A menny felfedezése

478 Pages·2008·5.72 MB·Hungarian

by  Harry Mulisch

Harry Mulisch - A menny felfedezése

A mű eredeti címe:
De ontdekking van de hemel

Fordította: Wekerle Szabolcs

Szerkesztette: Balogh Tamás

A kötet fordítását a the Foundation for the Production and Translation of Dutch
Literature támogatta.

This translation has been published with the support of the Foundation for the
Production and Translation of Dutch Literature.

Cartaphilus Könyviadó, Budapest, 2008 Felelős kiadó: Szász Zsolt

© Harry Mulisch, 1992
Hungárián translation © Wekerle Szabolcs, 2008

ISBN 978-963-266-OO8-O
Tartalom

ELSŐ RÉSZ

A kezdet kezdete

Prológus 9

1 A családi ünnep 17
2 A találkozás 24
3 A hazavitel 30
4 Barátság 39
5 Kisded játékok 48
6 Még egy találkozás 53
7 A csillagvizsgáló 62
8 Egy idill 71
9 A démonok 77
10 A cigányok 84
11 A per 90
12 A háromszög 100
13 Rendrakás 107
14 Kárpótlás 115
15 A meghívás 125
16 A kongresszus 132
17 Forró napok 142
18 Az enyészpont 152
19 A tengerben 161 A megbízás 167

MÁSODIK RÉSZ: A KEZDET VÉGE

Első intermezzo 171

20 A hóbli 178
21 Az örömhír 185
22 És most? 193
23 Fej vagy írás 201
24 A menyegző 206
25 A tükör 214
26 Fancy 222
27 Vigasz 230
28 A végtisztesség 238
29 Visszafordíthatatlanság 248
30 A vérpad 258
31 A leánykérés 271
32 Kontármunka 281
33 Sectio caesarea 290
A mélyből 297
HARMADIK RÉSZ: A VÉG KEZDETE

Második intermezzo 301

34 A ajándék 305
35 A bevonulás 311
36 Az emlékmű 320
37 Expedíciók 326
38 A sír 335
39 További expedíciók 342
40 A szóvilág 352
41 Távollétek 365
42 A Vár 374
43 Találmányok 384
44 A Nincs 396
45 Változások 407
46 A szabad piacgazdaság 415
47 A zene 422
48 Sebességek 429
49 A Westerbork 438
50 A döntés 450

A mélyből 460

NEGYEDIK RÉSZ: A VÉG VÉGE

Harmadik intermezzo 463

51 Az Aranyfal 467
52 Italienische Reise 478
53 Az árnyék 488
54 Róma kövei 497
55 A hely 507
56 Bibliaismeret 515
57 Felfedezések 523
58 Előkészületek 533
59 Antisambrírozás 543
60 A bevetés 553
61 A menekülés 560
62 Arrafelé 569
63 A közép közepe 581
64 Hawa Lavan? 594
65 A Törvényelvevő 602

Epilógus 612
Ő
ELS RÉSZ

A kezdet kezdete
Prológus

– Egy pillanat!
– Mi az?
– A feladatot teljesítettem. Az Úgy elintézve.
– Melyik Úgy?
– Ja, persze, elnézést. A legfontosabb. A főÚgy.
– A főÚgy? Mégis miről beszélsz?
– A testimoniumról.
– Igaz is, hogyne! Jóságos ég, hisz ez szörnyű! Egyre csak a nagy dolgok megoldásán
fáradozunk, majd megszakadunk belé, aztán úgy belefeledkezünk, hogy elfelejtjük, miért
is kezdtünk bele az egészbe.
– Talán eljött az ideje, hogy egy kicsit több feladatot ruházzon át másokra, nem?
– Talán jó lenne, ha akkor is tudnád, hol a helyed, amikor bizalmas dolgokat közlök
veled, nem? Átruházni. Még hogy átruházni! Úgy látszik, fogalmad sincs, milyen veszély
lebeg a fejünk fölött. Miből gondolod, hogy ez a projekt már beindult? Mondd csak,
mennyit dolgoztál ezen a dosszién?
– Jó hetven évet emberidőben mérve.
– Mondj el mindent.
– Hol kezdjem?
– Azt neked kell tudnod. Először halljak röviden pár szót az előjátékról!
– Talán még sosem volt dolgom ennyire bonyolult programmal. Hála istennek azért
általában hagyjuk a dolgokat, hadd menjenek a maguk útján, ráadásul a korábbi
feladataimra mindig jóval több idő jutott. De mivel ezt a holmit valamiért még az évezred
vége előtt föl kellett hozni, legfeljebb ugyebár négy generáció állt a rendelkezésemre,
hogy találjak valakit, aki teljesítheti a feladatot. Többé-kevésbé normális körülmények
között ilyen rövid idő alatt lehetetlenség megcsinálni. Elméletileg persze bármelyik,
találomra kiválasztott Szikrára rábízhattuk volna az ügyet, de ennek nem lett volna
értelme. A nagy kérdés az volt, hogy az illető férfi – önkéntelenül is férfit mondok, mert
nőben eleve nem gondolkodtam –, feltéve, ha valóban elvállalja a küldönc szerepét, vajon
képes-e arra, hogy akkor is emlékezzen a megbízásra, amikor testet és lelket öltött. Más
szóval nekünk nem lett volna elég, ha emberként eszébe jut ez a meglehetősen extravagáns
ötlet, még abban is biztosnak kellett lennünk, hogy meglesz benne a kivitelezéséhez
szükséges akarat és bátorság. A végtelen emberi lehetőségek között, amelyekkel itt
rendelkezünk, természetesen akadt olyan Szikra, amely eleget tett mindezeknek a
követelményeknek, már csak az volt a kérdés, hogyan juttassuk le a földre. Mindenekelőtt
össze kellett állítanunk azt az egyetlen DNS-szekvenciát, amellyel megnyilvánulhat.
Önnek nem kell magyaráznom, hogy az emberre vonatkozó információkat tartalmazó
DNS feltekert dupla spirálja, ez a hermetikus caduceus, amely mind a százezermilliárd
sejtjének magjában megtalálható, nem nyom többet százezred grammnál, ugyanakkor ha
kitekernénk, körülbelül éppolyan hosszú lenne, mint maga az ember: molekuláris szinten
tehát elviselhetetlenül sok lehetséges sorrend létezik. Az embert a négyszavas ábécé
hárombetűs szavaival írt genetikus történet határozza meg, amellyel gond nélkül meg
lehetne tölteni ötszáz bibliányi könyvet. Erre időközben egyébként maguk az emberek is
rájöttek.
– Úgy van. Leleplezték koncepciónk leg lényegét, felfedezték, hogy az élet végső soron
nem más, mint olvasás. Ők maguk a Könyvek könyve. Ezek az átkozott lények 1869-re
eljutottak oda, hogy felfedezték a sejtmagban lévő DNS-t, mi pedig akkor azzal áltattuk
magunkat, hogy ennek nincs jelentősége, hiszen sosem jutna eszükbe, hogy ez az ártatlan
sav egy kódot rejt, s ha mégis, feltörni végképp soha nem lennének képesek – aztán tessék,
száz emberévvel később az utolsó betűig megfejtették a genetikus titkosírást. Adtunk
nekik egy kibogozhatatlannak hitt kódot, amely olyan okossá tette őket, hogy végül
kibogozták.
– Semmi vész, mert mire eltelt ez a száz emberév, én is éppen végeztem a
feladatommal. Mindenekelőtt sikerült felírnunk az emberünk titkos nevét – noha akkor
még nem tudtuk, hogy ez semmiség ahhoz képest, ami ezután vár ránk. Hiszen meg kellett
találnunk a dédszülőket, a nagyszülőket és a szülőket is, akik körülbelül ötven év alatt
képesek létrehozni a kívánt kombinációt. Kifürkészhetetlen bölcsességében, amin talán ő
maga is megütközik néha, a Főnök valamiért úgy találta ki a rendszert, hogy itt, a mi
Végtelen Fényünkben egy ondósejt és egy petesejt minden lehetséges kombinációjához
van egy Szikránk. Egy férfi minden egyes magömlés alkalmával háromszázmillió
spermiumot lövell ki: mivel mind egyetlen női petesejtet próbál megtermékenyíteni, éppen
ennyiféle ember keletkezhet a közösülés során, aminek értelemszerűen ugyanennyi Szikra
felel meg. De ugyanúgy szükség van egy-egy Szikrára az összes mai, múlt- és jövőbéli
férfi minden magömléséből származó minden spermium minden mai, múlt- és jövőbéli nő
petesejtjével alkotott kombinációjához. Ez azért van így, mert még itt, a Fényben sem
lehetett tudni, mikor okoskodik ki az ember valamit, amivel több száz vagy akár több ezer
évvel meghosszabbítja az életét. Létezik tehát egy Július Caesar egy meghatározott
magömlésének egy meghatározott spermiumjához tartozó Szikra, amely egybeolvadhatott
volna mondjuk Marilyn Monroe egy bizonyos petesejtjével. És később az ebből a
kalandból született esetleges fiú számtalan magömlésével kilövellő bármelyik spermium
összetalálkozhatott volna John F. Kennedy és Kleopátra, vagy akár egy Kheopsz idején
élt, tetszőleges kőfaragó és egy tízezer évvel későbbi vécés-néni számtalan lehetséges
lánya közül bármelyiknek bármely petesejtjével – és ez az összes lehetőség és a belőlük
származó utódok megint egyesülhettek volna a térben és időben keringő összes többi
lehetőséggel és azok lehetséges utódaival, és így tovább, és így tovább, vég nélkül. Így
tehát az összes, évszázadról évszázadra szakadatlan, literszámra kilövellt spermium
minden idők minden petesejtjével alkotott kombinációjához tartozó Szikrái mellett ott
vannak még az elvileg lehetségesek, ám létre nem jöttek alternatív, magukat
hipervégtelenül szétvillázó és leágazó generációi: íme a Logos Spermatikos – az Abszolút
Végtelen Fény!
– Te most tulajdonképpen oktatni kívánsz engem?
– Szent, szent, szent a Seregek Ura! Azért kotyogok, mert még mindig nem jutok
szóhoz, ha a Fényünkre gondolok.
– Ez dicséretre méltó. De gyanítom, fárasztó locsogásoddal azt akartad kifejezni: sok.
– Igen, így is fogalmazhatunk.
– Mégis sikerrel jártál.
– Csak azt ne kérdezd, hogyan. A genom, egy ember titkos, teljes nevének dekódolása
maguknak az embereknek most már csupán pénz kérdése, illetve, hogy egészen pontos
legyek, egy dollár nukleotidonként, vagyis hárommilliárd dollár; szerte a földön mindenütt
dolgoznak már ezen a projekten. A biotechnológiájukkal belátható időn belül sokkal
könnyebben le tudják majd gyártani egy meghatározott petesejt és egy bizonyos, a helyes
kis farkát csóváló ondósejt genetikai esszenciáját, mint ahogy mi ki tudjuk választani őket
a magunk romantikus, jócskán elavult tenyészmódszereivel – de ez nem számít, valamiért
mindenképpen meg kellett csinálni 2000 előtt, ugye?
– Pontosan. És előfordulhat, hogy annak, amit elmondtál, szintén köze van ehhez? Na,
kigyúltak már a lámpácskák? Mi is csak úgy hetvenöt évvel ezelőtt vettük észre – alaposan
el is borzadtunk tőle –, hogy milyen gyorsan fejlődnek odalent a technikai képességek,
ahogy azt is, mit fognak kezdeni velük az emberek – nemcsak a biotechnológia területén,
hanem minden más területen. A mi mennybéli szervezetünkből belátható időn belül nem
marad más, mint egy csődre ítélt vállalat, hogy végül felgöngyöljék az eget, mint egy
könyvtekercset. Úgyhogy légy oly jó, mesélj, hogy intézted el?

*

– A rengeteg probléma dacára hetven évvel ezelőtt hirtelen rátaláltam a megoldásra,
amellyel a kívánt Szikrát négy generáció helyett három alatt be tudtam juttatni a megfelelő
testbe és lélekbe.
– Nézzenek oda! Kreatívabb vagy, mint hittem!
– Csakhogy sajnos ennek ára volt. Rettenetes eszközt kellett bevetnem a cél érdekében.
– Éspedig?
– Az első világháborút.
– Igen, ez ugyanaz a kérdés más szemszögből. Az emberiséget egyre inkább hatalmába
kerítő technológiai fordulattal kapcsolatos aggodalmunkat éppen ez az értelmetlen
mészárlás erősítette meg végérvényesen.
– Nekem azért, mint mondtam, sikerült némi értelmet adnom neki. A következőképpen.
Az aminosavak szükséges szekvenciájából visszaszámolva a lehetséges apai nagyapáig
301655722 alkalmazottam az utasításaim alapján egy osztrákhoz, bizonyos Wolfgang
Deliushoz jutott, aki 1892-ben született, minden különösebb küldetés nélkül. Az apai
nagyanya, mint kiderült, kizárólag egy bizonyos Eva Weifi lehetett, aki szintén minden
különösebb küldetés nélkül, ám valamivel később, 1908-ban született, Brüsszel városában.
– Ez a Weifi nem hangzik túl flamandosan. Nem „De Witté”-t akartál mondani?
– A szülei Frankfurtból és Bécsből elvándorolt, német nyelvű zsidók voltak.
Gyémántkereskedő-család.
– Istenfélők?
– Agnosztikusak, mint a fene. Nevettek rajtunk. –Hm.
– A hit azért nem olyan magától értetődő egy embernek – mi itt szinte elképzelni sem
tudjuk, mennyire nem az. Számunkra nem létezik hit, csak tudás.
– Jól van, jól van, rájöttem már, hogy te mindig a Fény legszélső határán táncolsz.
Talán jobb lenne, ha óvakodnál a túlzott empátiától. De inkább folytasd!
– 1914 áprilisában kaptam meg az utasítását, és júniusban már elő is ugrott
Szarajevóban a tömegből egy diák, bizonyos Gábriel, vagy ahogyan ott hívták, Gavrilo
Princip, és agyonlőtte az osztrák trónörököst. E fura kereszt- és családi név hallatán
bizonyára nem tud elfojtani magában egy kis mosolyt. Az illető ugyanis Nietzsche, az
összes közül a legborzalmasabb alak híve volt.
– Ami azt illeti, szerintem eleve a „Nietzsche” név sem nélkülöz némi mellékjelentést.
Nicsevo. Ez volt az a nihilista, aki akkoriban azt terjesztette, hogy a Főnök halott.
Rendben, nem is járt olyan messze az igazságtól, de azt nem tudhatta, hogy a tény,
miszerint a Főnök nem halhat meg, éppen mindenhatósága legrettenetesebb korlátja. A
paradoxon kegyelméből létezik, de ugyanebből a kegyelemből adódóan kell örökké
léteznie és örökké meghalnia.
– Néhány hónap sem telt el, és már javában folyt a mészárlás. Az egész felfordulást
nemcsak arra tudtam felhasználni, hogy megismertessem egymással Wolfgang Deliust és
Eva Weifit, de jól jött a következő generáció miatt is, amelyben már a hollandoknak is
meg kellett jelenniük.
– Hollandoknak? Nem kalandozunk túl messzire?
– Ez volt az egyetlen lehetőség. A német és az osztrák vezérkar leporolta a régi
Schlieffen-tervet, amelynek értelmében a németek a holland és a belga semlegesség
megsértésével, átkaroló hadművelettel lerohanják Franciaországot. Csakhogy az én
projektem szempontjából a holland semlegesség megőrzése ugyanolyan alapvető
jelentőségű volt, mint a belga megsértése, ezért a Moltke agyába lehelt finom
sugallatokkal elértem, hogy a tervnek végül csak a Belgiumra vonatkozó részét hajtsák
végre.
– Ami az emberi dolgokat illeti, lassan olyan az agyam, mint a szita. Moltke?
– Von Moltke vezértábornagy, a németek főparancsnoka. Wolfgang Delius – vagy
ahogy feléjük nevezték, Delius Wolfgang –, aki éppen akkor szerzett diplomát egy bécsi
kereskedelmi iskolában, hivatásos katonának állt, és harcolt az olasz, az orosz és a francia
fronton. Brüsszelben a Weifi családhoz kvártélyozták be, ahol későbbi felesége még
javában a babájával játszadozott a szőnyegen.
Mintegy gyakorolta jövőbeli szerepét. Delius a lovas tüzérség ifjú, alaposan kidekorált,
nyalka tisztje volt, csizmáján ezüstsarkantyúval, ám a tekintetében mindig valami
szokatlan komorság ült, amit mindenki, aki látta, borzongató harci élményei számlájára írt;
amiben rejlett is némi igazság, de korántsem csupán erről volt szó. Benne valami még
mélyebb, eredendő komorság lakozott. Ő, hogy úgy mondjuk, nem a marsallbotot, hanem
Stirner Der Einzige und sein Eigentum-ját1 hordta a tarisznyájában. Az öreg Weifi
eközben, igencsak megörvendve, hogy végre ismét honfi- és nyelvtársai veszik körül,
nyitott fedelű kocsiban gördült végig a Boulevard Anspachon a katonai kormányzó
társaságában, ami nem kerülte el a brüsszeliek figyelmét. Aztán a háború teljesítette
küldetését, és amikor Németország és Ausztria kapitulált, szegény Weifi, terveimnek
megfelelően, komoly nehézségekkel nézett szembe. A fegyverszünetet követő napon
konfiskálták minden vagyonát, és a letartóztatást is csak úgy tudta elkerülni, hogy a
családjával együtt hanyatt-homlok elmenekült a városból. Mégpedig Hollandiába, ahol
szükségem volt rájuk, hiszen máshova nem is mehettek. Közben Delius, szakaszát lóháton
vezetve, Németország felé vette az irányt.
– De legalább már ismerték egymást.
– Úgy van: az alapokat lefektettem. A hideg, éhező Bécsbe visszatérve Delius
kereskedelmiszámtan-tanárként helyezkedett el egy magán-leányiskolában, de
változatlanul levelezett Weifiszel. Emez Amszterdamban hamar megcsinálta a
szerencséjét. A húszas évek elején rávette ifjú barátját, hogy költözzön át, és átmenetileg
könyvelői állást kínált neki a gyémántcégénél. Delius Weifi segítségével nem sokkal
később saját vállalkozást alapított, amely Németország és Ausztria közti kereskedelmi
közvetítéssel foglalkozó vállalkozást alapított. A cég néhány éven belül komoly irodává
nőtte ki magát, a férfi megszerezte az állampolgárságot, majd 1926-ban Wolfgang Delius
feleségül vette Eva Weifit, jótevője nála tizenhat évvel fiatalabb leányát. A lány még
szinte gyermek volt, mindössze tizennyolc éves. Már a következő évben kisbabát szült, ám
az osztályomon sajnos ostoba íráshiba esett, ezért az angyali kisfiú két hét múlva meghalt
bölcsőhalálban. Förtelmes házasság volt – sajnálom, hogy ezt kell mondanom.
Szenvedésüket látva döbbentem rá újra, micsoda kiváltság, hogy sem férfiak, sem nők
nem vagyunk. De mindez elkerülhetetlen volt a második fiuk miatt, aki 1933-ban született,
és akire nagy szükségem volt földi emberünk apjaként.
– Miért volt olyan förtelmes a házasságuk?
– Ha nincs az ön instrukciója, ennek a házasságnak sohasem lett volna szabad
létrejönnie. Közismert tény, hogy a világon mindig mindenki rossz emberrel házasodik, de
ennél a két embernél kevésbé összeillőt nemigen hordott még hátán a föld. Az ifjú ara és
sokkal idősebb ura valamiképpen egészen biztosan nagyon súlyosan és jóvátehetetlenül
megsértették egymást – talán nem is egy bizonyos kimondott szóval, cselekedettel vagy
épp mulasztással, sokkal inkább
1 Max Stirner (1806-1856) főműve, magyarul: Az Egyetlen és tulajdona
azzal, akik voltak; a lényükkel. Végül is csak azért házasodtak össze, mert mi így
akartuk, de erről nekik természetesen sejtelmük sem volt. Lehet, hogy a lányt éppen a férfi
világoskék szemében ülő különös, borús tekintet vette le a lábáról, hisz nem tudhatta, hogy
később éppen ez a legyőzhetetlen komorság lesz a veszte; a férfit pedig talán éppen a
lányból áradó féktelen szabadság bűvölte el, ugyanaz a szabadság, amit később képtelen
volt elviselni. A lány elméje tízszer fényesebb és gyorsabb volt, mint a férfié. A férj
gondolkodása nehézkes volt és nyakatekert, mint egy hajócsavarra tekeredett horgonykötél
– mint szinte minden osztráké 1918 óta, akik a gyűlölettől és az önutálattól szinte
belefulladtak a szadosachermazotortájukba abban a szerencsétlen, darabokra szaggatott
kettős monarchiájukban, amely egy másik osztrák ámokfutásának köszönhetően néhány
évvel később véglegesen eltűnik a föld színéről. Az asszonyka esténként szórakozni akart,
férje azonban szívesebben mélyedt el imádott Max Stirneré-ben. Míg az asszony egykorú
zsidó barátaival és barátnőivel mulatozott a városban, a germán monoklival a szemében az
egyénről olvasott, az egyénről mint Egyetlenről, és az ő tulajdonáról: a világról. Stirner
úgy vélte, az ember nem engedheti meg, hogy bárki vagy bármi előírja neki, mit tegyen:
az egyedi Ego szuverén, s ha úgy ítéli meg, akár bűncselekményt is jogában áll elkövetni.
Amikor az asszony éjszaka hazaért, férjét gyakran találta álmában üvöltözve az ágyban,
amint párnáit szablyaként forgatva az olaszok ellen harcol. Talán tehetett volna valamit,
mielőtt végzetesre fordult a helyzet, de nem tett. Meglehet, túl fiatal volt hozzá; de az is
lehet, hogy ő végső soron sokkal inkább Einzige volt, mint a férfi. Eva 1939-ben elhagyta
az ő Wolfgangját, és hatéves kisfiát is magával vitte.
– Nagyon jó. Most pedig mesélj a leendő anyáról!
– Itt szerencsére nem kellett ilyen körülményesen eljárnom. Tulajdonképpen szinte
semmilyen probléma nem adódott, nemzetközi bonyodalom pedig végképpen nem. Hiszen
itt hollandokról volt szó, és ezektől a derék kisiparosoktól semmi sem áll távolabb, mint a
heveskedés. Nem tagadom, ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy sikerült távol
tartanom őket az első világháborútól; nekik gyakorlatilag a második volt az első a
tizenhatodik század, a spanyolok elleni háború óta – Spanyolországot egyébként akkor is
egy félig osztrák uralkodó irányította. Ha azonban a második világháborút is kihagyták
volna, éppen olyan elégedetlen, nyafogó szüzek lennének, mint a svájci völgylakók.
– Nem vagyok benne biztos, hogy szükség van az efféle sommás ítélkezésre.
– Ha kívánja, visszavonom, és gond nélkül állítom az ellenkezőjét.
– Ne essünk át a ló másik oldalára.
– Épp csak egy kicsit kellett belepiszkálnom az eseményekbe, hogy a leendő anyát
életre keltsem. Megint csak abból kiindulva, akire végül is szükségünk volt, kombinálva
Delius junior öröklött anyagával, ráleltünk a lehetséges anyai nagyapára a leideni Holland
Történeti Természettudományi Múzeum könyvtárőre, egy bizonyos Oswald Brons
személyében, aki 1921-ben született, minden különösebb küldetés nélkül. A szükséges
anyai nagyanyáról, Sophia Hakenről kiderült, hogy a vak véletlennek köszönhetően ott
lakik a környéken, Delftben; ő 1923-ban született, ugyancsak minden különösebb küldetés
nélkül. Életkorából következően Brons a háború végén a múzeumot használta
búvóhelyként; gyakran ott is aludt, egy teremben Kamerlingh Onnes szürrealista
készülékével, amellyel folyékonnyá tették a héliumot, és amely olyannyira hasonlít leroen
Bosch Gyönyörök kertje triptichonjának a jobb tábláján, ezen a zenei in-íernón látható
egyik szörnyre, amint Marcel Duchamp Nagy üvegének legfelső figurájára is.
– Miket hordasz itt össze?
– Ne is törődjön vele. A sok genetikai vacakolás miatt még mindig itt cikázik bennem
egy orsó, mintha szövőszék lennék. 1944 végén, a háború utolsó telén a német megszállók
a leideni vasútállomáson, pontosan délre az Akadémiai Kórháztól, rendszeresen