Table Of ContentA fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Tim Marshall: The Power of Geography. Ten Maps That Reveal the Future of Our World
Elliott and Thompson Limited, London, 2021
Fordította Máté Frigyes
A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte Zsuppán András és dr. Both Előd
(10. fejezet)
Az ausztrál himnusz részletét és a Shelley Hellászából vett idézetet N. Kiss Zsuzsa
fordította.
Copyright © Tim Marshall, 2021
Hungarian translation © 2022 Máté Frigyes
Magyar kiadás © 2022 Park Kiadó, Budapest
A Park Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje
Térképek © JP Map Graphics Ltd
A térképek forrásai: Australian Bureau of Statistics; Geopolitical Futures; BBC/
NCHR; Encyclopedia Britannica; Geopolitical Futures/BAU DEGS; acleddata.com;
US Army Acquisitions Support Centre; Wikipedia
Borítóterv © David Wardle
ISBN 978 963 355 831 7
Felelős kiadó Tönkő Vera
Felelős szerkesztő Szalay Marianne
Szerkesztette Kelenhegyi Péter
A szöveget gondozta Darida Benedek
Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera
A borítót az eredeti felhasználásával készítette Oláh Gábor
Elektronikus változat:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Készítette Ambrose Montanus
A Covid-generáció fiataljainak, akik kivették részüket a harcból.
Eljött a ti időtök!
BEVEZETŐ
„nem hallja a sólyom, mit mond a solymár;
széthull minden; már nem tart a közép;”
W. B. Yeats: A második eljövetel[1]
A Közel-Keleten farkasszemet néz egymással a Perzsa-öböl
fodrozódó hullámai felett Irán – akár egy hatalmas erődítmény
– és ősellensége, Szaúd-Arábia. A Csendes-óceán déli részén
Ausztrália a jelenkor két szuperhatalma, az Egyesült Államok és
Kína közé szorult. A Földközi-tengeren pedig Görögország és
Törökország folytat versengést, amelynek gyökerei az ókorig
nyúlnak vissza, de bármikor ma is erőszakot szülhet.
Isten hozott a 2020-as években! A hidegháború kora, amikor
az Egyesült Államok és a Szovjetunió uralták az egész világot,
lassan távoli emlékké halványul. A nagyhatalmi versengés új
korszakába lépünk, amelyben számos szereplő – köztük több
kisebb is – küzd egymással a rivaldafényért. A geopolitikai
dráma ráadásul nem csak a Föld felszínén zajlik, hiszen némely
országok követelésekkel lépnek fel a légkörön túl, a Holdon, sőt
az űr még távolabbi régióiban is.
Nem meglepő, ha szorongást érzünk, amiért a generációk
óta fennálló rend ideiglenesnek bizonyult. Előfordult azonban
már, és a jövőben is lesz ehhez hasonló helyzet. Egy ideje a
„multipoláris” világrend felé haladunk. A második világháborút
követően új nemzetközi rend született: ebben a bipoláris
korban az Egyesült Államok vezette kapitalista berendezkedés
állt az egyik oldalon, a másikon pedig a szovjet-orosz birodalom
és Kína által fenntartott kommunista rendszer. Ez a korszak
nagyjából ötven-nyolcvan évig tartott, attól függően, hogy hol
húzzuk meg a határait. Az 1990-es években elérkezett az egyes
elemzők által „unipolárisnak” nevezett évtized: az amerikai
hatalomnak gyakorlatilag nem volt kihívója. Egyértelműen
látszik azonban, hogy újfent olyan állapot felé tartunk, amely
amúgy az emberiség történelme során általában a megszokott
rend volt: a többszörös hatalmi versengés kora felé.
Nehéz meghatározni, pontosan mikor indultunk el erre:
nem lehet egyetlen történést beazonosítani, amely szikraként
indította volna el a változást. Életünkben vannak azonban
pillanatok, amikor észreveszünk egy jelenséget, és egyszer csak
érthetőbbé válik a nemzetközi politika zavaros világa. Jómagam
ilyen emlékként gondolok vissza egy párás nyári estére 1999-
ben Koszovó romos fővárosában, Pristinában. Jugoszlávia 1991-
ben bekövetkezett szétesése éveken át tartó háborúhoz és
vérontáshoz vezetett. A NATO bombázói elűzték a szerbeket
Koszovóból, a szövetség szárazföldi csapatai pedig délről
készültek behatolni a tartományba. A szóban forgó nap
folyamán hallottuk a szóbeszédet, hogy útnak indult Boszniából
egy orosz hadoszlop, amely azt volt hivatott biztosítani, hogy
Oroszország megőrizhesse hagyományos befolyását Szerbia
ügyeiben.
Az orosz medve már egy évtizede kiesett a játékból,
elszegényedett, bizonytalanná lett, és régi önmagának puszta
árnyékává vált. Tehetetlenül szemlélte, ahogy a NATO egyre
közelebb kerül nyugati határaihoz, amint a korábban leigázott
országok népei egymás után a NATO- és/vagy az EU-csatlakozás
mellett elkötelezett kormányokat választanak maguknak.
Oroszország befolyása Latin-Amerikában és a Közel-Keleten is
visszaszorult. 1999-re Moszkva meghozta döntését a nyugati
hatalmakkal kapcsolatban: eddig és ne tovább. Koszovó volt a
vörös vonal. Jelcin elnök elrendelte az orosz hadoszlop
beavatkozását (bár egyesek szerint a feltörekvő keményvonalas
nacionalista Vlagyimir Putyinnak is volt köze a döntéshez).
Pristinában voltam, amikor kora hajnalban átrobogott a
főutcán az oroszok páncélozott konvoja, útban a város peremén
található repülőtér felé. Állítólag Clinton elnök – a NATO
csapatai előtt – az én tudósításomból értesült először a
bevonulásukról. Gyanítom, hogy „Az oroszok bejöttek a
városba, és ezzel visszatértek a világ színpadára” című cikkem
nem volt éppen Pulitzer-várományos tudósítás, de mint az
események első vázlata, rendben volt. Az oroszok
nyilvánvalóvá tették, hogy szerepet követelnek maguknak az
év legfontosabb történésében, és szembefordulnak a
történelem számukra addig kedvezőtlenül alakuló sodrával. Az
1990-es évek végén az Egyesült Államoknak látszólag nem volt
riválisa, és úgy tűnt, a Nyugat lesz a globális versengés győztese.
Megkezdődött az ellenszegülés. És bár Oroszország nem volt
már az a félelmetes hatalom, mint egykoron – egy lett a sok
közül –, az oroszok elhatározták, hogy mindenhol, ahol lehet,
kiállnak az érdekeikért. Ezt később Grúziában, Ukrajnában,
Szíriában és máshol is bizonyították.
Négy évvel később az iraki Kerbelában voltam, a síita iszlám
egyik legszentebb helyén. Szaddám Huszein uralmát
megdöntötte az amerikaiak és britek vezette koalíció, de már
elindult a felkelés. A szunnita Szaddám alatt a síita
vallásgyakorlás számos elemét betiltották, többek között a
rituális önostorozást. Egy forró nyári napon szemtanúja voltam,
ahogy több mint egymillió síita özönlötte el Kerbelát az ország
minden tájáról. A férfiak közül sokan hátukat ostorozták, és
sebeket ejtettek a homlokukon. Vérük idővel egész testüket
beborította, az utca porát pedig vörösre festette. Tudtam, hogy
keletre, a határ másik oldalán, a legnagyobb síita hatalomnak
számító Irán minden trükköt be fog vetni, hogy Irakban síita
többségű kormány kerüljön hatalomra. Teherán így akarta saját
hatalmát minden korábbinál erőteljesebben kiterjeszteni
nyugat felé, hidat képezve a szövetséges Szíria és Libanon
irányába. A földrajz és a politika ezt szinte elkerülhetetlenné
tette. Azon a bizonyos napon valami ilyesmi járt a fejemben:
„Mindez vallási jelenségnek tűnik, de közben politikai is, és
ennek a szenvedélynek a hullámai a Földközi-tengert is elérik
majd.” A politikai egyensúly megváltozott, és Irán egyre
messzebbre nyúló hatalma kihívást jelent majd a térségben az
amerikai dominancia számára. Kerbela hátteret adott a kép
felrajzolásához, amin sajnos egyetlen szín dominált: a vérvörös.
Két olyan meghatározó mozzanat volt ez tehát, amely
hozzájárult a mai komplikált helyzet kialakulásához: számtalan
erő feszül egymásnak, és néha ütköznek is annak részeként,
amit régebben „nagy játszmának” neveztek. Mindkét esemény
bepillantást engedett a jövőbe. A helyzet a 2010-es években, az
egyiptomi, líbiai és szíriai történések nyomán egyre világosabb
lett. Egyiptomban Mubarak elnököt forradalomnak álcázott
katonai puccsal távolították el a hatalomból. Líbiában Kadhafi
ezredest megbuktatták és meggyilkolták. Szíriában Aszad elnök
élete épp csak egy hajszálon függött, mígnem az oroszok és az
irániak a megmentésére siettek. Az Egyesült Államok
mindhárom esetben jelezte, hogy nem fogja megmenteni
azokat a diktátorokat, akikkel évtizedeken át jól-rosszul, de
együttműködött. Obama elnöksége alatt Amerika lassan
visszavonult a nemzetközi színtérről, ez a tendencia a Trump-
adminisztráció négy évében is folytatódott. Mindeközben más
országok – India, Kína, Brazília – új világhatalmakként léptek
elő; gyorsan bővülő gazdaságuk mellett globális befolyásuk
kiterjesztésére is törekszenek.
Sokaknak nincs ínyére, hogy a második világháború utáni
korban az Egyesült Államok töltötte be a „világ rendőrének”
szerepét. Érvelhetünk természetesen Amerika
beavatkozásainak pozitívumai vagy negatívumai mellett. Ám
bármit gondoljunk is: ha nincs rendőr, a rendet önjelölt
csoportok próbálják meg majd fenntartani a saját környékükön.
