A liberalizmus kudarca

185 Pages·2019·1.119 MB·Hungarian

by  Patrick J. Deneen

Patrick J. Deneen

A liberalizmus kudarca

LIBRI
Hatalmas kelepcéje a kornak a középkori kereszténység uralkodó elve és a
mindennapi élet között tátongó szakadék. Gibbon történeti életművét is
átszövi ez a probléma, amelyet ő finom, gunyoros könnyedséggel kezel,
kipécézve a szerinte álszent keresztény eszmény és a természetes emberi lét
ellentétéből fakadó színváltozásokat.
(...)
A valláséhoz hasonló szakadék tátong az uralkodó osztályt vezérlő
politikai elvek, a lovagi intézmény ideálja és gyakorlata között. Az eszmény
egy harcos osztály által fenntartott rend látomása volt, amely a Kerek Asztal,
a természet legtökéletesebb formája képében öltött testet. Arthur király
lovagjai kalandos harcaikkal sárkányok, varázslók és elvetemült emberek
ellen az igaz ügyet szolgálták, hogy rendet teremtsenek a vad világban, így
élő utódaik dolga elméletileg az lett volna, hogy a hit védelmét szolgálják, az
igazság fenntartói, az elnyomottak bajnokai legyenek. A gyakorlatban ők
maguk voltak az elnyomók, s a kardforgatók erőszakossága, törvényszegése a
XIV. századtól fogva a rendbontás roppant hatóerejévé vált. Amikor eszmény
és valóság között túlságosan kitágul a rés, az építmény összeroppan. A
legendás és elbeszélő irodalom egyaránt ezt tükrözi: az Arthur-mondakör
regényeiben a Kerek Asztal köre belülről esett szét, a kard visszakerült a
tóba, kezdődhetik elölről az igyekezet. Mert az ember erőszakos, pusztító,
pénzsóvár, esendő lény, de őrzi a rend látomását, és nem hagy fel a
keresésével.

B T : Távoli tükör. A szerencsétlen XIV. század
ARBARA UCHMAN
(Benedek András fordítása)
Előhang

A Yale University Press által útjára indított Politika és kultúra című
sorozat abból az előfeltevésből indult ki, hogy mostanában egyre többet
gyengélkedik az az autonóm, önálló kormányzási rendszer, amely olyan
jellemző az Egyesült Államokra és a Nyugatra, illetve világszerte számos
más országra is, és amelyet olyannyira nagyra tartanak. Akik érzik ezt a
problémát, képtelenek dűlőre jutni a betegség természetével kapcsolatban, és
még kevésbé tudnak megállapodni arról, hogy milyen gyógymódot kellene
alkalmazni. Sőt, az idők során egyre erőteljesebbé váló véleménykülönbség
tulajdonképpen szintén a válság egyik eleme. A 21. század elején
megkérdőjeleződött a többség uralmát az egyéni jogokkal összeházasító
rendszer, vagyis a liberális demokrácia legitimitása. Az elmúlt évtizedekben a
liberalizmus sem globális vezérelvként, sem a gyakorlatban nem tudott hű
maradni ígéretéhez, amely szerint egyre többekhez eljut majd, és az
embereket megszólítva mind nagyobb mozgósító erővel bírhat.
Könnyen észrevehetjük e betegség tüneteit: aránytalanabb lett a javak
elosztása; a hagyományos intézmények a polgári egyesületektől egészen a
szakszervezetekig hanyatlásnak indultak; immáron kevésbé hiszünk az
autoritásoknak, legyenek azok politikai, vallási, tudományos vagy újságírói
tekintélyek (ahogy a polgárok általában egymásban sem bíznak), és végleg
kiábrándultunk abból az eszméből, hogy a haladás révén mindenki
ugyanolyan igazságos elbírálásban részesülhet. Túl ezeken – és talán ez a
legfontosabb egyre tartósabb és mélyebb ellentét feszül kétfajta nézőpont
között: az egyik oldal nyitottabb, kísérletezőbb társadalmak létrehozását
szorgalmazza, a másik viszont továbbra is fenntartaná a különféle
tradicionális intézményeket és társadalmi szokásokat, gyakorlatokat. A
fragmentálódás tovább folytatódik és mélyülő szakadékokat eredményez: az
emberek új politikai és társadalmi törzsekbe rendeződnek. A politikai
elemzők eközben tanácstalanul állnak a választások eredményei előtt, és
igencsak vészjóslónak látják ezeket; úgy tűnik, a polarizáció megállíthatatlan.
1
„A centrum gyönge” – írta jó száz évvel ezelőtt William Butler Yeats, és e
verssor napjaink fragmentálódott társadalmaira éppúgy vonatkozhat, mint
amilyen érvényes volt a megírása idején. Donald Trump korában már az sem
világos, hol van a centrum – nem beszélve arról, hogy miként is találhatnánk
meg és foglalhatnánk újra el.
2
E könyvsorozat második darabja, Patrick Deneen A liberalizmus kudarca
című munkája magán a liberalizmuson belül határozza meg a fent röviden
vázolt legitimációs válság forrását. A fogalom alatt Deneen nem a
liberalizmus Amerikában népszerű, szűkre szabott meghatározását érti,
vagyis nem a progresszív, nagy léptékű kormányzatot vagy a gondoskodó
állam eszméjét (mindkét megközelítés ismerős, ki-ki eldöntheti, melyiket
választja). Helyette inkább a politikafilozófusok számára ismert, szélesebb
értelemben vett liberalizmuskoncepciót vizsgálja, vagyis a fogalom alatt
azoknak az alapelveknek az összességét érti, amelyekre a liberális
demokráciák világszerte épülnek. A liberalizmus kudarca számos olyan
kérdést feszeget – érkezzenek azok a tudományos közegből, a politika
területéről vagy éppen a hétköznapok világából –, amelyek manapság
gyakran elhangzanak a liberalizmussal összefüggésben. Ennek
eredményeképpen a szerző határozott és kiterjedt kritikával illeti az irányzat
gyökerét képező és Immanuel Kant felvilágosodás kori filozófiájához
kapcsolódó felvetést, amely a személyes szabadság eszméjéből eredezteti a
liberalizmust. Deneen egyáltalán nem véletlenül használja a „gyökér”
metaforáját. Radikális kritikája szerint a liberalizmussal már akkor gond volt,
amikor gyökeret vert – nem reformra szorul, hanem megérett a nyugdíjazásra.
Nem az a probléma, hogy a liberalizmust letérítették a helyes útról, hanem az,
hogy az egyén autonómiájának piedesztálra állítása már a kezdettől fogva
ballépés volt, és a következő évszázadok csak még nyilvánvalóbbá tették e
hibát.
Bizonyos gondolkodók már korábban is radikális bírálatnak vetették alá a
liberalizmust. Balról Marx és követői (például a frankfurti iskola filozófusai),
valamint az olyan posztmodern teoretikusok vették tűz alá, mint például
Michel Foucault, jobbról Nietzsche és Carl Smith, illetve a katolikus
egyházhoz és más vallási intézményekhez tartozó tradicionalisták támadták –
hogy ne is beszéljünk, mondjuk, John Milbank vagy Stanley Hauerwas
számonkéréseiről, amelyeknek még meghatározni is nehéz lenne a pontos
irányát. Az ilyesfajta bírálatok óhatatlanul kemény visszavágásokhoz
vezettek más tudósoktól és értelmiségiektől. A radikális kritikáknak persze
többek között ez is a céljuk – megpróbálják az uralkodó diskurzust kikezdeni,
és megakadályozni a bírálatok rutinszerű tompítását és hárítását annak
érdekében, hogy az emberek alaposabban átgondolják a meglévő politikai,
társadalmi és gazdasági intézmények, illetve gyakorlatok működését.
Tartozzon az olvasó bármelyik oldalhoz is politikai és eszmei értelemben,
könnyen beláthatja majd, hogy A liberalizmus kudarca nem csupán bevett
elképzeléseinket kérdőjelezi meg, hanem a politikával és a politikai renddel
kapcsolatos kedvenc előfeltevéseink némelyikét is bírálattal illeti. Deneen
könyve nemcsak azért provokatív, mivel a társadalom betegségeit a
liberalizmus elsődleges alapelveivel köti össze, hanem amiatt is, mert
nehezen lehet a hagyományos baloldal-jobboldal felosztás mentén
kategorizálni. Számos gondolata tetszeni fog a szociáldemokratáknak és
feldühíti majd a szabadpiac propagálóit; más elveivel pedig a
tradicionalistákat bátorítja majd, a társadalmi progresszió híveit viszont
elidegeníti. Sok olvasó igyekszik majd valamelyik bevett kategóriába
helyezni a művet – jobb esetben azért, hogy képes legyen kezdeni valamit a
bírálattal, esetleg azért választja ezt a stratégiát, hogy elutasíthassa a kritikát.
De nem szabad kísértésbe esnünk: az efféle megközelítés maga is
polarizálódott korunk egyik tünete. Manapság talán éppen olyan érvekre van
szükségünk, amilyeneket Deneen vonultat fel.

James Davison Hunter
és John M. Oven IV,
sorozatszerkesztők
Előszó

E könyv három héttel a 2016-os amerikai elnökválasztás előtt készült el.
Fő érveit már egy évtizeddel korábban kidolgoztam, amikor még fel sem
merült, hogy olyan események is bekövetkezhetnek, múlt a Brexit vagy
Donald Trump elnökké választása. Alaptézisem szerint a liberális állam
társadalmi és politikai berendezkedésének hatására elkerülhetetlenül
szétmállanak az örökül kapott civilizációs rend alappillérei – vagyis a családi
keretek közt, a közösségekben, a valláson és a meglévő kultúrán keresztül
elsajátított normák. Véleményem szerint azonban a liberalizmus továbbra is
azzal igyekszik kezelni a betegséget, hogy ragtapaszokat helyez a
hagyományos kulturális normák és gyakorlatok helyén támadt sebekre,
miközben a mind erőteljesebben növekvő legitimációs válság arra készteti a
liberalizmus védelmezőit, hogy az egyre makacsabbul vonakodó népre
rákényszerítsék magát az ideológiát. A liberalizmus így egyszerre „arat
diadalt” és vall kudarcot, eközben pedig egyre inkább kimutatja a foga
fehérjét.
Ebből a helyzetből következik, hogy egy ilyen politikai állapot alapvetően
tarthatatlan. A mindinkább elnyomó jelleget öltő liberális rendszer hatására a
tekintélyelvű illiberalizmus különféle formái jelennek meg és terjednek el,
mivel a polgároknak azt ígérik, hogy ismét uralhatják azokat a szférákat –
jelesül a kormányzást és a gazdaságot –, amelyek felett egy ideje szemmel
láthatóan nincs már hatalmuk, valamint megakadályozhatják a társadalmi
normák felbomlását és stabilizálhatják az élet ingatag területeit. A liberálisok
számára mindez újfent csak azt igazolja, hogy még jobban meg kell
szilárdítaniuk a saját rezsimjüket. Azt azonban nem veszik észre, hogy e
legitimációs válságot maga a liberalizmus okozta. Nem azért kezdtem írni e
művet, mert számítottam rá, hogy akár már az én életemben végbemegy ez a
folyamat, és a közelmúltbeli események fényében talán már egészen más
könyvet írnék. Abban azonban hiszek, hogy az eredeti elemzésem jobban
segíthet megérteni jelenünk alapvető irányvonalait, és átfogóbban látni a
rendszerünk lényegét, mintha csupán az újságfőcímekre és a felszínen
játszódó eseményekre szűkítenénk a nézőpontunkat.
Manapság egyre többen vágynak egy erőskezű vezetőre, aki majd gátat
szab az olyan liberális törekvéseknek, mint a bürokratikus kormányzati
rendszer vagy a globalizált gazdaságpolitika, és végre visszaadja a nép
kezébe a gyeplőt. Ez az igény onnan ered, hogy a liberalizmus sok-sok
évtizeden keresztül igyekezett aláásni az önálló kormányzáshoz szükséges
kulturális normákat és politikai szokásokat. A családi, a közösségi, valamint a
vallási normák és intézmények összeroppantása főleg azokat érintette, akik
amúgy a legkevesebb hasznot húzták a liberalizmus előretöréséből. Mindez
azonban nem arra sarkallta az irányzat ellenzőit, hogy megpróbálják
helyreállítani e normákat. Ehhez ugyanis kulturális erőfeszítéseket kellene
tenni és áldozatokat kellene hozni – ám a mostani kultúránk éppen az ilyen
törekvéseket igyekszik lekicsinyelni. Ehelyett sokan inkább azzal
próbálkoznak, hogy a liberalizmus államhatalmi erejét bevessék a rendszer
uralkodó osztálya ellen. Energiáikat így aztán nem az önszabályzásra és a
mérlegelésre fordítják, hanem a nagy elánnal zajló tömegtiltakozásokra,
amelyek viszont javarészt nem a demokratikus kormányzás megújításáról
szólnak, hanem leginkább csak hangot adnak a politikai haragnak és
elkeseredettségnek. A liberalizmus megteremtette azokat a körülményeket és
eszközöket, amelyekkel saját legszörnyűbb rémálmát megvalósíthatta, még
sincs benne annyi önismeret, hogy rájönne a saját felelősségére.
A könyvem végén a politikafilozófusok segítségét kérem majd, hogy
megtaláljuk a kiutat ebből a helyzetből – vagyis azoknak a forradalmi
ideológiáknak a mentális szorításából, amelyeket a modernitás idején először
maga a liberalizmus honosított meg. Ám a helyes út véleményem szerint nem
valamilyen politikai forradalomban, hanem az olyan új közösségi formák
türelmes megalkotásában rejlik, amelyek menedéket kínálhatnak a mostani
személytelenné tett politikai és gazdasági rendszerünkben. Ahogy Václav
Havel, az egykori cseh másként gondolkodó írta A kiszolgáltatottak hatalma
című szövegében: „Tehát semmiképpen sem arról van szó, hogy egy
emberibb rendszer bevezetése automatikusan biztosítaná az emberibb életet,
hanem megfordítva: alighanem egyedül az emberibb élet lehet záloga az
emberibb rendszer létrejöttének”. Korunk bizalmatlan, elidegenedett,
ellenséges és gyűlölködő világában csak egy olyan politika válhat
létjogosulttá, amely a polisz hajdani tapasztalatára épít. Vagyis egy olyan
helyet kell létrehoznunk, ahol mindenkit közös cél vezérel, ahol a
nemzedékek együttesen megélt öröme, bánata és reménysége hálát és
kötelességtudatot szül, és ahol a hit és a bizalom számít a legfőbb erénynek.
Ahogy egykori tanárom és barátom, Carey McWilliams egyik tűpontos
tanulmányának végén írta: „bonyolult, sőt ijesztő feladat megerősíteni a
[mindannyiunk által elfogadott] demokratikus világunkat, és ehhez
éppenséggel nem látványos hősködésre, sokkal inkább áldozatra és türelemre
van szükség”. Az áldozat és a türelem nem kifejezetten az államcentrikus
individualizmus korszakára jellemző tulajdonságok. Ám mégis sok kell
belőlük, hogy beléphessünk egy liberalizmus utáni korszakba, amely
kétségkívül teljesen más lesz, de reméljük, jobban működik majd az eddigi
rendszernél.
BEVEZETÉS

A liberalizmus vége

Valamikor ötszáz éve megszületett a gondolat, amelyből aztán közel
kétszázötven esztendővel később, az Egyesült Államok alapításakor konkrét
politikai berendezkedés lett. E filozófia elsősorban a társadalom talapzatát
igyekezett megváltoztatni. Olyan jogokkal rendelkező individuumokként
gondolta el az embereket, akiknek saját elképzeléseik vannak a helyes életről,
és igyekeznek is ezeket megvalósítani. Szerinte a szabadságot leginkább két
dolog biztosítja: egy olyan kormányzat, amely a „jogok védelmére”
korlátozza a saját hatókörét, valamint az egyéni kezdeményezéseknek és
ambícióknak teret biztosító szabadpiacelvű gazdaság. A politikát egy olyan
„társadalmi szerződésbe” vetett közös hit legitimálta, amelyet bármikor fel
lehetett venni; működését pedig bizonyos időközönként felelős képviselők
szabad és jogszerű választása révén erősítették meg. E rendszer legfőbb
jellegzetességei a korlátozott hatókörű, de ezen belül jól működő kormány, a
törvény uralma, a független ítélkezés, a felelős közhivatalnokok testülete,
valamint a szabad és tisztességes választások voltak. Vagyis a projekt nagy
kockázatot vállalt, ám minden jel szerint igencsak jó lóra tett, hiszen minden
tekintetben sikeresen működött.
Manapság az amerikaiak nagyjából 70%-a szerint az ország rossz irányba
tart, a lakosság fele pedig úgy véli, hogy az USA már rég túl van a legszebb
napjain. A legtöbben nem hisznek abban, hogy a gyermekeik is hasonló
életszínvonalon élhetnek, és ugyanannyi lehetőséghez jutnak majd, mint az
előző generációk tagjai. Mindegyik kormányzati intézmény arról tanúskodik,
hogy az állampolgárok egyre kevésbé bíznak bennük. Ideológiai
elkötelezettségtől függetlenül megfigyelhető, hogy egyre többen lázadnak fel
a politikai és gazdasági elit hatalma ellen. Mindez pedig az államigazgatással
szembeni zsigeri cinizmusról árulkodik. Míg a választások hajdan a liberális
demokráciát legitimáló jól koreografált előadásoknak számítottak, manapság
ezeket már leginkább csak egy kétségkívül megbundázott, korrupt rendszer
bizonyítékainak tekintik. Mindenki számára világos, hogy a politikai
rendszerben törés következett be, a társadalom szövete megkopott. Szélesedik