Table Of ContentFerdinand Ossendowski
A nap rabszolgái
Kutatóutam a legsötétebb afrikában
Első kötet
Fordította
RÉVAY JÓZSEF
Honlap: www.fapadoskonyv.hu
E-mail: [email protected]
Borító: Rimanóczy Lisa Andrea
978-963-376-138-0
Összkiadás: ISBN 978-963-329-953-1
© Fapadoskonyv.hu Kft.
© Révay József jogutódja
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET MÉREG
MÁSODIK FEJEZET AZ ATLANTI-ÓCEÁNON
HARMADIK FEJEZET AFRIKA KÜSZÖBÉN
NEGYEDIK FEJEZET HARC A NÉGEREK FÜGGETLENSÉGÉÉRT
ÖTÖDIK FEJEZET A SZÁMŰZÖTTEK SZIGETE
HATODIK FEJEZET NEM ISTEN – ÖRDÖG
HETEDIK FEJEZET A FÖLD FIAI ÉS A PÁSZTORKIRÁLYOK
NYOLCADIK FEJEZET EGY KIS EURÓPAI LEVEGŐ – ÉS VISSZA
A DZSUNGELBE
KILENCEDIK FEJEZET A MÉREGPRÓBA
TIZEDIK FEJEZET KRISZTUS AZ ELLENSÉG FÖLDJÉN
TIZENEGYEDIK FEJEZET A VÖRÖS TALÁNY
TIZENKETTEDIK FEJEZET A FUTA-DSALLON HEGYSÉGBEN
TIZENHARMADIK FEJEZET A NIGEREN
ELSŐ FEJEZET
MÉREG
A fehér ember egyszerre csak megérezte a fekete földrész
lélegzetét. Megremegett, fölkapta a fejét és a kultúrával át
meg átitatott városok gyermeke önkéntelenül is remegő
orrcimpákkal szívta be ezt a leheletet. Körülnézett, de nem
látott semmi rendkívülit. Már hat napja, hogy az Atlanti-
óceánon utazott és az egész hat nap folyamán nem változott
körülötte a kép. Alacsony, nehéz hullámok barázdálták végig
az óceán tükrét ameddig csak a szem ellátott, mögöttük pedig
szüntelenül látszott a láthatár görbe, számtalanszor megtört
vonala: néha emelkedett, néha süllyedt, egyszer olyan volt,
mint valami kifeszített fonál, másszor meg kicsipkézték,
kifodrozták a hullámhegyek, amelyek távoli, távoli
messzeségekből hömpölyögtek elő. Nem lehetett látni,
honnan. Sirálycsapatok úsztak lomhán a levegőben, vagy
surrantak villámgyorsan tova; aztán fehér felhők, amelyeket
az örökké nyughatatlan szél szétriasztott és rongyokká
szaggatott. Mögöttük mérhetetlen messzeségek tátongtak, s
ezek a messzeségek betöltötték a mennybolt azúrkék és
zöldes színárnyalatait…
A fehér ember mindezt az alaptalan nyugtalanság vagy
valami titokzatos előérzet egyetlen pillanatában látta. És
mégis… A levegőben valami elmosódó, tompa mormogást
hallott és mélyen tüdejére szívta a száraz, forró levegő
leheletét.
Hirtelen valami állati ösztön támadt fel benne s mintha
kényszerítő erővel azt parancsolta volna neki, hogy forduljon
kelet felé. Így állt most ott és igyekezett tekintetével áthatolni
a láthatár merev falán, amely eltakarta a titkot előle – előle,
aki nagyvárosi utcákhoz és komor hivatalépületekhez, a
civilizáció teljes, tolakodó kitárulásához volt szokva, és a
kultúrélethez, amelyben egy mindenki ellen és mindnyájan
egy ellen vívták néma, de elkeseredett harcukat.
Sokáig állt ott és bámult kelet felé. Elmúlt egy óra vagy
talán több is, míg végre fakó, sárgás földsávot látott a
horizonton felbukkanni.
– Az afrikai part! – ordította egy félmeztelen matróz,
amint elszaladt mellette. Szőrös mellét és karjait trágár
tetovált rajzok borították.
– Az afrikai part! – mondta utána a fehér ember suttogva
és mereven odaszegezte szemeit a sárga földsávra, amelynek
színe fokról-fokra vörhenyesre változott. Lehunyta a szemét,
összeszorította a fogait és szürcsölte az ismeretlen föld
lélegzetét.
– A nagyságos asszony kéri, szíveskedjék lejönni hozzá –
szólalt meg a háta mögött a hajópincér. Összerezzent,
gyorsan otthagyta a fedélzetet és lesietett a kabinjába. Ott
találta a hajóorvost, aki szokás szerint bejött, hogy
érdeklődjék tengeri beteg páciense állapota iránt.
– Ma nincs semmi baj – hajtogatta a doktor, amint már
tizenöt esztendeje minden beteg utasnak mondogatni szokta.
– Ennek örülök! – harsogta a fehér ember. – És tudod,
Lucie, mi történt? Én már láttam Afrikát! Hanem csúnyán
becsaptak bennünket. Nekünk folyton azt papolták, hogy
Afrika fekete földrész, az pedig, amit én láttam, sárgás-
vörhenyes föld volt!
Mosolygott és ezzel a tréfával próbálta a feleségét
fölvidítani. Az asszony is elmosolyodott és odanyújtotta neki
halvány, fonnyadt kezét.
– Hisz ez egészen világos! Nem is várhat az ember mást! –
szólalt meg az orvos. – A civilizált világ beszéde ma már a
legszemérmetlenebb csalások és szélhámosságok valóságos
kloakája. Például lépten-nyomon hangoztatják, hogy a
modern civilizáció forrása a kereszténység. A kereszténység!
Krisztus tanítása! Hahaha! Micsoda maszlag! Micsoda
szemérmetlenség! A Názáretinek a tanítása a kozmikus
szeretet filozófiája! Ezzel szemben Európa és Amerika,
Ausztrália és Ázsia olyan, mint egy római aréna, ahol vér,
véres izzadság, véres könnyek földalatti medencékbe
csurognak és felgyülemlik ott belőlük a bosszú roppant tava.
Fehér Európa! Nem! Én azt mondom: Véres, vérvörös
Európa! Az ördög vigye el valamennyit! Az emberi beszéd az
otromba ellentmondások szemenszedett gyűjteménye.
A fehér ember csodálkozva nézett az orvosra. A hajó
Aeskulápja eddig csak szófukarságáról volt nevezetes, meg
pompás étvágyáról, kitűnő szakértelméről a jó borok
összeválogatásában, nagyon is hiányos orvosi tudásáról s
egypár közhelyről, amik már úgy megkoptak, mint ócska
kártyaasztalok zöld posztója.
A fehér ember most alaposabban szemügyre vette a
doktort és egyszerre csak észrevette fáradt, fénytelen szemeit,
arcának redőit, a ráncokat a szája körül, szürkülő haját és
keskeny, kemény ajkait. A hajón mindenki tudta, hogy az
orvos már tizenöt éve a tengeren teljesít szolgálatot.
– Ez az ember már nem vár semmit sem az élettől –
gondolta magában a fehér ember, miközben az orvos a beteg
asszony fölé hajolt és biztató hangon megszólalt:
– Na, jól van, nagyságos asszony, csak folyton jeget,
limonádét, hideg borogatást és képzelje, hogy nem a mi
Cethalunkon vitorlázik, hanem keringőt táncol, amitől hébe-
hóba megszédül az ember.
Lucie asszony kényszeredetten elmosolyodott és kezét a
homlokára nyomta. A doktor váratlanul hangos nevetésre
fakadt, kezet szorított a férjjel és kiment. A fehér ember
kettesben maradt a feleségével. Odaült az ágya szélére a
lábaihoz, amelyek mozdulatlanul nyúltak el a keskeny
fekvőhelyen és fürkészőn nézett halvány arcába, beesett
szemeibe, amelyeket kékes, nehéz pillák árnyékoltak,
vértelen, merev ajkaira és fájó homlokára, amelyre
odatapadtak vékony ujjai.
– Szegény kicsikém! – Suttogta. – Szegény, édes kicsikém!
De a beteg asszony nem felelt rá: talán nem is hallotta.
Most a fehér ember könyökére támaszkodott és réveteg
álmodozásba süppedt: ilyesmi szokott erőt venni az emberen
valami magányos helyen vagy a kényszerű tétlenség
pillanataiban.
Egymást kergető tarka képek sorozatában lepergett lelki
szemei előtt életének története. Mint kisfizetésű adótiszt fia,
nagy üggyel-bajjal elvégezte a gyarmati hivatalnokképző
tanfolyamot. Hogy miért végezte éppen a gyarmati iskolát,
nem tudta senki, ő maga sem. Hogy majd valamikor a
gyarmatokra menjen? Micsoda ostoba gondolat! Hiszen
bizonyosan meg fog élni Franciaországban is, ahol mindenki
számára akad kenyér. Mint az apja, ő is hivatalt vállalt a
belföldi adóigazgatásnál – és megpróbált megélni. Negyven
éves koráig nőtlen maradt és így csekély fizetéséből fedezni
tudta szükségleteit. Néha rosszabbul ment dolga, néha
jobban, elég az hozzá, hogy boldogult. De egyszer csak
elérkezett az a pillanat, mikor őt is, mint mindenki mást,
valami ösztön arra sarkalta, hogy családot alapítson. Ez az
ösztön ellenállhatatlanul felülkerekedett benne és
elhatalmasodott értelmén és akaratán. Kezdett körülnézni,
latolgatta a dolgot, de mindenekelőtt a helyzetét kellett
megszilárdítania. Már sokkal idősebb volt, semhogy
Franciaországban még karriert remélhetett volna. Azonban a
gyarmatokon soha sincsen elegendő rátermett tisztviselő.
Volt valamelyes összeköttetése és sikerült elérnie, hogy pár
hónap múlva felajánlottak neki valami kis közigazgatási
állást északi új-Guineában. Nagy nehezen megtalálta végre
ezt a bizonyos helyet Afrika térképén: látott ottan folyót,
holmi hegyeket, az egyik bennszülött törzs nevét, egyebet
semmit. Az állást mégis elfogadta, mert háromszor akkora
fizetéssel járt, mint amennyit otthon, Orléansban kapott. Most
aztán megnősülhetett. Hamarosan túlesett ezen is.
Seregestül vannak a világon szülők, akik szüntelenül arra
vadásznak, hogy vagyonos férjet vagy gazdag feleséget
szerezzenek gyermekeiknek, mert számukra ezt tartják a
boldogság netovábbjának. Az effajta szülőkhöz tartoztak
Anselmék is. Hamarosan el is vette a leányukat, a sápadt,
törékeny Luciet, aki még tizennyolc éves sem volt. Mikor a
vőlegény a templomban meglátta a karcsú, törékeny leányka
sápadt, keskeny arcát, szomorú, sárgásbarna szemeit,
gondosan kibodorított, de ritkás sötétszőke hajfürtjeit,
amelyek a menyasszonyi koszorú alól kikukucskáltak,
vékonyka, finom ujjait, amelyek a szokványos menyasszonyi
csokrot szorongatták – akkor lelkét, a negyvenéves férfi
lelkét, önkéntelenül is aggodalom ülte meg. De ekkor már
késő volt. Gratulációk, jókívánságok, csókok, könnyek,
lakodalmi tréfák…
És most a fehér ember a feleségével Afrikába utazott,
Észak-Guineába, a földkerekségnek arra a jelentéktelen kis
helyére, ahol egy folyó volt, meg néhány hegy, ahol fekete
emberek éltek, akik valami furcsa barbárnevű ismeretlen
törzsbe tartoztak.
– No, majd meglátjuk! –dörmögte a fehér ember. – Majd
meglátjuk. Szeretem Lucie-t és szerelmem majd hozzám
láncolja őt. Majd meglátjuk. Magától rendbe jön majd
minden. Nem lesz rossz dolgunk és ez már maga is valami.
Efféle gondolatokkal próbálta elhessegetni az európai a
maga gyötrő kétségeit.
A hajó csak kilenced napra futott be Konakry kikötőjébe.
Richard (így fogjuk nevezni elbeszélésünk hősét), látogatást
tett a kormányzónál, rövid pihenőt tartott a szállóban s aztán
feleségével együtt folytatta útját a messzi állomás felé, ahová
kirendelték. Akkoriban még nem szelte át vasút Guineát az
Óceántól a kis Kankan városig, ahonnan most a francia
vasútvonal kiindul a Dzsungelen keresztül Szudán és a festői
Elefántcsontpart felé. Akkoriban még nem járt vasút, így hát a
mi jövevényeink, negyvenöt fekete teherhordó kíséretében,
