Table Of ContentNassim Nicholas Taleb
A FEKETE HATTYÚ
avagy a legváratlanabb hatás
Gondolat
Benőit Mandelbrotnak, egy görögnek a rómaiak közt
A fordítás alapja
Nassim Nicholas Taleb The Black Swan The Impact ofthe High/y lmprobable
2d edition
2010 Random House Trade Paperback Edition A kötet megjelenését
a Közép-európai Brókerképző Alapítvány támogatta.
F ordította
GODDARD ZSUZSANNA BORIS JÁNOS (383-457. o.)
Szaklektor SZELES NÓRA © Nassim Nicholas Taleb, 2007 Hungárián translation © Fordítók, 2012
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való
tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
•mm.gondolatkiado.hu A kiadásért felel Bácskai István Szöveggondozó Simon Adri Műszaki szerkesztő
Pintér László Tördelő Lipót Éva Nyomta és kötötte Akaprint Nyomda Felelős vezetőFreier László
ISBN 978 963 693 344 9
Tartalom
Előszó
1. FEJEZET
A limuzinfilozófus
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
A Fekete Hattyúkkal szembeni vakságunk
7. FEJEZET
8. FEJEZET
Kozmetikázott magyarázatok
9. FEJEZET
10. FEJEZET A jóslat botránya
Az előrejelzések hibáinak jellemzői
11. FEJEZET
Akadémiai libertariánizmus
12. FEJEZET Episztemokrácia, az álombéli társadalom
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
Azok a megnyugtató feltételezések
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET A hamis bizonytalanság
19. FEJEZET
EPILÓGUS
Köszönetnyilvánítás az 1. kiadáshoz
Glosszárium
Tanuljunk Természet Anyánktól, a legöregebbtől és a legbölcsebbtől
Minek sétálok ennyit, avagy hogyan válnak a rendszerek törékennyé
Margaritas ante porcos*
Asperger és az ontológiai hattyú
A modern filozófiatörténet (talán) leghasznosabb talánya
A negyedik kvadráns a megoldása annak a hasznos kérdésnek*
Mit tegyünk a negyedik kvadránssal?
Tíz elv a Fekete Hattyúkkal szemben robusztus társadalom érdekében’
Ámor Fati: hogyan legyünk elpusztíthatatlanok
Jegyzetek
Irodalom
Tartalom
3. RÉSZ: EXTREMISZTÁN SZÜRKE HATTYÚI
Epilógus
Előszó
A madarak tollazatáról
Ausztrália felfedezése előtt az óvilágban meg voltak győződve arról, hogy minden hattyú fehér. E
hiedelem megtámadhatatlannak tűnt, hiszen minden tapasztalat kétségtelenül ezt igazolta. Az első fekete
hattyú megpillantása minden bizonnyal elámított néhány ornitológust - és mindazokat, akik a madarak
színének fölöttébb nagy jelentőséget tulajdonítottak -, ám a történet jelentősége mégsem ebben rejlik.
Rámutat a megfigyelésen alapuló tanulásunk rettentő korlátoltságára, tudásunk ingatagságára. Csupán
egyetlen észrevétel érvénytelenítheti fehér hattyúk millióinak ezeréves, alapos megfigyelését. Ehhez
mindössze egyetlenegy - állítólag elég csúf - fekete is elég.1
E filozófiai-logikai problematikánál most egy lépéssel tovább merészkedem: a tapasztalati valóság
területére, abba a birodalomba, amely már gyermekkorom óta rendületlenül foglalkoztat. A jelenséget,
amelynek e könyvet szentelem, s amit Fekete Hattyúnak hívok - így, nagybetűkkel -, és a következő három
tulajdonsággal ruházzuk fel. Először is: a Fekete Hattyú valamilyen tekintetben kiugróan eltérő, hiszen
kívül helyezkedik mindenen, ami megszokott, túl minden elképzelhető várakozáson, mert egyetlen
múltbeli eseményből sem következtethetünk rá bizonyossággal. Másodsorban: hatása is extrém.
Harmadrészt emberi természetünkből adódóan a rendkívüliség magyarázatára utólag különféle
magyarázatokat fabrikálunk, hogy érthetővé és megjósolhatóvá próbáljuk tenni a jelenséget.
Egy pillanatra itt megállók, hogy összefoglaljam e hármas egységet: a ritka előfordulást, a rendkívüli
következményeket, valamint a retrospektív előre-jelezhetőséget.2 Már néhány Fekete Hattyú is képes
magyarázattal szolgálni a világunkban tapasztalt szinte valamennyi jelenségre - az eszmék és a vallások
sikerességétől kezdve a történelmi események dinamikáján át a személyes sorsunkat érintő alapvető
kérdésekig. Amióta kiléptünk a pleisztocén korból - körülbelül tízezer évvel ezelőtt a Fekete Hattyúk
hatása egyre csak növekszik. Ez a hatás az ipari forradalom korszakában erősödött fel jelentősen, ahogy a
világ egyre bonyolultabbá lett. Ezzel párhuzamosan míg azok a mindennapi események, amelyekről az
újságokból értesülünk, elemzünk, megvitatunk és amiket megjósolni próbálunk, fokozatosan
jelentéktelenebbé válnak.
Képzeljük csak el, milyen kevéssé segítettek volna bennünket a majdani történések megjóslásában az
1914-es események előtt szerzett ismereteink. (Ne csaljunk, ne vegyük elő azokat a magyarázatokat,
amelyeket ostoba középiskolai tanáraink gyömöszöltek a fejünkbe.) Ki sejthette volna előre Hitler
hatalomra kerülését és az azt követő háborút? Ki merészelt volna hinni a Szovjetunió hirtelen bekövetkező
összeomlásában? Ki gyaníthatta volna az iszlám fundamentalizmus térhódítását? Ki láthatta előre az
internet elterjedését? Ki tudta volna megérezni, hogy majd 1987-ben bekövetkezik a
világpiac összeomlása - majd pedig a még valószínűtlenebb talpra állása? Ki jósolhatta volna meg a
trendeket, a járványokat, a divathullámokat, az eszméket, a váratlanul felbukkanó különféle művészeti
irányzatokat és iskolákat? Valamennyi a Fekete Hattyú-féle dinamikát követte. Voltaképpen szinte mindent,
ami csak jelentőséggel bír a környezetünkben, ide sorolhatnánk.
A megjósolhatatlanság és a rendkívüli hatás kombinációja a Fekete Haty-tyút komoly talánnyá teszi, ám ez
még mindig nem az az ok, ami könyvem központi témájává avathatná. Amitől ez a jelenség igazán
érdekessé válik, az az, hogy úgy teszünk, mintha nem is létezne! Úgy értem, nem csak Ön és kedves
rokona, Jóska, meg én, hanem majd’ minden társadalomtudós, akik több mint egy évszázada abban a
tévhitben élnek, hogy eszközeikkel képesek mérni a bizonytalant. A bizonytalanságot vizsgáló tudományok
a világ valódi problémáira csak nevetséges válaszokat tudnak adni - és én magam abban a kitüntetett
helyzetben vagyok, hogy ezt a pénzügytan és a közgazdaságtan területén megtapasztalhattam. Kérdezze meg
nyugodtan portfóliómenedzse-rét, szerinte mi a „kockázat” definíciója, és lefogadom, egy képletet fog
adni, amely kizárja a Fekete Hattyú lehetőségét, s amit ennélfogva semmivel sem tekinthetünk
alkalmasabb eszköznek a teljes kockázat megítélésére, mint az asztrológiát. (Példáimon keresztül
megfigyelhető' majd, miként bújtatják ezt az intellektuális svindlit a matematika köntösébe.) E probléma
örökösen jelenlévő' eleme a társadalmi kérdéseknek.
Könyvem alapvető célja, hogy rávilágítson a véletlenszerűségekkel, különösképpen a kiemelkedő
eltérésekkel, a nagy szórással szembeni vakságunkra. Vajon mi tudósok és nem tudósok, nagyágyúk és
egyszerű halandók miért nem látjuk a fától az erdőt? Vajon miért irányítjuk figyelmünket inkább
a részletekre, mintsem a nagy horderejű történésekre, holott ez utóbbiaknak minden kétséget kizáróan
rendkívül nagy a befolyása ránk? Arra is keresem a választ, vajon az újságolvasás miért szűkíti, és nem
bővíti a világról szerzett ismereteink körét.
Az élet maga voltaképpen sem más, mint néhány döbbenetes erejű történés következményeinek összege.
Pedig nem is olyan nehéz elmerengeni a Fekete Hattyúk szerepén karosszékünkben (vagy a bárszéken).
Végezzük el a következő gyakorlatot: vegyük górcső alá saját életünket. Vegyük sorra, hány meg hány
jelentősebb eseménynek, milyen technikai fejlődésnek, hány születésének lehettünk tanúi, mióta
megszülettünk, s gondoljunk arra, hogy mindezek megjelenése előtt mit is sejtett előre ebből a világ.
Hány jóslat vált valóra? Most vizsgáljuk meg saját személyes sorsunkat: pályaválasztásunkat,
párválasztásunkat, esetleg a szülőföldünkről való elvándorlást, a csalódásokat, amikkel szembesülnünk
kellett, hirtelen meggazdagodásunkat vagy épp elszegényedésünket. Hány esetben voltak ezek az
események előre tervezettek?
Amit nem ismerünk
A Fekete Hattyú logikáját követve az, amit nem ismerünk, sokkal releván-sabb, mint az, amiről már van
tudomásunk. Vegyük észre, hogy számos esetben a Fekete Hattyú-hatást pusztán megjósolatlansága hívja
életre és teszi még kirívóbbá.
Gondoljunk csak a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett terrortámadásra: ha a kockázattal a
legcsekélyebb mértékben is számolni lehetett volna szeptember 10-én, a tragédia nem következik be. Ha
ennek lehetősége egy kicsit is reálisnak tűnik, a légi elhárítás gépei ott cirkáltak volna az ikertornyok
felett, az utasszállító repülők ajtai mind golyóállók lettek volna, és akkor a támadás egész egyszerűen be
sem következik, és kész. Ámbár történhetett volna valami más. Hogy mi? Nem tudhatom.
Hát nem különös, hogy egy esemény épp azért következik be, mert senki sem feltételezi a bekövetkezését?
Miként lehetséges ilyen esetek ellen védekeznünk? Bármilyen ismeretre teszünk is szert (például arra,
hogy New York városa könnyű préda a terroristák számára), nem ér semmit, ha az ellenség tudja, hogy mi
tudjuk. Igaz volna az, hogy egy efféle stratégiai játékban épp az nem releváns, amit tudunk?
És ez érvényes az üzleti élet valamennyi területére is. Tegyük fel, van egy recept arra, hogy miként lehet
hatalmas profithoz jutni a vendéglátóiparban. Ha egy egyszerű metódusról lenne szó, a szomszédnak már
rég eszébe jutott volna, és általánosan elterjedt lenne. Egy jövőbeli, nagy sikerű üzleti fogásnak a
vendéglátóiparban egy olyan ötletből kell kiindulnia, amely a mostani vendéglősök szereplői fejéből nem
egykönnyen pattanhatna ki. Olyan gondolatnak kell lennie, amely távol esik a valószínűsíthető dolgok
körétől. Minél váratlanabb a sikere egy ambiciózus vállalkozásnak, annál csekélyebb
számú konkurenciával kell szembenéznie, így aztán az ötletet megvalósító vállalkozó is jelentősebb
eredményre tarthat számot. Mindez áll egy cipő- vagy egy könyvkereskedés, vagy bármely más
vállalkozás esetében is. Sőt a tudomány világára is adaptálható ez az elmélet, hiszen senki sem kíváncsi
trivialitásokra. Emberi erőfeszítéseink jutalma rendszerint fordítottan arányos az elvárásainkkal.
Gondoljunk csak az Indiai-Óceánon tomboló cunamira, 2004 decemberében. Ha számítanak rá, nem
okozhatta volna az ismert mértékű károkat. Az érintett területeket evakuálják, és működésbe léptetnek egy
riasztórendszert. Azoknak a dolgoknak, amelyekről van ismeretünk, már nem vagyunk túlzottan
kiszolgáltatva.
Szakértők és „sarlatánok”
Ha nem vagyunk képesek előre látni a rendkívüli eseményeket, abból az következik, hogy a történelem
folyamatait sem tudjuk megjósolni - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a rendkívüli események
milyen nagy arányban fordulnak elő a történések dinamikájában.
Mindennek ellenére mégis úgy teszünk, mintha képesek lennénk előre megjósolni a történelem fordulatait,
sőt mi több, mintha képesek lennénk a történelmi folyamatokba beleavatkozni. Harminc évre szóló
prognózisokat készítünk a társadalombiztosítási deficit és az olajárak alakulását illetően, miközben azt
sem tudjuk pontosan, hogy a következő nyáron mivel kell számolnunk. A politikai és a gazdasági élettel
kapcsolatos téves jóslataink olyan mértékben elharapództak, hogy végül a megfigyelt adatok láttán meg
kell csípnem magam, hogy tudjam, nem álmodom. Ámde az igazán meglepő dolog mégsem téves
előrejelzéseink rendkívül nagy számú előfordulása, hanem az, hogy ennek egyáltalán nem vagyunk
tudatában. S ez még inkább aggasztó akkor, amikor tragikus kimenetelű konfliktusokba keveredünk: a
háborúk természetüknél fogva kiszámíthatatlanok - erról azonban nem veszünk tudomást. Az elmélet és
gyakorlat közötti ok-okozati összefüggések félreértelmezése, valamint a megátalkodott tudatlanság
könnyen idézhet elő Fekete Hattyú-jelenséget - olyan ez, mint amikor egy gyermek
vegyészkészlettel játszadozik.
Képtelenek vagyunk egy adott helyzetben megjósolni a Fekete Hattyú felbukkanását, és e fogyatékosságnak
általában még csak tudatában sem vagyunk. Ez elvezet ahhoz a sajnálatos jelenséghez, hogy míg
egynémely szakképzett ember magát szakértőnek hiszi, addig tulajdonképpen az égadta világon semmi
köze nincs a szakértelemhez. Tapasztalati megfigyeléseik alapján megállapíthatjuk, hogy semmivel sem
tudnak többet vizsgálódásaik tárgyáról, mint a hétköznapi emberek, viszont sokkal rátermettebbek a
ködösítésben, mi több, a komplikált matematikai modellekkel való szemfényvesztésben. Valószínű, hogy a
nyakkendőviselésben is.
Mivel a Fekete Hattyúk felbukkanása előre nem kiszámítható, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni
hozzájuk - ahelyett, hogy naivul jósolgatni próbálnánk megjelenésüket. Rengeteg cselekvési lehetőségünk
lenne, ha arra figyelnénk, mi az, amit nem tudunk. Ez többek között azzal az előnnyel járna, hogy képesek
lennénk összeszedni magunkat, és a lehető leggyakrabban elébük menve a különféle, ritkán előforduló,
pozitív Fekete Hattyú-jelenségeknek lehetnénk szerencsés megtapasztalói. Kétségtelen, hogy
bizonyos területeken - mint például a tudományos felfedezések vagy a kockázatitő-ke-befektetések
esetében - aránytalanul nagy haszonra lehet szert tenni az „ismeretlennek” köszönhetően, hiszen egy „ritka
eseményen” rendszerint keveset veszíthetünk, viszont rendkívül sokat nyerhetünk. Látni fogjuk, hogy a
társadalomtudományi bölcseletekkel ellentétben nincs szinte egyetlen olyan felfedezés vagy említésre
érdemes technológia sem, amely előzetes terveken alapulna - mind Fekete Hattyú volt csupán. A
felfedezők és a vállalkozók stratégiája az, hogy kevésbé támaszkodnak az általánostól a különös felé
haladó tervezési metódusra, ellenben nagy figyelmet fordítanak a kísérletezésre, és arra, hogy az elébük
sodródó lehetőségeket felismerjék és megragadják. Ebből következik, hogy ellent kell mondanom Marx és
Adam Smith követőinek, mert állítom, hogy a szabad piac nem azért működőképes, mert jutalmazza és
ösztönzi a szakértelmet, hanem azért, mert lehetővé teszi, hogy az emberek kipróbálják a szerencséjüket,
hogy a „próba és tévedés” módszerével haladjanak előre. így hát a szerencsés stratégia az, hogy
kísérletezünk, amennyit csak lehet, és begyűjtjük a lehető legtöbb kínálkozó Fekete Hattyú-alkalmat.
TANULJUNK MEG TANULNI
Egy másik, témánkkal összefüggő emberi akadály abból származik, hogy túlzottan arra fókuszálunk, amit
tudunk. Hajlamosak vagyunk a konkrétumot megtanulni, nem pedig az általánost.
Mit tanultunk a szeptember 11-iki eseményekből? Megtanultuk vajon, hogy bizonyos történések -
természetüknél fogva - a legtöbb esetben kívül helyezkednek az előre megjósolhatóak körén? Nem.
Megtanultunk talán valamit az általános bölcsességekben rejlő hibalehetőségekről? Nem.
Milyen tanulságokat vontunk le tehát? Azt például, hogy el kell kerülnünk az iszlám terroristákat és a
magas épületeket. A tanulságok zöme azt juttatja eszembe, milyen fontos gyakorlatiasnak lennünk, és
inkább konkrét lépéseket tennünk, mintsem elméleteket gyártanunk a tapasztalatokból. A Maginot-
vonal története azt illusztrálja, mennyire belénk vésték, hogy a részletekre koncentráljunk. Az I.
világháború után a franciák egy falat építettek annak az útvonalnak a mentén, amelyen a németek korábban
bemasíroztak, hogy megszállják az országot, az újabb invázió megelőzésére. Hitler könnyedén megkerülte
a falat. A franciák rendkívül bölcs, csak éppen kissé rugalmatlan tanulságokat vontak le a történelem
eseményeiből. Túlzottan gyakorlatiasak voltak, és rendkívüli mértékben ügyeltek saját biztonságukra.
Spontán módon az emberek nem képesek megtanulni azt, hogy nem tanuljuk meg azt, hogy nem tanulunk. A
probléma gyökere gondolkodásunk struktúrájában rejlik: nem szabályokat tanulunk, hanem tényeket,
kizárólag tényeket. A metaszabályokat (például azt a szabályt, hogy nem tanulunk szívesen szabályokat)
úgy tűnik, nemigen értjük. Megvetjük, szenvedélyesen megvetjük azt, ami absztrakt. Hogy miért? Könyvem
következő fejezeteiben megkísérlem a konvencionális bölcsességeket fejük tetejére állítani, és bemutatni,
milyen kevéssé állják meg a helyüket modern, komplex és egyre inkább önmagát ismétlő világunkban.3
Persze van ennél fontosabb kérdés is: mire való az elménk? Úgy tűnik, mintha téves használati utasítást
kaptunk volna hozzá. Mintha elménk nem gondolkodásra és önvizsgálatra lett volna teremtve. Ha erre
használnánk, dolgaink lényegesen könnyebben alakulnának napjainkban - persze akkor itt sem volnánk
ezen a bolygón, én magam sem lennék itt, hogy minderről beszéljek, ugyanis tényeket megvető,
köldökvizsgáló és örökös töprengésben élő ősömet hamar fölfalta volna egy oroszlán, miközben
gondolkodni képtelen, ám gyorsan cselekvő rokona megmenekült volna. A gondolkodás bizony időigényes
és tetemes mennyiségű energiát fölemésztő tevékenység. Eleink több mint százmillió évet töltöttek
gondolkodni nem tudó emlősökként, míg mi a saját történelmünket átfogó villanásnyi időben agyunkat
meglehetősen perifériális dolgokon való morfondírozásra használtuk. Bizonyított, hogy sokkal kevesebb
időt töltünk gondolkodással, mint azt hisszük - kivéve akkor amikor épp erre gondolunk.
ÚJ HÁLÁTLANSÁG
Igencsak elkeserítő dolog mindazokra gondolni, akikkel a történelem mostohán bánt. Ott voltak például a
poétes maudits (az elátkozott költők - a ford.), mint Edgár Allan Poe vagy Arthur Rimbaud, akiket a
társadalom megvetett, majd később istenített, és kötelező olvasmányként a nebulók fejébe tömött. (Sőt
vannak olyan iskolák is, amelyeket az onnan kiugró diákokról neveztek el.) Mily fájdalmas, hogy a költő
számára kissé késve érkezett a megdicsőülés ahhoz, hogy adrenalinszintje megemelkedhessen tőle, vagy
érzelmi élete itt lent a földön újabb lendületet kaphasson általa. Ámde vannak hősök, akikkel a sors
még kegyetlenebbül bánt el - szomorú seregükről még csak nem is tudjuk, hogy hősök voltak. Akik
megmentették az életünket, akiknek köszönhetően megmenekültünk a katasztrófáktól. Nem hagytak nyomot,
sőt még csak tudatában sem voltak annak, hogy tettek valami jelentősét értünk. Csak azokra a mártírokra
emlékezünk, akik valamilyen általunk ismert ügy érdekében vesztették életüket - azokra sohasem, akik nem
kevésbé fontos, ám előttünk ismeretlen célokért küzdöttek. Épp azért, mert sikeresek voltak. A poétes
maudits-va\ szembeni hálátlanságunk teljességgel eltörpül ez utóbb említett szívtelenség mellett, ami
sokkal gonoszabb fajta, hiszen a néma hős úgy érezheti, nincs szükség rá. Egy elméleti kísérlettel
illusztrálom, mire is gondolok.
Tegyük fel, hogy egy merész, befolyásos, intelligens, nagy koncepciójú és állhatatos törvényhozónak épp
2001. szeptember 10-én sikerül hatályba léptetnie egy törvényt, ami elrendelné, hogy ezentúl minden
pilótafülkének folyamatosan zárva tartott, golyóálló ajtóval kell rendelkeznie - bár ez anyagilag jócskán
megterhelné az amúgy is a fennmaradásért küzdő légitársaságokat - arra az esetre, ha a terroristák
utasszállító gépeket szándékoznának felhasználni arra, hogy New York városában támadást intézzenek a
World Trade Center ellen. Nos, tudom, mindez bődületes sületlenség, de hát most csupán egy gondolat-
kísérletről van szó - tisztában vagyok azzal, hogy nem léteznek intelligens, merész, széles látókörű és
állhatatos törvényhozók, egy gondolat erejéig azonban miért is ne feltételezhetnénk. A törvényhozó
hatalom - tekintve, hogy igencsak megbonyolítja az életüket - nem éppen örvend nagy népszerűségnek a
légi járatok személyzete körében, viszont kétségtelen, hogy a szeptember 11-én bekövetkezett tragikus
eseményeket a segítségével meg lehetett volna előzni.
Annak tiszteletére, aki elrendelte volna a pilótafülkék biztonsági zárral való felszerelését, nem emelnének
köztéri szobrokat, legfeljebb nekrológjában lenne egy rövidke kitétel érdemeire vonatkozóan: „Joe Smith,
kinek segítségével sikerült megelőznünk a szeptember 11-i katasztrófát, súlyos májbetegségben elhunyt.”
Igen nagy a valószínűsége, hogy emberünk ténykedését általában haszontalannak ítélve-arról nem is
beszélve, hogy mennyire herdálta a közvagyont - a nép, természetesen a repülőgép pilóták támogatását
élvezve, talán el is távolíttatta volna hivatali posztjából. Voxclamantis in deserto* Mély depresszióba
süllyedve, a teljes kudarc tudatával tengetné nyugdíjas éveit. Azzal az érzéssel távozna az élők sorából,
hogy egész életében semmi hasznosat nem tett le az asztalra. Bárcsak részt tudnék venni a temetésén, ám,
kedves olvasó, ezt az embert sehol sem lelem. Az igazat megvallva: az elismerés remek motiváló erő
lehet. Higgyék el, még azok is, akik váltig állítják, hogy nem érdekli őket az elismerés, és szigorúan
elkülönítik a munkát a munka gyümölcsétől, még azoknak az adrenalinszintje is jelentősen
megemelkedik egy kis dicséret hallatán. Ezzel szemben mit kap a néma hős? Még a
saját hormonháztartásától sem remélhet egy kis vállonveregetést.
No de térjünk vissza a szeptember 11-i történésekhez. Utólag kiket övezett elismerés? Azokat, akik a tévé
képernyőin hősies cselekedetek végrehajtóiként tűntek fel, és azokat is, akik csak a hős pózában próbáltak
tetszelegni előttünk. Utóbbi kategóriába tartozik Richard Grasso is, a New York-i tőzsde igazgatója, aki
„megmentette a tőzsdét”, és e cselekedetéért több ezernyi átlagfizetésnek megfelelő összegű jutalmat
kapott. S mindezért valójában nem kellett mást tennie, mint a tévé nyilvánossága előtt megnyomni a
tőzsdenap megnyitását jelző csengőt. A tévében, ott, ahol - mint látni fogjuk - a tisztességtelenség
rendszeres, és amely nagymértékben okozója a Fekete Hattyúkkal szembeni vakságunknak.
A pusztába kiáltott szó (a szerk.)
Ki kapja az elismerést? Az a központi bankár, aki megakadályozza a recesz-sziót, vagy az, aki majd
„korrigálja” elődei hibáit, és véletlenül épp jelen van a gazdaság talpra állásánál? Ki az, aki értékesebb?
Az a politikus, aki elkerül egy háborút, vagy az, aki kirobbant egyet, és - ha szerencséje van - megnyeri?
Ugyanazt a logikai bukfencet vetjük itt is, mint amit korábban már láthattunk, amikor mindannak előnyeiről
beszéltünk, amit nem ismerünk. Mindenki tisztában van azzal, hogy a problémák megelőzése áldásosabb,
mint kezelésük, mégis kevéssé jutalmazzák a prevenciót. Azokat méltatjuk, akik beleírták nevüket a
történelembe; azoknak a kárára, akikről nem tesznek említést a könyvek. Az emberi faj nem csupán
felületes - ebből még valameny-nyire talán ki lehetne gyógyulni -, hanem igencsak igazságtalan is.
AZ ÉLET MEGLEHETŐSEN SZOKATLAN
Könyvem a bizonytalanságról szól - számomra a ritka esemény maga a bizonytalanság. Úgy gondolom,
leginkább a ritka és rendkívüli eseményeket kell tanulmányoznunk ahhoz, hogy a rendszeresen
bekövetkezőkről egyre többet tudhassunk meg - lehet, hogy ez a kijelentés kissé erősnek tűnik, de máris
magyarázattal szolgálok. Kétféle módon közelíthetünk meg egy jelenséget. Az egyik, hogy kiiktatjuk a
rendkívülit, a szokatlant, s kizárólag csak a „normálisra” irányítjuk figyelmünket. A kutatók rendszerint
mellékesnek tekintik a „kiugrót”, és inkább a szokványos eseteket vizsgálják. A második megközelítési
mód az, hogy annak érdekében, hogy megérthessünk egy jelenséget, először a szokatlan eseményekkel
foglalkozunk, különösen akkor, ha - mint ahogy a Fekete Hattyú esetében láthatjuk - összeadódó,
rendkívüli hatásokkal kell számolnunk.
Engem nem igazán érdekel az, ami szokványos. Ha igazán meg akarjuk ismerni valamelyik barátunk
temperamentumát, erkölcsi érzékét és szellemi kifinomultságát, extrém körülmények között kell őt
megfigyelnünk, nem pedig a hétköznapok rózsaszín fátyolén át. Vajon fel lehet-e mérni azt, hogy
egy bűnöző mennyire veszélyes, ha csupán azt vizsgáljuk, mit tesz egy szokványos délutánon? Vajon
megérthetjük-e az egészséget, ha nem fordítunk figyelmet a súlyos betegségekre és járványokra? Bizony, a
normális gyakran irreleváns.
Társadalmi életünk szinte valamennyi változását ritka, ám fontos következményekkel járó, kirívó
események idézik elő. Ennek ellenére majdnem minden társadalmi életet érintő vizsgálódás a
„normálisra” fókuszál, különösen azok a tudományos módszerek, amelyek következtetéseikhez a harang-
görbét alkalmazzák. Ezek meglehetősen semmitmondóak. Hogy miért? Mert a haranggörbe figyelmen kívül
hagyja a nagy eltéréseket, nem tud velük mit kezdeni; ennek ellenére elhiteti velünk, hogy ellenőrzésünk
alá vontuk a bizonytalant. Ezért könyvemben a haranggörbét ezentúl NIÁ-nak, azaz Nagy Intellektuális
Átverésnek fogom nevezni.
PLATÓN ÉS A SZAKBARBÁR
A Kr. u. 1. évszázadban bekövetkező zsidó felkelésben a zsidók haragját kiváltó ok az volt, hogy a
rómaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy a jeruzsálemi zsidó templomokban elhelyezhessék Caligula szobrát,
cserébe azért, amiért a római templomokban felállították a zsidó Isten, Jahve szobrát. A rómaiak nem
értették meg, hogy a zsidók számára - miként később a levantei egyistenhívők számára - az „isten”
absztrakt, mindent magába ölelő, akinek semmi köze sincs ahhoz az antropomorf, túlságosan is emberi
megjelenítéshez, amelyre a rómaiak gondoltak, mikor deusi emlegették. A zsidók istene nem hagyta,
hogy szimbolikusan ábrázolják. Hasonlóképpen az, amit sokan nemes egyszerűséggel az „ismeretlen”, a
„valószerűtlen” vagy a „bizonytalan” kategóriába helyeznek és címkéznek, számomra egészen mást jelent.
Nem egy egyértelmű és meghatározott, „beszűkült” kategóriáját a tudásnak, hanem épp ellenkezőleg:
magának a tudásnak a hiányát és korlátozottságát. Épp a tudás ellentétét. Tanácsos lenne elkerülni a tudás
leírására szolgáló kifejezéseket, amikor épp a tudással ellentétes jelenségeket jellemezzük.
Platón gondolatai (és személyisége) nyomán platonizmusnak hívom azt a hajlamunkat, hogy
összetévesszük a térképet a tájjal, hogy a letisztult és jól meghatározott „formákra” koncentráljunk inkább,
akár tárgyakról (például háromszögről), akár társadalmi elképzelésekről (például utópiákról -
olyan társadalmakról, melyek „világos” tervek alapján épülnek fel), akár pedig nemzetekről van szó.
Amikor ezek a gondolatok és határozott elképzelések befészkelik magukat a fejünkbe, előnyben kezdjük
részesíteni őket a kevésbé tetszetős, kissé zavaros és valamelyest nehezebben kezelhető
ideákkal szemben. (Mindezt fokozatosan ki fogom fejteni e könyv fejezeteiben.)
A platonizmus alapján hihetjük, hogy többet tudunk, mint valójában. Ez persze nem mindenre érvényes.
Nem azt állítom, hogy a platóni formák nem léteznek. A különféle modellek és rendszerek, a valóság
intellektuális térképei nem mindig használhatatlanok, csak adott specifikus körülmények
között bizonyulnak rossznak. A gond a következő: a) nem tudhatjuk előre - csak utólag, a tények
ismeretében -, hogy egy térkép milyen tekintetben rossz; b) a hibáknak felmérhetetlen következményei
lehetnek. Ezek a modellek olyanok, mint a potenciálisan hatásos gyógyszerek, melyek ritka, ámde
súlyos mellékhatásokkal bírhatnak.
A platóm sáv az a kényes határ, ahol a platóni elvek összetalálkoznak a zavaros valósággal, ahol
veszélyesen tág a rés aközött, amit tudunk és amit tudni vélünk. És itt keletkeznek a Fekete Hattyúk.
TÚL UNALMAS AHHOZ, HOGY ÍRJUNK RÓLA
Luchino Viscontiról, a híres filmrendezőről az a hír járta, hogy ha például egy színész egy jelenetben egy
ékszerdobozra mutatott, akkor biztos lehetett benne, hogy a rendező elrendelte: valóban legyenek ékszerek
abban a dobozban. Ez hatásos módszernek bizonyult, segítette a színészeket abban, hogy teljes átéléssel
játszhassák szerepüket. Úgy vélem, Visconti szándéka talán egész egyszerűen esztétikai érzékéből és abból
a vágyából táplálkozott, hogy egy autentikus világot teremtsen - talán úgy gondolta: nem elegáns dolog
becsapni a nézőket.
Jelen esszé is alapvetően valami hasonlóra törekszik: nem újrafelhasználja vagy újracsomagolja mások
gondolatait. Ez az esszé impulzív meditációs forma, nem tudományos beszámoló. Az olvasó elnézését
kérem, ha egy-két magától értetődő topikot átugrok e könyvben - teszem ezt abból a mély
meggyőződésből, hogy az, ami számomra lankasztóan unalmas téma lenne ahhoz, hogy megírjam, az az
olvasó számára sem lenne eléggé érdekfeszítő ahhoz, hogy elolvassa. (Hogy ne fulladjon unalomba,
kerülni kell mindazt, ami jelentéktelen.)
Szájatjártatni könnyít. Az, aki az egyetemen túl sok filozófia-előadást hallgatott - vagy épp nem eleget -,
úgy érvelhet, hogy a Fekete Hattyú megpillantása nem cáfolja meg a teóriát, mely szerint minden hattyú
fehér, hiszen valójában az a madár, amely fekete, tulajdonképpen nem is lehet hattyú, hiszen a hattyú egyik
legfőbb ismérve, hogy fehér. Való igaz, azokban, akik túl sok Wittgensteint - vagy túl sok Wittgensteinről
írt tanulmányról szóló kritikát - olvastak, az a benyomás alakulhat ki, hogy a nyelvi problémák rendkívüli
jelentőséggel bírnak. Kétségkívül fontosak lehetnek, ha kiemelkedő pozícióra akarunk szert tenni a
filozófia tanszéken. Mi azonban, gyakorlati szakemberek és döntéshozók, a való világban ilyesféle
kérdésekkel legfeljebb csak hétvégémé foglalatoskodunk. Miként azt „A hamis dolgok
