A hatalom akarasa

279 Pages·2.112 MB·Hungarian

by  Friedrich Nietzsche

Friedrich Nietzsche

A hatalom akarása

Minden érték átértékelésének kísérlete

CARTAPHILUS KIADÓ

Der Wille zur Macht
Fordította: Romhányi Török Gábor
A fordítást ellenőrizte: Pataky Péterné
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Friedrich Nietzsche: Der Wille zur Macht
(Versuch einer Umwertung aller Werte)
Ausgewählt und geordnet von Peter Gast unter
Mitwirkung von Elisabeth Förster-Nietzsche
Kröner Taschenbuch Ausgabe, Band 78, 1996 by
Alfred Kröner Verlag in Stuttgart
A fordítás az Inter Nationes (Bonn) támogatásával készült
ISBN 963 9303 57 7
Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002
Felelős kiadó: Moldován László és Szász Zsolt
Hungarian translation © by Romhányi Török Gábor, 2002
Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt.
Nyomás: Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.
Tartalomjegyzék

Elöljáró beszéd
ELSŐ KÖNYV
AZ EURÓPAI NIHILIZMUS
A tervhez

I. Nihilizmus
1. A nihilizmus mint a lét eddigi érték-interpretációinak következménye
2. A nihilizmus további okai
3. A nihilista mozgalom mint a dekadencia kifejeződése
4. A válság: nihilizmus és a visszatérés gondolata

II. Az európai nihilizmus történetéhez
a) A modern elsötétedés
b) Az utóbbi évszázadok
c) A megerősödés jelei

MÁSODIK KÖNYV
AZ EDDIGI LEGNAGYOBB ÉRTÉKEK KRITIKÁJA

I. A vallás kritikája
1. A vallások keletkezéséhez
2. A kereszténység történetéhez
3. Keresztény eszmények

II. A morál kritikája
1. A morális értékbecslések eredete
2. A csorda
3. Általános megjegyzések a morálról
4. Hogyan emeljük hatalomra az erényt
5. A morális eszmény
A. Az eszmények kritikájához
B. A „jó ember”, a szent stb. kritikája
C. Az úgynevezett rossz tulajdonságok megrágalmazásáról
D. A javulás, tökéletesítés, felemelkedés szavak kritikája
6. Zárszó a morál kritikájához

III. A filozófia kritikája
1. Általános meggondolások
2. A görög filozófia kritikájához
3. A filozófusok igazsága és tévedése
4. Záró megjegyzések a filozófia kritikájához

HARMADIK KÖNYV
EGY ÚJ ÉRTÉKMEGHATÁROZÁS ELVE

I. A hatalom akarása mint megismerés
a) A kutatás módszerei
b) Az ismeretelméleti kiindulópont
c) Az „énbe” vetett hit. Szubjektum
d) A megismerés ösztönének biológiája. Perspektivizmus
e) Az ész és a logika keletkezése
f) Tudat
g) Ítélet. Igaz-hamis
h) Az okság ellen
i) Magánvaló dolog és jelenség
k) A metafizikai igény
1) A megismerés biológiai értéke
m) Tudomány

II. A hatalom akarása a természetben
1. A mechanisztikus világinterpretáció
2. A hatalom akarása mint élet
a) Az organikus folyamat
b) Az ember
3. A hatalom akarásának elmélete és az értéke

III. A hatalom akarása mint társadalom és egyén
1. Társadalom és állam
2. Az individuum

IV. A hatalom akarása mint művészet

NEGYEDIK KÖNYV
IDOMÍTÁS ÉS TENYÉSZTÉS

I. Rangsor
1. A rangsorról szóló tan
2. Az erősek és a gyöngék
3. Az előkelő ember
4. A föld urai
5. A nagy ember
6. A legmagasabb rendű ember mint a jövő törvényhozója

II. Dionüszosz
III. Az örök visszatérés

[A terv, amely az anyagfeldolgozása során rendezési elvünk lett, Nietzsche leírásában a
következőképpen szól:]

A HATALOM AKARÁSA
Minden érték átértékelésének kísérlete

Első könyv
AZ EURÓPAI NIHILIZMUS

Második könyv
AZ EDDIGI LEGNAGYOBB ÉRTÉKEK KRITIKÁJA
Harmadik könyv
EGY ÚJ ÉRTÉKMEGHATÁROZÁS ELVE

Negyedik könyv
IDOMÍTÁS ÉS TENYÉSZTÉS
Ε terv 1887. március 17-én Nizzában született
ELÖLJÁRÓ BESZÉD

(1)
A nagy dolgok megkövetelik, hogy az ember vagy hallgasson róluk, vagy fennkölt
hangnemben szóljon róluk: fennkölten, vagyis ártatlanul – cinikusan.
(2)
Amit itt elmesélek, nem egyéb, mint a következő két évszázad története. Azt írom le, ami
jön, ami már nem jöhet másként: a nihilizmus térhódítását. Ez a történet már most
elmesélhető: mert itt maga a szükségszerűség munkál. Ez a jövő szól hozzánk már ezernyi
jelben, ez a sors jelzi jövetelét mindenfelé, és már mindenki a jövő e zenéjére hegyezi fülét.
Egész európai kultúránk már régen évtizedről évtizedre fokozódó, gyötrelmes feszültséggel
tart e katasztrófa felé: nyugtalanul, erőszakosan és rohamosan: akár az áradat, amely a véget
akarja, a vég felé tör, amely már nem akar észre térni, mert retteg attól, hogy emlékezzék.
(3)
– Aki viszont itt szót kér, az – éppen ellenkezőleg – mást sem tett eleddig, mint emlékezett:
mint filozófus és ösztönös remete, aki előnyét a félrehúzódásban, a kívülállásban, a
türelemben, a habozásban, a lemaradásban találta meg; mint mérlegelő-kísérletező szellem,
amely egyszer már a jövő minden útvesztőjében eltévedt; mint jövendőmondómadár-szellem,
amely visszapillant, amikor arról mesél, ami jön; mint Európa első tökéletes nihilistája, aki
azonban a nihilizmust önmagában már teljességgel végigélte – aki ezt maga mögött, maga
alatt, magán kívül tudja...
(4)
Ám ne tévesszük el a cím értelmét, amelyet e jövendő-evangéliumnak akarunk adni. „A
hatalom akarása. Minden érték átértékelésének kísérlete” – e formulával egy ellentétes irányú
mozgást juttattunk kifejezésre, a feladat és az alapelv tekintetében: azt a mozgalmat, amely a
bizonytalan jövőben ezt a bizonyos tökéletes nihilizmust leváltja majd; amely azonban fel is
tételezi logikailag és lélektanilag a nihilizmust és csak rajta alapulhat, csak belőle származhat.
Mert ugyan miért is szükségszerű a nihilizmus térhódítása? Mert pontosan a mi eddigi
értékeink találják meg benne végső következtetésüket; mert a nihilizmus nagy értékeink és
eszményeink végiggondolt logikája – mert előbb át kell élnünk a nihilizmust, hogy rájöjjünk,
mi is volt ezen „értékek” értéke... Valamikor, majd egyszer, új értékekre lesz szükségünk...
Ő
ELS KÖNYV
AZ EURÓPAI NIHILIZMUS

A TERVHEZ
A nihilizmus itt áll az ajtó előtt: honnan jött hozzánk ez az irtózatos vendég? –
1. Kiindulópont: tévedés a „szociális ínséget”, a „fiziológiai elfajzottságot” vagy akár a
korrupciót, a romlást a nihilizmus okaként megjelölni. Ez a legtisztességesebb, leginkább
együttérző korszak. A szükség, a testi, lelki, szellemi ínség azonban képtelen önmagában a
nihilizmust, vagyis az értékek, az értelem és leghőbb vágyak radikális elutasítását előidézni.
Ezek az ínséges állapotok egészen másféle értelmezéseket is megengednek. Viszont: a
nihilizmus egy bizonyos, teljesen meghatározott értelmezésben, a keresztény-morális
értelmezésben rejlik.
2. A kereszténység hanyatlása – moráljának köszönhetően (amely leválaszthatatlan róla) –,
amely a keresztény Isten ellen fordul (a kereszténység által roppant mértékben kifejlesztett
becsületességérzék undorodik a keresztény világ– és történelemértelmezés hamissága és
hazug volta láttán. Az „Isten az igazság” visszahatása a fanatikus hitben: „Minden hamis”. A
tett buddhizmusa...)
3. A döntő a morálban való szkepszis, kételkedés. A morális világértelmezés hanyatlása,
amelynek már nincs semmiféle szentesítése, miután megkísérelte a túlvilágba menekülést, a
nihilizmusban végződik. „Semminek semmi értelme” (egy világértelmezés
keresztülvihetetlensége, amelyre rengeteg erőt pazaroltak – bizalmatlanságot kelt, vajon nem
minden világértelmezés hamis-e – ) buddhista vonás, vágy a semmibe. (Az indiai buddhizmus
mögött nem áll alapvető morális fejlődés, ezért itt a nihilizmusban nincs legyőzve a morál: a
büntetésként fölfogott létet a tévedésként fölfogott léttel kombinálják, tehát a tévedés mint
büntetés – ez morális értékbecslés.) Filozófiai kísérletek a „morális Isten” legyőzésére (Hegel,
panteizmus). A népszerű eszmények legyőzése: a bölcs. A szent. A költő. Az „igaz”, a „szép”,
a „jó” antagonizmusa.
4. Az „értelmetlenség” ellen egyrészt, a morális értékbecslések ellen másrészt: mennyiben
esett eleddig minden tudomány és filozófia a morális ítéletek alá? És nem lesz-e ugyanakkor
ellenséges a tudomány? Vagy nem tudományellenesség ez? A spinozaizmus kritikája. A
keresztény értékítéletek mindenhol ott maradtak a szocialista és pozitivista rendszerekben.
Hiányzik a keresztény morál kritikája.
5. A mostani természettudomány nihilista következményei (a túlvilágra való menekülési
kísérletei mellett). Özeiméiből végső soron önfelbomlás következik, önmaga ellen fordulás,
tudományellenesség. Kopernikusz óta az ember a középponttól távolodva egyre az
ismeretlenbe, x-be tart.
6. A politikai és népgazdasági gondolkodásmód nihilista következményei, amelyben
minden „alapelv” nem egyéb puszta színészkedésnél: leheletnyi középszerűség, irgalmas-
szívűség, őszintétlenség stb. A nacionalizmus, az anarchizmus stb. Büntetés. Hiányzik a
megváltó állapot és ember, akik igazolják.
7. A történelem és a gyakorlati történészek, vagyis a romantikusok nihilista
következményei. A művészet helyzete: a modern világban teljesen nélkülözi az eredetiséget.
Elkomorulása. Goethe állítólagos olimposzi megdicsőülése.
8. A művészet és a nihilizmus előkészítése. Romantika (Wagner Nibelung-befejezése).
I. NIHILIZMUS

[1. A nihilizmus mint a lét eddigi érték-interpretációinak következménye]
2
Mit jelent a nihilizmus? – Hogy a legfőbb értékek elértéktelenednek. Hiányzik a cél;
hiányzik a válasz a „miért?”-re.
3
A radikális nihilizmus a lét tökéletes tarthatatlanságának meggyőződése, ha az elismert
legfőbb értékekről (van szó), ideértve még a belátást, hogy a legcsekélyebb jogunk sincs egy
túlvilágot vagy a dolgok magánvalóságát tételezni, amely „isteni”, testet öltött morál volna.
Ε belátás a nagyra nőtt „igazságra törekvés” következménye: ekképp ő maga is a morálba
vetett hit következménye.
4
Milyen előnyöket ajánlott a keresztény morál-hipotézis?
1. Abszolút értéket tulajdonított az embernek, kicsisége és véletlenszerűsége ellenére,
a levés és az elmúlás áramlásában;
2. Isten ügyvédjeit szolgálta, amennyiben a szenvedés és a bajok ellenére a
tökéletesség tulajdonságát adta a világnak – azt a bizonyos „szabadságot” is beszámítva
–, a bajok értelemmel telten jelentek meg;
3. a tudást abszolút értéknek tételezte az emberben és ezzel a legfontosabb
ajándékként az adekvát megismerést adta neki;
4. megóvta attól az embert, hogy emberként megvesse önmagát, hogy az élet ellen
foglaljon állást, hogy kételkedjék a megismerésben: a fenntartás eszköze volt.
In summa: a gyakorlati és elméleti nihilizmus ellen a morál volt a legnagyobb ellenszer.
Ám az igazságra törekvés ugyancsak jelen volt azok között az erők között, amelyeket a
morál nagyra növesztett: ez végül a morál ellen fordul, fölfedezve teleológiáját és elfogult
szemléletmódját – és most a belátás e régen beidegződött hazugságba, amelyet
kétségbeesetten igyekszünk félretolni, ösztönző erővel hat. Most bizonyos igényeket
tapasztalunk önmagunkban, amelyeket a hosszas morál-interpretáció ültetett el bennünk,
amelyek most az igaztalanra való igényként jelentkeznek: másrészt viszont mintha épp
ezekhez tapadna az érték, épp ezeknek köszönhetően tudjuk elviselni az életet. Ez az
antagonizmus – hogy amit megismerünk, azt már nem becsüljük, és amivel becsapnánk
önmagunkat, azt már nem szabad becsülnünk – a fölbomlás folyamatához vezet.
6
Ez az antinómia:
Amennyiben hiszünk a morálban, elítéljük a létezést.
7
A legfőbb értékeket, amelyek szolgálatában az embernek élnie kellene, különösen akkor,
ha nagyon nehezen és üggyel-bajjal uralkodnak rajta – e szociális értékeket, hangerősítő
hatásuk miatt, mintha csak Isten kommandói volnának, afféle „realitásként”, „igaz” világként,
reményként és eljövendő világként kell az emberek fölé magasítani. Most, amikor ezen
értékek gyalázatos eredete kiviláglik, ezzel az egész világmindenség tűnik számunkra
elértéktelenedettnek, értelmetlennek – ám mindez csak átmeneti állapot.
8
Az (értéktelenségbe vetett hit) nihilista következménye mint a morális értékbecslés
következménye: – az egoizmus gyűlöletes a szemünkben (még ha be is láttuk a nem-egoizmus
lehetetlenségét); – a szükségszerű gyűlöletes a szemünkben (még ha be is láttuk egy liberum
arbitrium és egy „érthető szabadság” lehetetlenségét). Látjuk már, hogy nem érjük el azt a
szférát, amelyben értékeinket elhelyeztük – ám a másik szféra, az, amelyben élünk, ettől még
semmi esetre sem gyarapodott értékben: épp ellenkezőleg: fáradtak vagyunk, mert legfőbb
hajtóerőnket elveszítettük. „Eleddig mindhiába!”
9
A pesszimizmus mint a nihilizmus előfutára.
10
A pesszimizmus mint erő – miben? logikája energiájában mint anarchizmus és nihilizmus
mint analitika.
Pesszimizmus mint hanyatlás – hová? mint túlfinomultság, kozmopolita érzelgősség mint a
tout comprendre és a historizmus.
– A kritikus feszültség: a szélsőségek kerülnek előtérbe és túlsúlyba.
11
A pesszimizmus logikája a végső nihilizmusig: mi űzi? – az értéktelenség, értelmetlenség
fogalma: mennyiben rejlenek morális értékelések minden egyéb nagy érték mögött.
– Eredmény: a morális értékítéletek nem egyebek, mint elítélések, tagadások; a morál
elfordulás a lét akarásától...
12 A kozmologikus értékek bukása
1. A nihilizmusnak mint lelkiállapotnak első ízben akkor kell fellépnie, amikor oly
„értelmet” keresünk minden történésben, amelyet az nem tartalmaz: így aztán a kutató végül
elveszíti bátorságát. A nihilizmus itt az erő hosszas tékozlásának tudatosulása, a „hiába”
gyötrelme, a bizonytalanság, az alkalom hiánya arra, hogy valahogy kipihenjük mindezt,
valamiben megnyugodjunk – a szégyenkezés önmagunk előtt, mintha túlságosan sokáig a
megcsalatás állapotában éltünk volna... Az a bizonyos értelem pedig a következő lehetett: egy
magasabb rendű erkölcsi kánon „beteljesítése” minden történésben, az erkölcsi világrend;
vagy a szeretet és harmónia fokozódása a lények egymással való kapcsolatában; vagy egy
általános boldogság-állapothoz való közeledés; vagy akár egy általános semmi-állapot felé
való elindulás – egy cél még mindig értelmet jelent. Mindezen elképzelések közös vonása,
hogy valamit magának a folyamatnak a révén el kell érni: – és itt felfogjuk, hogy a levéssel
semmit sem célzunk meg, semmi sem érhető el... Tehát a levés állítólagos célja miatt érzett
csalódás mint a nihilizmus oka: akár egészen meghatározott célról van szó, akár pedig
általánosítva, minden eddigi célhipotézis elégtelenségének megértéséről, ami az egész
„fejlődést” illeti (– az ember nemhogy a levés középpontja volna, de már alakítója sem ).
A nihilizmus mint lelkiállapot másodszor akkor áll be, amikor minden történésben és
minden történés mögött bizonyos egészt, egyfajta rendszerességet, amolyan valóságos
szervezettséget tételezünk: ekképp a csodálatra és tiszteletre szomjazó lélek valósággal dúskál
egy uralmi és vezérlési forma össz-képzetében (– ha ez egy logikus ember lelke, akkor a teljes
következetesség és reáldialektika már elegendő is ahhoz, hogy mindennel kibéküljön...).
Valamiféle egység, a „monizmus” bizonyos formája ez: és e hit miatt az ember egy mély
összefüggésérzésben és egy végtelen messze fölérendelt egésztől való függőség-érzésben
[van], az istenség egy módja... „Az általános jóléte az egyén odaadását követeli”.. . de
nézzenek oda, egyszerűen nem létezik ilyen általánosság! Alapjában véve az ember
elveszítette az értékébe vetett hitet, ha általa nem egy végtelenül értékes egész hat: vagyis
azért alkotta ezt a bizonyos egészet, hogy saját értékében hinni tudjon.
A nihilizmusnak mint lelkiállapotnak van még egy harmadik és utolsó formája. Ε két
belátást adottnak tekintve, hogy a levéssel semmi sem érhető el és az egész levés alatt
semminemű egység nem munkál, amelybe az egyén teljesen alámerülhet, mint egy
legmagasabb értékű elembe: hátramarad még kibúvóként a levés egész világának
csalódásként való elítélése és egy olyan világ kitalálása, amely az előbbin túl leledzik, igazi
világként. Mihelyt azonban az ember rájön, hogy ezt a világot is csak lélektani szükségletek
szerint ácsolták össze és hogy ehhez mennyire semmi joga nincs, létrejön a nihilizmus utolsó
formája, amely egy metafizikai világba vetett hit tagadását foglalja magába, – amely megtiltja
magának az igazi világba vetett hitet. Ezen az állásponton a levés realitását egyetlen
realitásként tételezzük, megtiltunk magunknak minden, a túlvilágba és a hamis istenségekhez
vezető kerülő-utat – ám nem viseljük el ezt a világot, amelyet már nem akarunk tagadni.
– Voltaképpen mi történt? Elérkeztünk az értéktelenség érzéséhez, amikor megértettük,
hogy a létezés össz-karaktere nem interpretálható sem a „cél” fogalmával, sem az „egység”
fogalmával, sem pedig az „igazság” fogalmával. Ezekkel semmi sem célozható meg, semmi
sem érhető el; a történés sokféleségében hiányzik az átfogó egység; a létezés karaktere nem
„igaz”, hanem hamis..., vagyis semmiféle okunk sincs többé, hogy egy igazi világot
beszéljünk be maguknak...
Röviden szólva: a „cél”, „egység”, „lét” kategóriáit, amelyekkel a világnak értéket adtunk,
mi magunk vonjuk meg tőle – és a világ most értéktelennek tűnik...
2. Tegyük föl, felismertük, hogy e három kategóriával már nem értelmezhető a világ és
hogy e belátás szerint a világ kezd számunkra elértéktelenedni: ekkor azonban föl kell
tennünk a kérdést, honnan származik e három kategóriába vetett hitünk – kíséreljük meg, nem
lehetséges-e tőlük megvonni a hitet. Ha e három kategóriát elértéktelenítettük, a Mindenségre
való alkalmazhatatlanságuk bizonyítéka még nem ok arra, hogy a Mindenséget is
elértéktelenítsük.
Eredmény: Az ész kategóriáiba vetett hit a nihilizmus oka – a világ értékét olyan
kategóriákon mértük, amelyek egy pusztán kitalált világra vonatkoznak.
Végeredmény: Mindazon értékek, amelyekkel eleddig a világot előbb számunkra
értékelhetővé próbáltuk tenni és végül pontosan ezekkel értéktelenítettük el, amikor ezek
alkalmazhatatlannak bizonyultak – mindezen értékek, lélektanilag szemlélve, csak az
emberihatalom-kép fenntartására és megerősítésére szolgáló meghatározott hasznosság-
perspektíváinak eredményei: és csak hamisan vetítjük ki őket a dolgok lényegébe. Megint
csak az ember hiperbolikus naivitásával van dolgunk, aki önmagát a dolgok értelmének és
értékmérőjének [tételezi].
13
A nihilizmus beteges átmeneti állapotot jelent (beteges az a széles körű általánosítás, hogy
semmi értelme az egésznek): akár mert az alkotó energiák még nem elég erősek, akár mert a
dekadencia habozik és nem találta még ki segédeszközeit.
Ε hipotézis előfeltétele: – nincs igazság, nem létezik a dolgok abszolút állapota, már nincs
„magánvaló” (Ding an sich). – Ez pedig már önmagában is nihilizmus, éspedig a
legszélsőségesebb. A dolgok értékét éppen abba helyezi, hogy ennek az értéknek nem felel
meg és nem is felelt meg semmiféle realitás, hanem csak az erő szimptómája az értéktételező
részéről, az élet céljává egyszerűsítve.
14
Az értékek és változásuk összefüggnek az érték tételezője hatalmának növekedésével.
A hitetlenség, a „szellem megengedett szabadságának” mértéke mint a hatalom
növekedésének kifejeződése.
„Nihilizmus” mint a szellem, a dúsgazdag élet legnagyobb hatalmának eszménye: részben
romboló, részben ironikus.
15
Mi a hit? Hogyan keletkezik? Minden hit valaminek az igaznak-tartása. A nihilizmus
legszélsőségesebb formája talán az lenne: hogy minden hit, minden igaznak-tartás
szükségképpen hamis: mert igazi világ egyáltalán nincs. Tehát: egy perspektivikus látszat,
amelynek eredete bennünk gyökerezik (amennyiben egy szűkebb, lerövidített, leegyszerűsített
világra továbbra is szükségünk van).
– Hogy az erő mértéke, mennyire tudjuk önmagunknak bevallani a látszatot, a hazugság
szükségszerűségét, anélkül hogy tönkremennénk bele.
Ennyiben lehet a nihilizmus, mint egy valóságos világ, egy lét tagadása, egy isteni
gondolkodásmód.
16
Ha mi „csalódott emberek” vagyunk, akkor nem az élet tekintetében vagyunk csalódottak:
hanem mert a sokféle „kívánatosságra” rányílt a szemünk. Gúnyos, fojtott dühvel nézünk
mindent, ami „eszménynek” minősül: csak azért vetjük meg magunkat, mert nem tudjuk
minden órában megfékezni azt az abszurd indíttatást, amelynek neve „idealizmus”. Az
elkényeztetés erősebb a csalódott ember dühénél...
17
A Schopenhauert nihilizmus mennyiben még mindig ugyanazon eszmény következménye,
amely a keresztény teizmust megalkotta.
A bizonyosság foka a legfőbb kívánatosság, a legfőbb értékek, a legmagasabb tökéletesség
tekintetében olyan nagy volt, hogy a filozófusok ebből a priori, abszolút bizonyosságként
indultak ki: az élen „Isten”, mint eleve adott igazság. „Istenhez hasonlatossá válni, feloldódni
Istenben” – évezredekig ezek voltak a legnaivabb és legmeggyőzőbb kívánatosságok (– ám
valamely dolog, amely meggyőző, ezért még nem igaz: csupán meggyőző. Megjegyzés a
szamárnak.)
Elfelejtettük, hogyan adjuk meg az eszmény tételezésének a személyes valóságot is:
ateistákká váltunk. De voltaképpen lemondtunk-e az eszményről? – Az utolsó metafizikusok
alapjában véve még mindig benne keresik az igazi „valóságot”, a „magánvalót”, amelyhez
képest minden egyéb csak látszólagos. Dogmájuk, hogy mivel jelenségvilágunk
nyilvánvalóan nem ennek az eszménynek a kifejeződése, éppen ezért nem is „igaz” – és
alapjában véve még csak nem is vezet vissza arra a metafizikai világra, mint okra. A föltétlen
dolog, amennyiben ez a legmagasabb rendű tökéletesség, egyszerűen nem adhat alapot
minden föltételes létezőnek. Schopenhauernek, aki ezt másként akarta, szüksége volt arra,
hogy ezt a metafizikai alapot mint az eszménnyel alkotott ellentétet gondolja el, „gonosz, vak