Table Of ContentJAMES LOVELOCK
GAIA
HALVÁNYULÓ
ARCA
Utolsó figyelmeztetés
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
James Lovelock: The Vanishing Face of Gaia. A Final Warning
London, Allen Lane (an imprint of Penguin Books), 2009
Fordította
Barna László
A fordítást az eredetivel egybevetette
Láng László
ISBN 978 963 05 8923 9
ISSN 2062-1477
Kiadja az Akadémiai Kiadó,
az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19.
www.akademiaikiado.hu
Első magyar nyelvű kiadás: 2010
© Barna László, 2010
© Akadémiai Kiadó, 2010
Szeretett feleségemnek, Sandynek
Tartalom
Előszó
Köszönetnyilvánítás
1. Utazás téren és időn át
2. A klíma előrejelzése
3. Következmények és túlélés
4. Energia- és élelmiszerforrások
5. Bolygómérnöki beavatkozás
6. A Gaia-elmélet története
7. Gaia különböző percepciói
8. Zöldek legyünk-e vagy sem
9. Egy következő világ felé
Fogalomtár
Ajánlott irodalom
Előszó
Kicsit több mint negyven évvel ezelőtt az Apollo 8 űrhajósai Hold körüli
pályán keringve lefényképezték a Földet – a földi bioszféra képe éles
kontrasztban áll a Hold steril felszínével, amelyen éppen akkor jelentek
meg az emberi lábnyomok. Az Apolló felvételei ráébresztették a világot
arra, hogy a „Föld-űrhajó” mennyire sérülékeny, hogy épségben való
fenntartása ökológiai kötelességünk. Mindennek volt egy másik, szintén
globális hatású lecsapódása is, méghozzá nem egy kép, hanem egy
lebilincselően izgalmas, romantikus színezetű, új fogalom formájában.
Ez a Gaia-gondolat, amelynek a lényege az, hogy a Föld bioszférája úgy
viselkedik, mintha a bolygó egyetlen, hatalmas élő organizmus lenne.
A Gaia-koncepciót korunk minden bizonnyal egyik legeredetibb és
legnagyobb hatású tudósának, James Lovelocknak a lényeglátása alkotta
meg. Véleménye szerint fajunk soha nem tapasztalt igénybevételnek
teszi ki a bolygónkat, a klímaváltozás pedig egy végletesen
elszegényedett ökológiájú, az ember számára alig élhető világhoz
vezethet. Koncepciójának még ijesztőbb (és még több vitát kiváltó)
aspektusa, hogy szerinte talán már magunk mögött is hagytuk azt a
pontot, ahonnan még vissza lehetett volna fordulni.
Bolygónk közel négy és fél milliárd éves. Ha valamiféle
földönkívüliek a születése óta figyelemmel kísérnék a sorsát, vajon mit
láthatnának? Az eltelt hosszú idő során a változások majdnem mindig
folyamatosan, egyúttal azonban fokozatosan következtek be. A
kontinensek vándoroltak, a jégtakaró vastagodott és vékonyodott, a
globális hőmérséklet emelkedett és süllyedt, fajok alakultak ki, fejlődtek
tovább és haltak ki.
A földtörténet egy rövidke, egymilliomod résznyi, legutolsó
szakaszában azonban – ami csupán néhány ezer évet tesz ki – a vegetáció
összetétele sokkal gyorsabban kezdett változni, mint korábban bármikor.
Ez jelezte a mezőgazdaság megjelenését. A változás üteme az emberiség
lélekszámának növekedésével, a városi és ipari fejlődés
kibontakozásával tovább gyorsult. A fosszilis energiahordozók
felhasználása a széndioxid légköri előfordulásának abnormálisan gyors
növekedését eredményezte, megváltozott az éghajlat, és a világ
melegedni kezdett.
Ha a bolygónkat figyelő földönkívüliek értenének az asztrofizikához,
akkor magabiztosan megjósolhatnák, hogy amikor majd felragyog a
Nap, és végül „vörös óriásként” ellobban, a bioszféránkra pusztulás vár.
De vajon láthatták-e előre ezt a Föld élettartamának felénél hirtelen
fellépő „lázat” – ezeket az emberi eredetű változásokat, amelyek
látszólag eszeveszett sebességgel követik egymást?
És vajon mit láthatnak majd képzeletbeli megfigyelőink a következő
száz év során? Vajon a stabilitás időszaka követi-e a rohamokat? És ha
igen, akkor vajon Földünk bekövetkező stabil állapotában továbbra is
alkalmas marad-e az emberi életre? Vagy nem szándékolt
beavatkozásaink bolygónkat már visszafordíthatatlanul átbillentették egy
új és sokkal forróbb klímaállapotba? Ha így van, akkor a most élő állat-
és növényfajokból mennyi lesz képes fennmaradni?
Ezek a kérdések – a klímaváltozás és a biodiverzitás eltűnése – a
nemzetközi érdeklődés középpontjába kerültek. James Lovelock sokat
tesz azért, hogy ott is maradjanak. Sok tudós néz fel tisztelettel rá –
köztük jómagam is. Individualista életpályája üdítő ellenpontja annak a
specializált, kváziipari stílusnak, amiben a legtöbb kutatás zajlik. A
hatvanas években egy olyan érzékeny műszert tervezett a légköri
szennyezés legapróbb nyomainak kimutatására, hogy eredményei sok
kollégánk számára hihetetlenek voltak. Nem lekötelezettje egyetlen
intézménynek sem. Szabadon lépi át a tudományágak határait, amelyek
általában keretek közé szorítják az „intézményi” gondolkodókat.
James Lovelock elméjének és egyéniségének fénye ragyogja be
ennek a fontos és olvasmányos könyvnek az oldalait. Világosan, sőt
szórakoztatóan fogalmaz, számos találó analógiára támaszkodva.
Egyúttal szenvedélyesen érvel, gondolatait egy kiemelkedő életpálya
alapozza meg. Amellett, hogy kitűnő tudós, ékesszólóan buzdít a
cselekvésre is.
Sokan még mindig reménykedünk abban, hogy civilizációnk
zökkenőmentesen léphet át egy alacsonyabb szénszennyezettségű, kisebb
népességű világba – minden trauma és katasztrófa nélkül. Ez a pozitív
végkifejlet viszont elszánt és azonnali cselekvést követel a
kormányoktól. A gyors cselekvés feltétele azonban, hogy a folyamatos
meggyőző kampányok képesek legyenek átalakítani a közgondolkodást
és az életstílust. A „tiszta energia” előállításának olyan prioritást kell
kapnia az egész világon, mint amilyennel a hatvanas években az
amerikai kormány kezelte az Apolló-programot.
Nekünk, tudósoknak abban kellene versenyre kelnünk egymással,
hogy utolérjük James Lovelock találékonyságának szintjét; az ő
elkötelezettségének és másokkal való törődésének pedig ösztönzésül kell
szolgálnia minden polgár számára. Nem túlzás azt állítani, hogy
civilizációnk hosszú távú jövője azon áll vagy bukik, hogy az ebben az
izgalmas könyvben felhangzó utolsó figyelmeztetés mennyire széles
körben talál meghallgatásra.
Martin Rees
Trinity College, Cambridge
2009. január
Köszönetnyilvánítás
Őszintén hálás vagyok Richard Bettsnek, John Graynek, Armand
Neukermansnak, Sir Crispin Tickellnek, Brian Foulgernek, Gari
Owennek, Tim Donaldsonnak és Elaine Steelnek, akik elolvasták ezt a
könyvet, és hasznos megjegyzéseket fűztek hozzá, valamint Chris
Rapley-nek, Stephan Hardingnak, Peter Lissnek, Andrew Watsonnak,
Tim Lentonnak, és Dave Wilkinsonnak értékes tanácsaikért. Köszönettel
tartozom a GAIA alapítványnak (regisztrációs szám: 327903) az íráshoz
nyújtott támogatásért.
1. Utazás téren és időn át
A jelképek nagyon fontosak a számunkra: a kereszt, a handzsár és a
sarló-kalapács összességében két évezred óta határozza meg az életünket
és a történelmünket. Vannak, akik számára a legmélyebb jelentésű jelkép
a kék-fehér Föld látványa, úgy, ahogyan az az űrből az űrhajósok szeme
elé tárul. Ez a látvány jelenleg finom változásokon megy keresztül,
ahogyan eltűnőben van a fehér jég, ahogyan a zöld erdők és mezők a
sivatagi homok színét öltik magukra, és ahogyan az óceánok elvesztik
kékes-zöldes árnyalatukat, és tisztább, uszodakék színt vesznek fel –
mert maguk is sivataggá válnak. Ezért próbálok majd meg
kilencvenévesen, az űrhajósok nyomában felszállni, hogy az űrből
láthassam a Földet, mielőtt végleg eltűnik. Onnan akarok egy pillantást
vetni a Földre, amellyel egész életemben együtt éltem. Ez a feltett
szándékom, még ha nagyrabecsült orvosom, Douglas Chamberlain óva is
int ettől a túlzott kockázat miatt. Belevágok a figyelmeztetések ellenére,
mert újra át akarom élni a megrendült felismerésnek azt a pillanatát,
amelyet negyvennégy évvel ezelőtt az akkor az űrkutatás központjának
számító Jet Propulsion Laboratoryban, Kaliforniában éreztem:
bolygónkat lelki szemeimmel ekkor láttam először olyasvalaminek, ami
talán egyedülálló a világegyetemben – élő entitásnak. Azóta érzem, hogy
a Föld megnevezés egyszerűen nem elég, hogy leírja azt az élő bolygót,
amelyet benépesítünk, aminek részei vagyunk. Hálás vagyok az író
William Goldingnak azért a javaslatáért, hogy bolygónkra jobban illik a
