadni, ahol a gyermeknek
azért kellett meghalnia, mert a vér elidegenült köreiből származott, tehát egyfajta kozmikus
bűn révén született a világra.
A mikrokozmosznál, amennyiben a makrokozmoszhoz viszonyítva szabadon mozog, egy
további szerv jelenik meg: az „érzék”, amely eredetileg tapintásérzék, semmi más. Amit ma, a
fejlődés jóval magasabb fokán, egészen általánosan még mindig tapintásnak nevezünk:
szemmel, hallással, értelemmel való tapogatózásnak – az a legegyszerűbb kifejeződése egy
lény mozgékonyságának és ezáltal annak a szükségszerűségnek, hogy környezetéhez való
viszonyát szakadatlanul rögzítse. Valaminek a megállapítása, rögzítése mindazonáltal a hely
megjelölése. így aztán az összes érzék – bármennyire fejlettek és eredetüket bármennyire
maguk mögött hagyok is – eredetileg valóban helyérzékelésre szolgál; nincsenek más
jellegűek. Az érzékelés minden fajtája a „saját” és az „idegen” között különböztet, és az
idegennek a sajáthoz való helyzetét megállapítani ugyanolyan jó szolgálatot tesz a kutya
szimata, mint az őz hallása vagy a sas szeme. Színek, világosság, hangok, szagok: az összes
egyáltalán lehetséges érzékelési mód távolságot, térközt, kiterjedést jelent.
Eredetileg, ahogy a vér kozmikus körforgása, úgy az érzékelés megkülönböztető
tevékenysége is egyetlen egység; a tevékeny érzékelés mindig megértő érzékelés is; keresni
és találni ezekben az egyszerű viszonyokban egyet jelent − éppen azt, amit abszolút
közérthetően kitapintásnak nevezünk. Csak később, a kialakult érzékek iránt támasztott
magas követelmények következtében kezdi nem ugyanazt jelenteni az érzékelés és az
érzékelés megértése, kezd fokozatosan és egyre világosabban elkülönülni a megértés a puszta
érzékeléstől. A külső csírahámban a kritika szerve ugyanúgy elválik az érzékelő szervtől (és
ez utóbbi nagyon hamar maga is élesen elkülönült egyes érzékszervekre bomlik), ahogy a
nemzőszerv a vérkeringéstől; hogy a megértést mennyire az érzékelésből eredeztetettnek kell
felfognunk, és hogy mindkettő, még az embernél is, minden megkülönböztetés mellett is,
mennyire hasonló módon hat, arról igen beszédesen árulkodnak az olyan kifejezések, mint az
éles eszű, a finom érzésű, a belátás, a kifinomult orr, a feltáruló tekintet – nem is beszélve a
logika olyan alakzatairól, mint a fogalom vagy a következtetés, amelyek mind-mind a látás
világából származnak.
Egykedvűnek látjuk a kutyát. De hirtelen megfeszül, felfigyel és szimatolni kezd:
megértés járul a puszta érzékeléshez. Egy kutya is lehet elgondolkodó – itt majdnem
kizárólag a megértés játszik szerepet, ez uralja a tompa érzékelést. Az ősi nyelvek ezt a
fokozatiságot igen világosan kifejezésre juttatták: az új fokokat mint különös
tevékenységformákat különböztették meg egymástól, és valamennyit külön névvel illették.
Hall, fülel, hallgatózik; szagol, szimatol, szaglászik; néz, fürkész, leselkedik: ezekben a
sorokban egyre erősebbé válik a megértéstartalom az érzékeléstartalomhoz képest.
Végül azonban a többi közül kiemelkedik egy legmagasabb rendű érzék. Létrejön egy testi
szerv, olyan valamiként, amit sohasem sikerül tökéletesen megértenünk: kialakul a szem, és
ellenpólusként a látásban, a látással együtt létrejön a fény. Elmélkedhetünk, ha akarunk,
elvontan a fényről, létrehozhatunk gondolati képeket hullámokról és sugárzásról – a
valóságban ettől a pillanattól kezdve a látás fényvilága öleli át és vonja be az életet. Olyan
csoda ez, mely minden emberivel kapcsolatban áll. Csak a fény látásvilágában vannak
távolságok, ahogy színek és világosság is; csak ebben a világban van nappal és éjszaka, csak
a végtelen látótérben vannak látható dolgok és látható mozgások; csak itt létezik a végtelenül
távoli égitestek világa, melyek a Föld körül „keringenek”; van az egyéni életeknek
fényhorizontjuk, amely messze túlnyúlik a test határán. Ebben a fényvilágban – melyet a
tudományok csak közvetett, belső látásképzetek segítségével, tehát csak „elméletileg”
képesek jellemezni – történhet csak meg, hogy a kicsiny földi csillagon látó emberek járják
zarándokújukat; és az egész életet meghatározza, hogy az egyiptomi és a mexikói kultúra
fölött a Dél fényárja ragyog, és hogy az északi féltekére fénytelenség telepszik. A szeme
számára varázsolja elő az ember az építményeit, és ülteti át ezáltal a szerkezettan testi
tapintásérzékelését fény szülte kapcsolatokba. A vallás, a művészet, a gondolkodás is a fény
számára születtek, és minden különbségük csupán arra korlátozódik, hogy a testi szem vagy a
„szellem tekintete” felé fordulnak-e.
Ezáltal teljes világosságában lép elénk a különbség, amelyet – ismét egy homályos szó –
csak a „tudat” szokott összezavarni. Különbséget kell tennünk létezés [Dasein] és éberlét
[Wachsein] között. A létezésnek taktusa és iránya van, az éberlét feszültség és kiterjedés. A
létezésben sors munkál, az éberlétben ok és okozat különül el egymástól. Az egyikre a mikor
és a miért őskérdése vonatkozik, a másikra a hol és a hogyan.
A növénynek éberlét nélküli létezése van. Alvás közben minden lény növénnyé válik: a
környezettel meglévő feszültség kialszik, az élet taktusa megy csupán tovább. Egy növény
csak a mikorra és a miértre vonatkozást ismeri. Az első zöld hajtások keresése a téli földeken,
a rügyfakadás, a virágzás, az illatozás, a csillogás, az érlelődés hatalmas kényszere: ez az
egész a sors beteljesedésenek az igénye, és állandó sóvárgó kérdezés a mikor után.
A hol kérdésének a növényszerű létezésre nézve semmi értelme. Olyan kérdés ez, amelyen
a felébredő ember töri a fejét naponta. Mert csak a létezés érverése tart nemzedékeken
keresztül. Az éberlét minden mikrokozmosz számára újból kezdődik: a nemzés és születés
különbsége ez. Az egyik a tartós fennmaradásért való jótállás, a másik kezdet. Ezért van az,
hogy a növény terem, nem pedig születik. Jelen van, de nem az ébredés, nem az első nap
feszíti ki az érzéki világot körülötte.
2
Így jelenik meg előttünk az ember. Érzéki éberlétében semmi nem zavarja többé a szem
tiszta uralmát. Az éjszaka hangjai, a szél, az állatok lélegzete, a virágok illata csak a fény
világában ébresztik fel a honnant és a hovát. A szimatolás világáról, amelybe az ember
legközelebbi kísérője, a kutya, még látási impulzusait rendezi, nincs fogalmunk. Semmit nem
tudunk a pillangó világáról, melynek kristályszeme nem hoz létre képet, semmit a más
érzékekkel ugyan ellátott, de vak állatok környezetéről. Számunkra csak a látás tere maradt.
Más érzékvilágok érzetei: hangok, illatok, meleg és hideg, csupán a fény dolgok
tulajdonságaiként és hatásaiként kapnak benne helyet. A meleg a látott tűzre utal vissza; a
látótérben megpillantott rózsa illatozik; a hegedű hangszínéről beszélünk. Ami az égitesteket
illeti: élő kapcsolatunk velük csupán arra korlátozódik, hogy látjuk őket. Fejünk felett
ragyognak és írják látható pályájukat. Az állatoknak, de a primitív embereknek is
kétségtelenül egészen más jellegű, világos érzeteik vannak e dolgokról, melyek egy részét
közvetve, tudományos elképzelések alapján, még felfogjuk, nagyobb részük azonban teljesen
megközelíthetetlen marad számunkra.
Az érzékinek ez az elszegényedése egyúttal mérhetetlen elmélyülést jelent. Az emberi
éberlét már nem a test és a környezet közti puszta feszültség, hanem egy körös-körül zárt
fényvilágban megélt élet. A test a látott térben mozog. A mélységélmény egy, a látási
középpontból kiinduló erőteljes benyomulás a látható távolba: ez a pont az, amit énnek
nevezünk. Az „én” láthatóságfogalom. Innen kezdve az én élete nappali élet, az éjszaka a
halállal rokon. És ennek alapján alakul ki az új félelemérzet, mely az összes többit magába
szívja: a félelem a láthatatlantól, attól, amit csak hallunk, érzünk, sejtünk, hatni látunk
anélkül, hogy azt magát megpillantanánk. Az állatok a félelemnek egészen más, az ember
számára rejtélyes formáit ismerik, hiszen a civilizáltabb embereknél már a csendtől való
félelem is – amelyet a primitív ember és a gyermek egyaránt lármázással vagy hangosabb
beszéddel próbál megszüntetni vagy elhessegetni – eltűnőfélben van. A láthatatlantól való
félelem ellenben minden emberi vallásosság alapsajátossága. Az istenségek nem mások, mint
sejtett, elképzelt, felsejlő fényvalóságok. Az emberi transzcendencia végső kifejeződése a
„láthatatlan Isten”. A túlvilág ott kezdődik, ahol a láthatóság világának a határai állnak; a
megváltás végső soron nem más, mint kiszabadulás a fénynek és az észlelhető tényeknek a
birodalmából.
Számunkra, emberek számára éppen abban rejlik a zene leírhatatlan varázsa és valóban
megváltó ereje, hogy ez az egyetlen művészet, amelynek eszközei a láthatóság világán kívül
fekszenek – ami számunkra már régóta egyáltalában a világgal egyjelentésű −, így hát
egyedül a zene képes minket mintegy kivezetni a világból, széttörni a fény uralmának
páncélburkát, és abba a jóleső illúzióba ringatni, hogy általa a lélek végső titkaihoz
kerülhetünk közel – illúzió ez, ami azon alapul, hogy az éber ember teljesen e különös
érzékének rabja lett, hogy pl. fülének benyomásai alapján már egyáltalán nem is képes a
„hallás világát” megalkotni, hanem azokat látásvilágába illeszti bele.
És ezért van az, hogy az emberi gondolkodás képi gondolkodás, hogy fogalmainkat a
látásból absztraháljuk, és hogy az egész logika végül is egy képzetes látási világ.
Ez a szűkülés és éppen ezért elmélyülés, amely mindenféle érzékelésünket a látáshoz
rendeli hozzá, az érzéki közlésnek számtalan, az állati világban is ismert formájával
rendelkezik, amelyeket a nyelv névvel foglalunk össze; amely képes helyettesíteni a
szónyelvet, és amely a latástéren keresztül, mint egyfajta híd, az olyan emberek közötti
megértést szolgálja, akik egymást mint beszélőket látják vagy szóba hozottként belső
látásukkal elképzelik. A beszélés többi formája, amelyekből csak néhány maradt fenn,
mimikaként, gesztusként, hangsúlyként már régóta beolvadt a szónyelvbe. A különbség az
általános állati hangnyelv és a tisztán emberi szónyelv között az, hogy a szavak és a
szókapcsolatok a belső látásképzetek olyan birodalmát alkotják, mely a szem uralma alatt
fejlődött ki. Minden szójelentésnek van képi értéke, még ha olyan szavakról van is szó, mint
melódia, ízlés vagy hideg, vagy egészen elvont meghatározásokról.
A kölcsönös érintkezés gyakorlata következtében, az érzéki nyelv segítségével, már a
magasabb rendű állatoknál is világos különbség alakul ki a puszta érzékelés és a megértő
érzékelés között. Ha a mikrokozmikus tevékenységnek ezt a két formáját érzéki
benyomásként, valamint az érzékek Ítéleteként – tehát mintegy a szag, az íz, a hang ítéleteként
– határozzuk meg, igen gyakran már a hangyáknál és a méheknél, a ragadozó madaraknál, a
lovaknál és a kutyáknál is világosan az éberlét ítéleti aspektusa felé tolódik el a hangsúly.
Mindazonáltal csak a szónyelv hatására, a tevékeny éberléten belül jelenik meg nyílt ellentét
az érzékelés és a megértés között – olyan feszültség, amely állatoknál teljesen
elképzelhetetlen, és amely eredetileg emberek között is csak kivételesen megvalósuló
lehetőségként volt elgondolható. A szónyelv fejlődésének valami egészen döntő fontosságú
következménye van: a megértésnek az érzékeléstől való emancipációja.
A teljesen egységes megértő érzékelés helyét fokozatosan és egyre gyakrabban az érzéki
benyomások figyelemre alig méltatott jelentésének megértése foglalja el. Végül ezek a
benyomások a megszokott szóhangzások érzékelt jelentései következtében lefojtódnak. A szó
(eredetileg valamely látott dolog neve) észrevétlenül egy gondolati dolognak, a „fogalomnak”
az ismertetőjegyévé válik. Igencsak távol kerültünk attól, hogy az ilyen nevek értelmét tisztán
felfogjuk − ez csak egészen újonnan fellépő neveknél van így −: soha nem használunk egy
szót kétszer ugyanabban a jelentésében; sőt senki sem pontosan úgy ért egy szót, ahogy
mások. Ennek ellenére mégis lehetséges egymás megértése egy meghatározott nyelven belül
a nyelvhasználatot az emberekbe belenevelő világnézet segítségével és révén, melynek
keretei között mindenki úgy él és tevékenykedik, hogy a puszta szóhangzások alkalmasak
arra, hogy rokon képzeteket keltsenek. Egyfajta, a szóhangzások révén a látásról leválasztott
elvont megértés tehát ez, amely ebben az önállóságában az emberek között eredetileg
bármennyire ritkán realizálódik is, mégis éles határvonalat jelent az éberlét általános állati és
ehhez társuló tisztán emberi jellege között.
Az érzékelésről levált megértést hívjuk gondolkodásnak. A gondolkodás mindenkorra
meghasonlottságot csempészett az emberi éberlétbe; az értelmet és az érzékiséget már a
kezdetektől magasabb és alacsonyabb lelkierőként értékelte. Ez teremtett végzetes ellentétet a
szem látásvilága (amelyet látszatvilágként, érzéki csalódásként jelölt meg) és a szó szerinti
értelemben vett elképzelt világ között, mely utóbbiban a fogalmak a maguk soha le nem
vetkőzhető gyenge látáshangsúlyukkal realizálják lényegüket. Ez lesz mármost az emberek
számára – legalábbis, amíg gondolkodnak – az igazi világ, a magánvaló világ. Kezdetben az
„én” volt az egyáltalában vett éberlét, amennyiben látóként a fényvilág középpontjának
érezhette magát; most a „szellem” válik azzá, közelebbről a tiszta megértés, amely önmagát
mint olyat „ismeri”, és amely nemcsak a számára idegen világot, hanem hamarosan az élet
többi elemét, a testet is önmagánál értéktelenebbnek látja. Nemcsak az ember
felegyenesedett járása mutat erre, hanem fejének a szellemiséget hangsúlyozó alakja is,
amelynél egyre inkább a tekintet, valamint a homlok és a halánték formája válik a kifejezés
hordozójává.
Nyilvánvaló, hogy az önállóvá vált gondolkodás új tevékenységet fedezett fel magának. A
gyakorlati gondolkodás mellett, amely valamilyen különös cél alapján a látható dolgok
meghatározottságai felé fordult, megjelent az elméleti, a megismerő gondolkodás, a
töprengés, amely e dolgok sajátosságait magánvalóan, mint a „dolgok lényegét” akarja
kipuhatolni. A látottól elválik a látás [Licht]; a szem mélységélménye hosszan tartó fejlődés
eredményeként egészen egyértelműen a látás színezetű szójelentések birodalmában 3 létező
mélységélménnyé alakul. Az emberek azt hiszik, hogy lehetséges a valóságos dolgokba
belelátni, azokat a belső tekintettel átlátni. Képzeteket alkotnak képzetekről, és végül olyan
nagystílű gondolati építményhez jutnak, melynek épületei teljesen egyértelműen mintegy a
belső látótérben helyezkednek el.
Az elméleti gondolkodással az emberi éberléten belül olyan tevékenységforma jött létre,
amely most már a létezés és az éberlét közti harcot is elkerülhetetlenné tette. Az állati
mikrokozmosz, amelyben létezés és éberlét az élet magától értetődő egységévé kapcsolódott
össze, csak a létezés szolgálatában álló éberlétet ismeri. Az állat egyszerűen „él”, nem
elmélkedik az életről. A látás feltétlen uralma azonban az életet mint egy a fényben
megjelenő, látható lénynek az életét jeleníti meg, és a nyelvhez kötődő megértés hamarosan
kialakítja a gondolkodás fogalmát, de mint az élet ellenfogalmát, és végül elválasztja az
életet, ahogy magánvalóan van, attól, ami kéne hogy legyen. A gondtalan élet helyén
megjelenik „gondolkodás és cselekvés” ellentéte. Ez az ellentét, ami az állati létből teljesen
hiányzik, nemcsak lehetséges, de hamarosan minden embernél ténylegességgé és végül
alternativitássá válik; ez alakította a kifejlődött emberiség egész történelmét, annak minden
jelenségét; és minél magasabb rendű formákban lép fel egy kultúra, annál inkább éppen ez az
ellentét uralja éberlétének jelentős pillanatait.
A növényszerü-kozmikusnak, a sorsszerű létezésnek, a vérnek, a nemnek őseredeti a
hatalma, és mindörökre az is marad. Ők maguk az élet. Minden más csak az életet szolgálja.
Mindazonáltal nem akarnak szolgálni. Uralkodni akarnak, és hiszik, hogy uralkodnak; az
emberi szellem egyik legdöntőbb igénye, hogy a testet, a „természetet” hatalmába kerítse;
kérdés azonban, hogy ez a hit nem magát az életet szolgálja-e.
Miért gondolkodik gondolkodásunk így? Nem azért, mert a kozmikus, a kozmikus
személytelenség ezt akarja? Látszólag a gondolkodás hatalmát bizonyítja, amikor az a testet
képzetnek veszi, esendőségéről beszél, és a vér szavát hallgatásra inti. Valójában azonban a
vér uralkodik, mivel észrevétlenül ő indítja be a gondolkodás tevékenységét, és ő vet is véget
neki. Az élet és a beszéd különbsége ez is. A létezés nélkülözheti az éberlétet, az élet a
megértést, fordítva azonban nem.
3
Csak a kifejezés különbsége, hogy a gondolkodást nevezzük-e az ember teremtményének
vagy pedig a fejlettség magas fokán álló embert a gondolkodás teremtményének.
Mindazonáltal maga a gondolkodás önmaga életen belüli rangját mindig hamisan és
túlságosan is nagyra fogja értékelni, mivel saját megállapításain kívül más jellegűeket nem
vesz észre, illetve nem ismer el, és ezáltal eleve lemond az elfogulatlan megítélés
lehetőségéről. Valójában valamennyi főfoglalkozású gondolkodó – és e tekintetben minden
kultúrán belül majdnem kizárólag ők viszik a szót – magától értetődően a száraz, elvont
gondolkodást tartja annak a tevékenységnek, melynek révén a „végső dolgokhoz”
eljuthatunk. Éppily magától értetődően vannak meggyőződve róla, hogy az, amit ezen az úton
„igazságként” megragadnak, azonos azzal, amire mint igazságra törekedtek, nem pedig egy
képzelt kép a megragadhatatlan titkok helyén.
De ha az ember gondolkodó lény is, igencsak távol áll attól, hogy olyan lény legyen,
akinek létezése kimerül a gondolkodásban. Ez a különbség elkerülte a született töprengők
figyelmét. A gondolkodás célját nevezik igazságnak. Az igazságokat úgy állapítják meg, hogy
fogalmak formájában elvonatkoztatják őket a fényvilág eleven rögzíthetetlenségétől, azért,
hogy egy rendszerben, a szellemi tér egy meghatározott alakzatában rögzítsék őket. Az
igazság abszolút és örök, vagyis magához az élethez már semmi köze.
Persze egy állat számára csak tények vannak, nincsenek igazságok. Ez a különbség a
gyakorlati és az elméleti megértés között. A tények és az igazságok ugyanúgy különböznek
egymástól, ahogy az idő és a tér vagy a sors és a kauzalitás. Egy tény az egész éberlét
számára rendelkezésre áll, s nem csupán az eleven létezés állítólagos felfüggesztésén belül az
éberlét egy meghatározott oldala számára. A valóságos élet, a történelem csak tényeket ismer.
Az élettapasztalat és az emberismeret is csak tényekre vonatkozik. A tevékeny ember, a
cselekvő, az akaró, a harcoló lény, aki nap nap után megküzd a tények hatalmával, aki azokat
a maga szolgálatába állítja, vagy alárendeli magát nekik, nos ő a puszta igazságokra úgy
tekint, mint jelentéktelen göncökre. Az igazi államférfi számára csak politikai tények
léteznek, politikai igazságok nem. Pilátus hírhedt kérdése a tények emberének kérdése.
Nietzsche egyik legjelentősebb érdeme, hogy az igazság, a tudás, a tudomány értékének
problémáját felvetette − frivol káromlás ez minden született gondolkodó és tudós szemében,
akik ezzel saját létezésük értelmét látják megkérdőjelezve. Ha Descartes mindenben
