szemlér ferenc udvarhelyi odüsszeia

383 Pages·2009·1.06 MB·Hungarian

SZEMLÉR FERENC

UDVARHELYI

ODÜSSZEIA

REGÉNY

KRITERION KÖNYVKIADÓ
BUKAREST 1971
I

A HÁROMPÚPÚ HEGY
1

Egy asszony és egy férfi ment felfelé a déli hőben
izzó Szent Imre utcán. A város fölött mozdulatlanul ál-
lott a levegő, mint az örökkévalóság. A vakító kék ég-
boltozaton csak a Szarkakő irányában lebegett egy fehér
felhőgomoly, de az is szemlátomást zsugorodott. Ezerki-
lencszáztizennégy nyara volt.
A férfi hátrataszította gyűrött kalapját, s keze fejé-
vel végigtörölt barnára sült homlokán. Középtermetűnél
csak valamivel alacsonyabb, széles vállú szőke ember
volt, különös, ide-oda ringó léptekkel járt. Ha Székely-
udvarhely nem esett volna olyan messze az óceánoktól,
akkor lakosai rögtön felismerhették volna benne az egy-
kori tengerjárót. Balázs István hét esztendőt töltött Pólá-
ban. Először két évig mint matróz a Prinz Eugen csata-
haján. Aztán mint hajóács.
Nem voltak könnyű esztendők... Álmaiban most is
fel-felrémlik néha a kiképzés... a fehér egyenruhás tiszt-
urak s különösen egy-egy altiszt... ahogyan a legény-
séget kezelték... a megalázó büntetések... Egy életre
meggyűlölhette volna miattuk a tengert.
Mindennek hátterében azonban mégis mindig ott csil-
logott az Adria édes-meleg kékje, a ragyogó égboltozat,
a fűszeres-sós levegő. Olykor akaratlan vágyakozás fogta
el, noha tudta, hogy ha el is jutna még egyszer odáig,
emlékein kívül semmi egyebet nem találna már. Hiszen
mást sem hozott akkoriban onnét magával, mint egy el-
bocsátó levelet – és ezt a különös ingó járást. Járását
később mindhárom fia örökölte avagy eltanulta, s ezért
a Balázsokat az udvarhelyiek már messziről megkülön-
böztették másoktól.

7
– Erős meleg van – mondta csak úgy.
– Az! – visszhangozta felesége. Barna szemöldökét
rosszallva húzta össze, mert most vette csak észre, hogy
férje ismét az ócska kalapját hordja. Arra sem tudja rá-
beszélni, hogy a városias kabáthoz nadrágot viseljen a
fehér székely harisnya helyett. S most még ez a szedett-
vedett kalap is! Sötét szeme még jobban elsötétült.
– A tengeren még melegebb van. Pólában néha majd
megsültünk. Hát még amikor júliusban kiköttettek a fő-
árbochoz, mert a levest végigloccsantottam a fedélzeten!
Azt hittem, belepusztulok... Pedig milyen fiatal voltam!
Jól van, no! – nevette el magát, amikor a felesége ar-
cán kelletlenséget vélt felfedezni. – Már nem is beszé-
lek többet. Pedig ha tudnád...
– Hiszen én tudom – vonta össze szemöldökét is-
mét az asszony. – Még a levelet is láttam, amit tegnap
kaptál. Hej, ha engem hívnának!...
Egy ideig szótlanul ballagtak egymás mellett a macs-
kakövekkel kirakott, dombnak tartó szűk utcán. Ember,
állat lankadtan pihent a lomha hőben, csak az egyik
zöldre festett, boltíves kapu alatt mosdott egy nyúlánk,
fekete macska. Most a kapunyitásra megriadt, s nagyot
prüszkölve kapaszkodott fel a sötétszürke deszkapalán-
kon. A kijövő egy pillanatig hunyorgott, aztán felismerte
a Balázs házaspárt.
– Na, hogy van Pistike? – kérdezte, s megigazította
orrán az aranykeretű szemüveget.
– Köszönöm kérdését, doktor úr, mintha már egy
kicsit összeszedte volna magát. Étvágya is van, csak a
nap nem akarja megfogni... – felelte az asszony, és
kedvesen az orvosra nézett.
– Hm, hm... – mormogott az orvos, és fekete tás-
káját ide-oda ingatta. – Gyenge a gyermek...
– Hát! – tétovázott a férfi. – Mi mindent megte-
szünk.
– Igen, igen! – mondotta az orvos kissé türelmet-
lenül. A nagy melegben az izzadság lassan csurogni kez-
dett kettős keménygallérja mögött, s a végig begombolt
mellény is fojtogatta. – El kellene vinni innét vala-
merre. Levegőváltozás kell neki. Ha tenger mellett ül-
hetne vagy egy hónapot...

8
A férfi bosszúsan elnevette magát.
– Tenger mellett!... Hol van nekem ahhoz pén-
zem?... Nem vagyok én úr.
– Persze, persze – topogott kissé kényelmetlenül az
orvos, és jobb kezének mutatóujjával igyekezett tágítani
a szörnyű galléron. – Nem is azért mondtam... Csak
éppen jó volna!
– Bizony jó volna – avatkozott közbe az asszony –,
Pistikének is, meg a másik kettőnek is. Igaz, hogy sze-
gények vagyunk, de ha az uram nem volna olyan ma-
kacs, és elfogadná...
– Ugyan hallgass! – kiáltott rá most hirtelen a férje,
és arcának barna színén átvillant a pirosság. – Miért
ütöd bele az orrod a mások dolgába?
Éppen olyan hirtelen hallgatott el, mint ahogy meg-
szólalt, mert az orvos idegesen rándított egyet a vállán.
Néhány pillanatra csönd támadt. Hallani lehetett, amint
a palánkon túl egy akna halk huppanással hull a füves
talajra. Aztán a férfi kezet nyújtott az orvosnak.
– Köszönöm, hogy szólt a doktor úr – mondotta –,
s köszönöm, hogy olyan szíves hozzánk. Hát majd meg-
gondolom, hogy mit csináljunk...
Az orvos gyorsan megrázta a feléje nyújtott, sötét-
barnára égett, durva tapintású, kissé széles kezet, s el-
indult a város irányában. Úgy érezte, hogy mindjárt szét-
pattan a hőségtől. Sört, sört akart!
A házaspár némán haladt a domb emelkedőjén, csak
a férfi patkós bakancsa csikordult olykor a köveken. Az
asszony óvatosan lépdelt emelt sarkú, új fűzős cipőjében,
mert kissé szorította parasztosan széles lábfejét. Közeled-
tek a sárgára meszelt házhoz, amelynek első része la-
kásul szolgált, míg hátul az ácsműhely húzódott meg.
Az asszony megszólalt:
– Én azt mondom, hogy mégis fogadd el azt a he-
lyet – mondta szelíden, de határozottan.
– Butaság! – dohogta a férfi. – Pistikének kell ten-
gerre menni. Mégis engem hívnak, nem őt...
– Hiszen éppen ezt mondom – vágott gyorsan sza-
vába az asszony. – Hátha mi is veled mennénk! – A

9
férfi meglepetve pillantott rá. – Igen, igen! Kiveszünk
egy szobát, én főznék, te dolgoznál, igaz, a kereset talán
mind rámenne, de a gyermekek a tenger mellett volná-
nak, mint az urak gyermekei...
A férfi vonásai elkomorultak. Szótlanul haladt tovább,
majd nehézkesen megszólalt:
– A szegény ember maradjon odahaza. Az urak me-
hetnek, ahová akarnak, de mi nem. Én már jártam ott.
Az uraknak paradicsom, de a szegénynek pokol. Aki pa-
rancsolt, úgy élt, mint Ábrahám kebelében, mi pedig húz-
tuk a kötelet, hogy majd belegebedtünk! Hány szegény
gyermek beteg, s mégsem a tenger mellett gyógyul meg.
Nem, nem – csapott jobbjával a levegőbe –, a szegé-
nyek ne nyaraljanak!...
Pár lépést tett előre, s lenyomta a kissé nehezen járó
kilincset. A nagy barna kapu dallamos nyöszörgéssel
nyílt meg, s az emberpár belépett a tágas udvarra. Az
árnyékban heverő testes kuvasz lustán mozgatta ide-oda
a farkát a porban. Az udvar végében a műhelyből moto-
zás hallatszott. A szürkéskék szemű, rövidre nyírt hajú
Béla rohant elő, s utána Géza, a legkisebb, mindkettő
cigányfeketén, mezítláb, egy szál nadrágban. Mögöttük
lassan ballagott a barnás arcszínű Pista, a középső.
A férfi nyugtalanul nézett a vékony csontú, törékeny
fiúcskára. Csakugyan sápadt, habár az arcszíne barnás is.
A másik kettő valóságos ördög, de Pista nehéz időkben
született, s azóta sem tud helyrejönni. Akkor akarták el-
árverezni a műhelyét. Az asszony agyonsírta és agyon-
dolgozta magát. Hamarabb is szülte meg Pistit, mint aho-
gyan kellett volna. A gyermek gyönge volt, az is maradt
örökké. Hátha a doktornak van igaza?... Feleségére pil-
lantott, s mintha néma vádat látott volna barna szemé-
ben.
A gyermekek apjuk körül sürgölődtek, s utánamen-
tek a műhelybe. Az inaska a sarokban hortyogott, s hom-
lokán lassan mászkáltak a legyek. A férfi végigpillantott
a rendbe rakott szerszámokon s a szépen felsepert és fel-
öntözött műhelypadlón. Közben szeme megint megakadt
középső fián, aki szótlanul és sápadtan állott az egyik

10
bak mellett. Hátha mégis el kellene utazni? – gon-
dolta.
– Ma vasárnap, fürdeni megyünk! – mondott ki
végül valami egyebet.
A gyermekek vidám kiáltozással fogadták az ígéretet.
Még Pista is mutogatta fehér fogait.
A lakásban elbírhatatlan volt a hőség és a sok légy.
Az ebédet a kis kertben fogyasztották el, az almafa alatt.
Máskor a férfi ilyen időben szundított egyet a bokrok
árnyékában. Most hamarosan maga köré gyűjtötte az
asszonyt és a három gyermeket, s megindultak a folyó
felé. Az inaska inkább a városba kívánkozott, s nem tar-
tott velük.
Elhagyták a vasúti hidat, s a nyílt mezőt beborító
rettenetes hőségben elérték a régi malmot, amelynek la-
pos, homokos partján jól lehetett fürdeni.
A gyermekek sebten levetkőztek, s csakhamar vi-
songva, kiáltozva szaladgáltak a Küküllő iszapos partján.
A házaspár elmerengve üldögélt a közelükben. A férfi a
lassan áramló vízbe lógatta a lábát. Az orrába csapó isza-
pos halszagtól nyugtalan vágyakozás támadt benne.
– Hát csakugyan gondolod, hogy elfogadjam? –
kérdezte egy idő múltán.
A fekete klott fürdőruhában üldögélő asszony felcsil-
lanó szemmel nézett férjére. Majd arrafelé pillantott,
ahol a gyermekek hancúroztak. A széles vállú, kopaszra
nyírt, szőkés Béla tombolva verdeste az iszapossá kava-
rodott vizet, s Géza, a legkisebb, csodálkozva bámulta
bátyja erejét. Pista kissé félre ült tőlük, és egy nedves
fűzfaággal simogatta a borzolódó folyót.
Jócskán alkonyodott, mire összeszedelőzködtek. A nyu-
gati ég aranyából élesen vágódott ki a Budvár és a Csi-
cser dombvonulata. A Segesvár felé tartó esti tehervo-
nat éppen akkor pöfögött ki az állomásból.
Naptól, víztől, széltől bágyadtan ballagtak hazafelé a
hosszú Árpád utcán. Mindegyre meg kellett állaniok,
hogy a kerekded buksi fejét álmosan lógató Géza kipi-
henhesse magát. Valamennyiükben megmagyarázhatatlan
nyugtalanság terjengett. Férj és feleség alig szóltak egy-
máshoz, mintha haragban lettek volna. A gyermekek is

11
valami gonosz megátalkodottsággal tétováztak minden
utcaszögletnél.
Pisti hirtelen felkiáltott. Egyszerre fordultak hátra.
Az utca végét bezáró, szinte fekete keleti égboltozaton
méltóságos lassúsággal ököl nagyságú hullócsillag haladt
át. Felszállt a dombok pereméről, nyugodt ívben emel-
kedett az Ugron család távoli sírboltja fölé, majd röp-
pályájának magasából csöndesen ereszkedett ismét alá s
tűnt el a sötét erdők mögött. Utána fénylő gőzcsík ma-
radt az égen.
Balázsék szájtátva bámulták az égi jelenséget.
A csoda már régen eltűnt, de ők még egyre szótla-
nul álldogáltak. Majd valamennyien egyszerre kezdtek
beszélni. Mint a részegek, a beszélő szavába vágtak, kiál-
toztak, egymás kezét fogdosták – még a barátok két-
tornyú templomából odahallatszó kilenc óraütés sem tudta
őket lecsillapítani. Végre is a férfi unta meg a dolgot.
– Ne vicsogjatok már annyit – mondotta. – Me-
teort láttunk, ennyi az egész. A meteor az hullócsillag,
biztosan le is esett valahol messze – válaszolta a leg-
nagyobb kérdésére. – Dehogyis a városban, valahol kinn
a mezőn...
– Hátha valami rosszat jelent – jutott az asszony
eszébe. – Háború lesz... Nálunk a faluban...
– Ugyan, Böske! – szólt rá a férje.
– Jól van na! Nem mondtam semmit – zsuzsmo-
tolta maga elé az asszony. – Induljunk már hazafelé –
tette hozzá hangosabban, s kézen fogta a kis Gézát.
Sűrű beszélgetés közben eredtek ismét útnak. Csak a
férfi hallgatott. Nyugtalanul érezte, hogy egy belső kény-
szer akarata ellenére valami elhatározás felé szorítja. Még
küzdött ugyan ellene, de aztán felszabadultan, megnyu-
godva adta át magát neki. Mikor a kapuhoz értek, meg-
szólalt:
– Gyermekek! Mit szólnátok hozzá, ha elutaznánk
a tengerre?...
A gyermekek nem nagyon értették, hogy miről van
szó, de az asszony kiabálni szeretett volna az örömtől.
Minthogy azonban sokat adott a városi illemre, hát in-
kább csak sírdogált egy kicsit.

12
2

Két hét is beletelt persze, amíg útnak indulhattak.
Másnap reggel elment ugyan a sürgöny annak a kikötő-
építő vállalatnak, ahol a Balázs egykori feljebbvalója
volt munkavezető, de harmadnapra a férfi ismét meg-
bánta a dolgot.
– Miféle úri tempó ez a tengeri nyaralás – mor-
gott feleségére, amikor az tűzgyújtóért ment be a mű-
helybe. – Én dolgozni megyek, s ti urak akartok lenni!...
– A Pisti kedvéért megyünk, megmondta a doktor
– válaszolta az asszony.
Biztos talajon érezte most már magát, s egyéb gondja
alig volt, mint az utazás.
Férje ámulva és némi rosszallással vette észre, hogy
ebbe a falusi fehérnépbe mennyi törekedés szorult. Még
egy nap sem telt el, már kikutatta az állomáson, hogy
miféle vonattal kell elmenniök Fiuméig. Nemsokára azt
is megtudta egy ismerősétől, hogy annak gazdái mit vit-
tek magukkal, amikor nyaralni mentek. Attól kezdve régi
vásznakból nadrágokat, ingeket gyártott fiainak, sőt még
férjének is. A család élelmezése sajnálatos módon szű-
kösebb lett, mert minden pénz az utazás előkészítéséhez
kellett. És ha a férje morgott, akkor Böske egyszerre
harcias lett, és Pistikével hozakodott elő.
Végül már Balázs is azt kívánta, hogy jöjjön csak
meg az a választávirat, s döntse el a dolgot így vagy
úgy.
A válasz forró nyári napon érkezett meg egy másik,
nem éppen kellemes hírrel együtt. Ferenc Ferdinánd oszt-
rák trónörökös ellen merényletet követtek el Boszniában.
A lapok sokat írtak az esetről, de az úti készülődés lázá-
ban a család nemigen ért rá ezzel törődni.
A férfinak éppen elég gondot okozott az a kérdés,
hogy vajon milyen szerszámokat vigyen magával. Fele-
sége viszont kétségbeesetten állapította meg, hogy meny-
nyi minden hiányzik még az úthoz. Legfőképpen a pénz,
noha a távirattal együtt útiköltség is jött, persze csak az
embernek.

13
Az izgalom a gyermekekre is átragadt, s egész nap az
ácsműhelyben lábatlankodtak, ahol játékcsónakokat és
gőzösöket faragtak, s erőszakkal rávették anyjukat, hogy
ezeket is csomagolja be.
Egy este aztán ott ültek mind az öten a szinte üres
személyvonatban, s némi szívszorulással nézték, amint a
város gyatra lámpasorai eltűnnek a homályban. A moz-
dony átdohogott a Küküllő fölé vont fahídon, s a kö-
zépső fiú visszahúzta fejét az ablakból.
– A csillagok éppen olyanok a vízen, mint az, amit
a múltkor láttunk – mondotta. De senki sem felelt.
Bátyja és öccse a sarokban szunyókált. Anyja a cso-
magokat, batyukat, kabátokat vette ismét számba. Apja
elgondolkozva bámult maga elé, s szemmel láthatóan
rossz kedve volt. A vonat pedig nagyokat visongva ro-
hant el a kollégiumkert mögött. Nemsokára semmi sem
látszott Udvarhelyből.
Másnap estefelé érkeztek meg Budapestre kiszikkad-
va, kifulladva, lihegve. Fejük sajgott, szemük fájt, s ká-
bultan tereltették magukat egyik pályaudvarról a má-
sikra, egyik váróteremből a másik váróterembe. Ott
aztán lerogytak a simára csiszolt fapadra, s olyanok vol-
tak, mint valami elnyomorodott kivándorlók. Egyetlen
vágyuk volt csak: inni és aludni. De egyik sem teljesül-
hetett túlságosan.
A váróterem ablaka roppant térre nézett, ahol egész
éjen át visongva keringtek a villamosok. Olykor nagyo-
kat villámlott a vezeték. Az asszony minden fáradtsága
ellenére is mohón jártatta barna szemét az eléje táruló
látványon, s mindegyre enyhe szívdobogást érzett. Úris-
ten, micsoda különös, nagy világ!...
– Tenger kellett neked – szólalt meg mellette a
férje. – Most láthatod, milyen az! Az urak gyorsvona-
ton mennek, puha bársonyon, első osztályon, de nekünk
csak fapad jut a személyen. Ha én munkába megyek, ak-
kor jó a személy is, de aki úgy akar nyaralni, mint egy
naccsága, annak biza nem jó.
– De jó! – válaszolta makacsul az asszony. – Ne-
kem jó, és a gyermekeknek is jó lesz. – Sötét, állha-
tatos tekintetét végighordozta a három gyermeken, amint
a batyukból megszerkesztett fekvőhelyeken szenderegtek,

14