Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban

220 Pages·2012·1.861 MB·Hungarian

by  Müller Rolf

Müller Rolf

Politikai rendőrség
a Rákosi-korszakban

Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2012
Előszó
Bacsó Péter A tanú című 1969-es filmjében Virág elvtárs Pelikán gátőrhöz
lépve a következőket mondja: „Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol
szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a
reverje jó”. A szürke, beteges embernek tűnő pártfunkcionárius ezzel a gátőr
tudtára adja, hogy a hatalom a halandó állampolgár minden egyes lépéséről,
viselt dolgáról tud. Ez az üzenet ma is mindenki számára egyértelmű. A
mondatok mögött meghúzódó, másodlagos jelentésréteg azonban már csak
jóval szűkebb csoporthoz jut el: nevezetesen, hogy Virág elvtárs „eredetije”,
a második világháború utáni politikai rendőrséget évekig irányító Péter
Gábor, szabóinasként kezdte a pályafutását.
Ez a filmjelenet jutott elsőként eszembe, amikor 2011 nyarán e könyv
megírására felkérést kaptam. Arra gondoltam, hogy ilyen
„bepillantások” mentén fogom elbeszélni a magyar politikai rendőrség 1945
és 1956 közötti történetét, mivel ezek segítenek abban, hogy a tudományos
ismeretterjesztés műfaji követelményeinek eleget tegyek. Kihúznak majd a
csávából, amikor olyan feladatokkal kell megbirkóznom, mint az
osztályok, alosztályok sorjázásától és a számadatoktól száraz, de
elengedhetetlen szervezeti rekonstruálás, vagy a vezetők pályájának
ismertetése, amelynek során életrajzi adatok tömkelegét ömlesztem az
olvasóra.
Első nekifutásra nem is tűnt különösebben nehéz feladatnak kiválasztani a
csomópontokat. Az említett szervezettörténet és vezérkari „csoportkép” után
következik a pártirányítás, majd az ügynökök és a titkos technikák, végül a
hivatásosok és működésük látható jelei, az egyenruhától kezdve egészen a
helyszínekig. A probléma ott kezdődött, amikor az elmúlt tizennégy év alatt
felhalmozott forrásanyagra támaszkodó mondanivalómat ésszerű terjedelmi
korlátok közé kellett szorítani. Részben ennek lett a következménye, hogy a
téma köztörténeti vonatkozásai csak jelzésszerűen kaptak helyet. Ugyanakkor
tudatos döntés is volt, hogy az 1945 utáni koalíciós idők, majd a
teljes kommunista hatalomátvétel utáni évek politikai mozgásait, párt-
és államigazgatási rendszerét e kötetben nem fogom részletekbe
menően ismertetni. Miként nem akartam elmerülni a „nagy perekben”
sem. Mindezekről temérdek tanulmány, könyv látott már napvilágot,
bemutatva a diktatúra kiépülésének állomásait, elemezve az egyes
ügyeket, azok mozgatórugóit. Nem kívántam kitérni az 1945 és 1956
közötti évek korszakolását övező vitákra sem, mert meggyőződésem -
amire az elkövetkező oldalakon meggyőző bizonyítékokat talál az
olvasó hogy a politikai rendőrség vonatkozásában a Rákosi-korszak már
1945 januárjában elkezdődött.
Azoknak, akik az államvédelmi szervek által alkalmazott fizikai erőszak és
lelki terror részletesebb ábrázolását, az ötvenes évek brutalitásának részleteit
akarják megismerni, főképp az egykori áldozatok memoárjait vagy a
szenvedéstörténetekről készített dokumentumfilmeket ajánlom. E tekintetben
a túlélők megtapasztalt élményeihez könyvem legjobb esetben is csak a
keretet biztosíthatja. Mindazonáltal bízom benne, hogy a „városi legendák”
tisztázásán túl e kötet hozzájárul a sokat szenvedett honfitársaink
„információs kárpótlásához”, és - ami hitem szerint huszonkét évvel a
rendszerváltás után legalább ennyire fontos - megszólítja az unokák
generációját is.
Most pedig, mivel ellensége vagyok minden hosszúra nyúlt előszónak,
lezárom bevezető soraimat, de csak miután köszönetet mondtam a felkérésért
Ablonczy Balázsnak, és mindazoknak, akik munkámban segítettek:
különösképpen a kézirat „előolvasóinak”, Baczoni Gábornak, Krahulcsán
Zsoltnak és Takács Tibornak.
Budapest - Szentendre, 2012 nyara-ősze
ÁVO vagy ÁVH?
A Rákosi-korszak - sőt, olykor még az azt követő, Kádár János nevével
fémjelezett évtizedek - politikai rendőrségét rendre az „ÁVO” vagy „ÁVH”
betűszavakkal helyettesítik a közbeszédben, amiből egyenesen következik,
hogy az ott szolgálókról mint „ávósokról”, illetve „ávéhásokról” szokás
beszélni. E szavak egyértelműen a magyarországi kommunista diktatúra, a
vörös csillagos terror szinonimájává váltak. A fogalomtársításokra csak
ráerősít a témával foglalkozó könyvek, dokumentumfilmek szinte
elmaradhatatlan vizuális melléklete, a Szabad Nép riporterének 1949. április
26-án fotografált fényképe, amelyen a MÁVÁG dolgozói csapatzászlóval
kedveskednek az Államvédelmi Hatóságnak, és gyár nagytermében, a
dísztribün fölött a következő felirat olvasható: „Az Államvédelmi Hatóság a
munkásosztály ökle”. És bár magába az újságba végül nem az említett
fénykép került - helyette a csapatzászló átadásának pillanatát emelték be a
szerkesztők, amelyen az ominózus feliratból csak szótöredékek olvashatók -,
más vizuális dokumentumok tanúsítják, hogy nem csupán az egykori
gépgyárban, de az államvédelmi tisztavatásokon is ott ékeskedett a
jelmondat, amely az 1989-es rendszerváltás után mint a politikai rendőrség
elsődleges nyelvi reprezentációja kiállítások, tévéműsorok mottójaként vált
újra szállóigévé.
Hozzátartozók figyelik a tisztavatást 1951. július 23-án délelőtt a Bajcsy-
Zsilinszky laktanyában. Az egyéves Rendőr Akadémiára 1948 és 1951 között
államvédelmi hallgatókat is beiskoláztak.
Valójában a második világháború és az 1956-os forradalom közötti
időszakban Államvédelmi Hatóság elnevezés alatt mindössze három (más
értelmezés szerint négy), Államvédelmi Osztályként pedig csupán két évig
működött a testület. Persze mondhatjuk: mit számít ez, más a cégér, de
ugyanaz az áru. Tény, hogy az adott időintervallumban történt
névváltoztatások nem jelentették az alkalmazott módszerektől való
elfordulást, vagy éppen az állomány kicserélődését, mégis azt mondhatjuk:
minden átkeresztelés mögött egy tudatos politikai döntés húzódott, amely
nemcsak belső hangsúlyeltolódásokat eredményezett, de hatással volt
szervezet további működésére, hatalmi pozíciójára is.
Vadak és vadászok: politikai rendészeti osztályok közvetlenül a háború
után
A Rákosi-korszak politikai rendőrségének története 1944 végén kezdődik. Az
országban ekkor még harcok dúltak, de azokon a területeken, ahonnan a front
elvonult, fokozatosan kiépült a szovjet katonai igazgatás. Emellett létezett
még a Horthy-rendszerből „örökölt” rendőrség is, noha ez utóbbit csak igen
nehézkesen tudták működtetni a régi-új köz-igazgatás képviselői. A közrend
és a közbiztonság minél előbbi helyreállítása az 1944. december 21-22-én
megalakult debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésre és ideiglenes nemzeti
kormányra várt. Pontosabban a reszortterületért felelős Erdei Ferenc
belügyminiszterre, aki azonnal megkezdte a tárgyalásokat a szovjet katonai
hírszerzés főnökének, Kuznyecov vezérezredesnek a - névről pontosan nem
ismert - helyettesével. A belügyminiszter a december 28-i kormányülésen
már arról tájékoztatta társait, hogy a politikai rendészet ügyében szovjet
részről több általános tanács javaslat hangzott el. A magyar politikai
rendőrség szülőágyát tehát az első perctől kezdve szovjet bábák állták körbe.
Bár valljuk meg: az adott politikai helyzetben más lehetőség nem is
igen kínálkozott az új kormány számára, amely még a „fennhatósága alá
került” országrész felett sem rendelkezett valós hatalommal.
A politikai rendőrség témája majd minden miniszteri találkozón terítékre
került 1945 januárjában, sőt ez idő tájt egy - vélhetően - a
Belügyminisztériumban készült javaslat az „Országos Rendőrség politikai
nyomozó osztálya” felállításának és mihamarabbi munkába
állításának legfontosabb teendőit is számba vette. A javaslat a testület
elsődleges küldetéseként „a fasiszták és a demokrácia ellenségeinek
elfogását” jelölte meg, ezért a korábbi személyi nyilvántartások mielőbbi
lefoglalását, illetve - a lakosság feljelentési hajlandóságában bízva - egy
bejelentőhivatal megszervezését, valamint a megfelelő épület biztosításán túl
a toborzás megkezdését is sürgette.
Az első hivatásos politikai rendőröket 1945. január 21-én és 23-án nevezték
ki Debrecenben. Összesen huszonketten tették le az esküt, többen közülük -
például Tímár István, Piros László, Dékán István, Villányi András - a
későbbiekben komoly szerephez jutnak majd történetünkben. Vezetőjük a
nemzetközi munkásmozgalomban edződött Tömpe András lett. A Magyar
Kommunista Párt (MKP) kiszemeltjének egy hét leforgása alatt sikerült is
egy száz főt meghaladó osztagot maga köré szerveznie, majd gépkocsikkal
elindulnia a fővárosba. Az egység a hónap végén érkezett meg Budapestre,
pontosabban a kommunisták Tisza Kálmán (később: Köztársaság) téri
pártházához, ahol azzal kellett szembesülnie, hogy ott már működik egy
politikai osztály a párt egy másik régi harcosa, Péter Gábor irányítása alatt.
Január végére a fővárosban tehát két kommunista vezetésű politikai
rendőrség volt: a debreceniek a „Magyar Államrendőrség Politikai
Rendészeti Osztályának” aposztrofálták magukat, míg a hatvanfős, budapesti
alakulat a „Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Politikai
Rendészeti Osztály” elnevezést használta. Mindezt akkor, amikor hivatalosan
még meg sem alakult az új rendőri szervezet.
Hogy a kép még színesebb legyen, a főváros kerületeinek többségében
ugyancsak tevékenykedtek különböző politikai nyomozócsoportok. Ezek
némelyike a helyi közigazgatási apparátus részeként jött létre, de az
újjászerveződő pártok is létrehoztak rendőri alakulatokat, elég, ha a
Szociáldemokrata Párt (SZDP) Rendező Gárdájára utalunk. A korabeli
dokumentumok ugyanakkor a nyilasok utáni hajtóvadászat résztvevői közé
sorolták a szovjet titkosszolgálat után elnevezett „Magyar GPU-t”, a Miklós
Béla miniszterelnök fia által megszervezett „Miklós-gárdát”, az Egyetemi
Nyomdában készült igazolványokkal rendelkező „Magyar partizánosztagot”,
a Budapesten élő csehszlovákok rendőrségét, valamint az ellenállás
összefogására 1944 novemberében életre hívott „Magyar Nemzeti Felkelés
Felszabadító Bizottságát” is. Ez utóbbiak közül kezdetben több is élvezte a
szovjet városparancsnokság, illetve a szovjet elhárítás jelen lévő
képviselőinek bizalmát (akik természetesen ugyancsak folytattak
nyomozásokat), ám február végére-március elejére vagy beszüntették
működésüket, vagy felszámolták őket Péter és Tömpe egységei, illetve a
szovjet hatóságok.
Ezzel párhuzamosan a nyilas bűncselekmények felderítése katonai vonalon is
megkezdődött. Még folytak a harcok, amikor 1945 januárjában a Szent-
Györgyi Albert körül szerveződő ellenállás egyik támogatója, dr. Matheidesz
Géza alakított rövid életű nyomozócsoportot, amelyben már több hivatásos
katonatiszt is részt vett, köztük Kruchina Viktor egykori folyamőr százados
és dr. Vészy István honvéd százados. Tevékenységük abból állt, hogy a
nyilas pártházakban, így például az Andrássy úti „Hűség Házában”
összegyűjtötték a megmaradt dokumentumokat. A csoport feloszlása után
Vészy Debrecenbe utazott, ahonnan Vörös János honvédelmi miniszter
felhatalmazásával tért vissza, és hamarosan közel félszáz fős alakulatot
szervezett, amely a Honvédelmi Minisztérium 40. Osztályaként működött
tovább, nyomozórészlegét Kruchina irányította. Időközben, március 12-én
Debrecenben zászlót bontott a HM Katonapolitikai Osztálya (későbbi
közismert nevén: a Katpol) is, amely a kommunista Pálffy György vezérkari
százados vezetésével április közepén érkezett Budapestre, és feloszlatta a 40.
Osztályt - igaz, a beosztottak egy részét átvette, Kruchinát
például osztályvezető-helyettesként.
Vidéken ugyancsak kaotikus állapotok uralkodtak. Az ideiglenes kormány
megpróbálta ellenőrzése alá vonni a helyi rendfenntartó szerveket, egyúttal
megszüntetni a hatalmaskodó rendőrparancsnokok tevékenységét. Az egyik
ilyen hírhedt - az akkoriban elterjedt kifejezéssel élve - „kiskirály” Bokor
Antal volt, aki mint 1924-ben nyugdíjazott rendőrkapitány a szovjet csapatok
bevonulása után „reaktiválta” magát, és átvette a szegedi külterület
polgárőrségének parancsnokságát. 1945 januárjára - az ellene tanúskodók
szerint - egy közel ezerfős fegyveres testület felett diszponált, és saját érdekei
szerint intézte a szegedi tanyavilág közbiztonsági ügyeit. Az indulás
nehézségeit jól példázza, hogy - amint az egy évvel később, 1946
februárjában egy értekezleten elhangzott - „volt olyan város, ahol két
politikai osztály működött, és egymást tartóztatták le annak tagjai.”
Április elejére az ország nagy részén befejeződtek a harcok. A kormány
Budapestre költözött, és megteremtette a közigazgatás működésének kereteit,
amelynek része volt a rendfenntartó szervezetek helyzetének jogi tisztázása
is. Az 1945. május 10-én kihirdetett 1.690/1945. M. E. számú rendelettel
feloszlatták a csendőrséget, és létrehozták a belügyminiszter közvetlen
felügyelete alatt álló Magyar Államrendőrséget, azon belül is a Nagy-
Budapestért felelős Budapesti Főkapitányságot és a Vidéki Főkapitányságot.
Valójában ezzel csak az úgy-ahogy működésbe lendült rendőri szervezet
utólagos „legalizálása” történt meg, ami egyúttal azt is jelentette, hogy
érvényben maradt a Magyar Királyi Rendőrség szervezeti felépítése, annak
kettős tagoltsága - csak épp a „királyi” jelző tűnt el a testület nevéből.
Jogszabályi szinten tehát véget vetettek a kezdeti hónapok zűrzavarának, és a
politikai rendészeti osztályok helyet kaptak a rendőri szervezeten belül.
Hasonlóan az 1945 előtti állapothoz, amikor a politikai rendőrség budapesti,
illetve vidéki tagozatokkal működött (az előbbi vezetője Hain Péter
kormánytanácsos, főfelügyelő, míg az utóbbié Nagy Sándor főkapitány-
helyettes volt), ezúttal is területi alapon osztották meg a munkát, amelyre
amúgy is ketten jelentkeztek: Péter Gábor a Budapesti Főkapitányság
Politikai Rendészeti Osztályának, Tömpe András pedig a Vidéki
Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának élére került. (A
továbbiakban: PRO.) A budapesti osztály bázisa az Andrássy út 60., a vidékié
a Bajza utca 52. lett.
Mint azt már említettük, a szervezetek célkeresztjében mindenekelőtt a múlt
rendszer kiszolgálói, a háborús és népellenes büntettek elkövetői álltak,
ugyanakkor feladatuk volt azok ellen is nyomozást folytatni, akiknek
működése nem volt összeegyeztethető az akkor kiépülő, magát
demokratikusnak meghatározó új politikai rendszerrel. Péter ún. főcsoportok
között osztotta meg a fővárosi feladatokat, Tömpe pedig alosztályokat állított
fel a vidéki munka koordinálására. (Lásd az 1. és 2. számú táblázatot.)
1. sz. táblázat. A budapesti Politikai Rendészeti Osztály szervei 1945 közepén
Szervezeti
Szakfeladat
egység
A
Munkaszolgálatos alakulatok, volksbundisták, SS-katonák ügyei.
főcsoport
B
Gettók és deportáltak ügyei.
főcsoport
Népellenes besúgók, spiclik, provokátorok, valamint az osztály
C
belső bizalmi (esetleges megvesztegetések, részrehajlások stb.)
főcsoport
ügyei.