Table Of ContentNEMERE ISTVÁN
Igazat mond-e Däniken
Tartalom
1. DÄNIKEN BEJÖN A KÉPBE
2. JÁRTAK ITT IDEGENEK?
3. DÄNIKEN ÉS A BIBLIA
4. DÄNIKEN ÉS EGYIPTOM
5. ŰRREPÜLÉSEK AZ ÓKORBAN?
6. DÄNIKEN ÉS LATIN-AMERIKA
7. EGYÉB REJTÉLYEK
1.
DÄNIKEN BEJÖN A KÉPBE
Már nem emlékszem, mikor találkoztam először Däniken
nevével. Arra sem, hogy az valamelyik könyve kapcsán történt-
e, vagy - ahogyan az akkoriban nálunk szokás volt - először a
rendszerhű sajtó próbálta őt befeketíteni. Azokban az időkben
ugyanis - mondom ezt a fiatalabb olvasók kedvéért, mivel a
hatvanas évek végéről, hetvenes évek elejéről van szó - az volt a
szokás Magyarországon és az ún. „szocialista táborban”, hogy az
ideológiai ellenfelek munkáit senki sem ismerhette meg, ám
annál bővebben olvashatott róluk „leleplező”, elítélő cikkeket a
sajtóban. Miközben a Szovjetunióban, a hetvenes években már
kiadtak tudományos igényű könyveket, konferenciákat
rendeztek, szaksajtóban publikáltak (ugyanezt tették a csatlós
országok legtöbbjében, kivéve Kínát és Albániát), aközben
Magyarországon ezt a témát komolyan, pozitívan még csak
említeni sem lehetett.
Később a kínai tudósok is elkezdték az ufókutatásokat, így
Albánia és Magyarország magára maradt - gyakorlatilag az
egész világgal szemben… és ez így volt persze nem csak az ufók
terén, hanem minden olyan tudományos érdeklődésre számot
tartó, és azt a világban másutt el is érő témában, mint például
a parapszichológia, nem hagyományos gyógyászati eljárások,
telekinézis, regresszív és progresszív hipnózis, telepátia, jóslás
stb.
Magyarországon a tudományos élet begyöpösödött
képviselői (tisztelet a kivételnek - de egy kezemen meg tudnám
számolni azokat, akik fel merték emelni szavukat az e témákat
sújtó „embargó” ellen) minduntalan felhorkantak, ha valaki
csak halványan említette ezeket a sajtóban vagy előadásában.
Mint megtudtam, egy-egy ufócikk vagy Däniken-ügy kapcsán
valósággal felizzottak a telefonok az egykori „fehér házban”,
vagyis az egyetlen párt, központi bizottságának tudománnyal
foglalkozó (ilyen is volt) osztályán. Ilyenkor aztán onnan ment
ki a parancs - megnyugtatandó a panaszkodó tudósokat -, hogy
ez vagy az a téma most egy ideig „nem időszerű”, a lapok,
folyóiratok erről nem közölhetnek cikket. Mint velem is
megesett, ilyenkor gyakran a szerző is „embargó” alá került.
Félreértések elkerülése végett: ez nem hasonlított a politikai
okból eltiltott írók esetére; ilyenkor a hozzám hasonlókat csak
ún. „ismeretterjesztésből” tiltották ki hosszabb-rövidebb időre.
De erről persze a delikvens sem írásban, sem szóban nem
értesült, amíg baráti főszerkesztők meg nem súgták neki a
legfőképpen őt érintő hírt… Felmerül a kérdés, hogy jó szót
használtam-e az imént; tudósnak nevezhetjük-e az olyan
embert, aki adminisztratív, sőt büntetőjogi eszközöket követel a
más véleményt hangoztatók ellen? Aki ma ezt már nem is
tudja vagy akarja elhinni, vegye elő a könyvtárakban még
sokáig elérhető régebbi újságokat, hetilapokat. Csak
emlékeztetőül: olvassa el a korabeli Népszabadság-
kirohanásokat Däniken, Nemere István, a székesfehérvári
mágneses gyógyítógép hazai készítője és alkalmazója, a
ránctalanító arckrém feltalálója ellen. De nem árt, ha
emlékezünk az Élet és Irodalomban a hetvenes évek végén,
nyolcvanas évek elején lezajlott egyéb ilyen természetű
„vitákra”, pl. 1986-ban az első Titkok könyvéről (amit egy év
múlva követett a másik jóval kisebb vita, amikor napvilágot
látott az Új titkok könyve is).
Azt sem feledhetjük, hogy ezek az urak milyen nagy
hatalommal bírtak akkoriban. Természetesen csak úgy, hogy az
uralkodó pártállam köpenyébe bújtak és akkor már csaknem
harminc éve ők döntötték el, hogy az úgynevezett
„áltudományos” kérdésekről mit írhat meg a sajtó és mit nem.
Ők határozták meg, hogy a magyar olvasó mennyit tudhat meg
Däniken tanaiból, befolyásuk révén még azt is cenzúrázták, mit
jelentenek haza a rádió vagy tévé tudósítói külföldről. Örökké
emlékezetes marad, amikor a Magyar Rádió tudósítója első
ízben mert Moszkvából, a Pravda és Izvesztyija hasábjain folyó
ufóvitáról jelentést küldeni a hazai rádióhallgatóknak. Egyesek
fegyelmit követeltek ellene. Sok más esetben el is érték ezt;
számos akkori főszerkesztő és rádiós szerkesztő tudna ma ilyen
példákat mesélni. Én is, bár semmilyen szerkesztő nem voltam.
Ezek voltak azok az emberek, akik annak idején
megcenzúrázták a Titkok könyvét és kihagyásra ítéltek egy
fejezetet. (Ennek „mulatságos” történetét mostanában másutt is
megírtam.)
Hogy lássuk, milyen időben és társadalmi-politikai
környezetben bukkant fel Däniken Magyarországon, tudnunk
kell, hogy az ismeretterjesztést akkoriban ezek az elvek és ezek
az emberek uralták.
Ha úgy hozta úri kedvük, a párt segítségével és tartós
támogatásával (az utolsó évekig) azt a könyvet vagy témát,
esetleg szerzőt tilthatták be Magyarországon, akit akartak.
Mindezt általában ideológiai köntösbe öltöztették. Ehhez a
pártkorifeusok támogatását azzal érték el, hogy az illető
szerzőket vagy műveket, könyveket, cikkeket, filmeket, sőt
filozófiai és tudományos áramlatokat „szocialistaellenesnek”
bélyegezték és úgy festették le ezeknek a képzetlen
pártembereknek, mintha azok alapjaiban fenyegetnék a
kommunizmust építő társadalmakat, rossz eszméket
ültetnének az emberek fejébe… a recept, ismerős, a képlet
egyszerű. Az efféle módszerek harminc-negyven éven át
hatásosak maradtak; még Kossuth-díjas (tehát a rendszer által
kiemelt és olykor bizony sokféleképpen dédelgetett) kutatók is
rosszul jártak, ha e büszke cím birtokában mégis kacérkodni
kezdtek Däniken vagy mások tanaival. Erről is lehetne mesélni.
Ne feledjük azt sem, kik voltak ezek az emberek. Például
egyikük egy vezető napilap „tudományos” rovatvezetője, aki e
megtisztelő állásba egyenesen egy gyereklap meserovatából
került, mint a rendszer feltétlen kiszolgálója és hithű
ideológusa, mellesleg még ma is meg-megszólal a sajtóban.
Aztán a Magyar Tudományos Akadémia egykori vezető
személyisége, aki a rendszerváltás idején látványosan kiállt az
ellenzék mellett és ezért sokan hajlandók neki elfelejteni,
mennyire élesen támadta személyükben is azokat, akik a
kommunista világ utolsó tíz évében mertek e témákban mást is
írni. Vagy egy harmadik úr, akinek könyvét annak idején a
legmagasabb tudományos szerv adta ki többször is; a művecske
arról szólt, hogy parapszichológia nincs, nem létezik
varázsvesszős vízkutatás, nincs jóslás, nincsenek a mieinktől
eltérő gyógymódok, tehát akupunktúra, bioenergia-átadás sem,
ezek mind hazugságok. Természetesen eme neves szerző és
tudós szerint nem volt telepátia, sem regresszív hipnózis, sem
ufók… a dolog pikantériája, hogy eme vaskalapos ideológus ki
tudja miért, az új rendszerben egyik egyetemünk rektora lett,
sőt más igen fontos tudományos beosztást is nyert…
Mindezt csak azért említem meg, hogy az olvasó lássa,
milyen idők uralkodtak itt akkor. Amiket pár mondattal előbb
említettem, azok mind „áltudományok” voltak, annak lettek
kikiáltva, miközben valójában ezt a fogalmat a huszadik század
végén már nem lehetett definiálni, gyakorlatilag jól
meghatározni. Én magam másfél évtizede, amikor az első ufós
cikket írtam a magyar sajtóban, úgy vélekedtem: nincsenek
áltudományok, sem áltudósok. A főszerkesztő igen sok
fejmosást kapott utána a hetente tartott főszerkesztői
értekezleten. Ez is megérne egy misét, talán akad majd, aki
megírja ezt az intézményt. Röviden: a párt egyik sajtóügyi
ideológusa vagy helyettese minden héten összetrombitálta a
főszerkesztőket és sorban, név szerint kiosztották az óvodából
ismert piros és fekete pontokat, a jó és rossz jegyeket az elmúlt
heti teljesítményükért, lapjuk tartalmáért. Úgy bántak velük,
akár a gyerekekkel, és bizonyos fokig azok is voltak, voltunk
mindnyájan, akik e félelmetes rendszer árnyékában éltünk
akkor. Az áltudományok azok a kutatási területek, amelyek
óriási többségükben valaha - hamarosan vagy nagysokára - be
fognak kerülni az „igazi” tudomány sáncai közé. Egy kutató
barátom így írta le: van a jól megvilágított zóna, ahol mindent
vagy majdnem mindent ismerünk, ez a nagy T-betűs
Tudomány, tehát az ismert, felkutatott, megtapasztalt zóna, az
ismeretek összessége. (Ami nem zárja ki azonban, hogy ez a
terület tegye fel nekünk a legizgalmasabb és még
megválaszolhatatlan kérdéseket, beleértve, a „hogyan tovább?”,
izgalmát is.) Valahol a távolban, igen messze ettől a
megvilágított területtől található mindaz, amire ma még
semmiképpen sem tudunk válaszolni, sőt, azt sem tudjuk,
hogyan és honnan kellene elkezdeni azon témák kutatását (a
térdimenziók, az idő igazi tulajdonságai, a világűr milyensége,
világunk története és jövője, az igazi kozmogónia és ezer más
kérdés). És végül, de nem utolsósorban, ott van e két terület
közti harmadik zóna, amely szintén igen széles lehet. Ez a
„szürke zóna”, ahová ugyan kiszűrődik egy kis fény a már
megvilágított, ismert területekről, de ez korántsem elég ahhoz,
hogy ott bármit is teljesen megvilágítson.
Ez a szürke zóna és minden ottani téma bizonytalan,
cseppfolyós még, amit a kommunista rendszer tudósai (inkább
őket lehetne igazi áltudósoknak nevezni…) nem akartak
elfogadni, amiből ideológiai ellenfelet csináltak, és amitől
féltek. Nem is ok nélkül, persze. Hiszen a regresszív hipnózis
például, amelytől úgy rettegtek, mint ördög a szenteltvíztől -
azt látszik bizonyítani, hogy van túlvilági élet, és onnan való
valamiféle visszatérés, reinkarnáció, tehát esetleg mégis az
egyházaknak, az ősi ideológiai ellenfeleiknek van igazuk? Nem
akarták megkockáztatni még annak lehetőségét sem, hogy
Magyarországon az emberek elolvassák az erről szóló anyagokat
és maguk kezdjenek el töprengeni a dolog fölött. Számos ilyen
téma lapul ma még a „szürke zónában”; örülhetünk, hogy
velünk együtt ezek is kiszabadultak ideológiai bilincseikből és
ma már nem ezek az „ismeretterjesztők” (helyesebb lenne őket
inkább ismeret visszatartóknak nevezni több évtizedes
munkásságuk nyomán) döntik el, megtudhatjuk-e egyáltalán,
miről beszél a világ ez ügyben.
Ám ezenközben a világ egyik szeletén ezek a témák
zavartalanul fejlődtek; foglalkoztak velük kutatók,
szenzációhajhász újságírók (ezt sohasem lehet kizárni az
információk szabad áramlásának emberi joga alapján),
amatőrök és felkészült hozzáértők, buták és okosak stb.
Nyugaton az emberek évtizedek óta olvastak mindarról, amiről
mi Keleten szinte semmit sem hallottunk. Ebbe a mesterséges
és kényszerű csöndbe robbant bele egy név: Erich von Däniken.
Először azt sem tudtuk, ki ez - a név német arisztokratát
sugallt, aztán megtudtuk, svájci amatőr kutató.
Heinrich Schliemann óta ez volt a második eset, amikor egy
amatőr megkísérelte a siker reményében két vállra fektetni a
„komoly tudósokat”. Nem bosszúból, hanem tiszta
kíváncsiságból, és elégséges akarattal rendelkezve; azért, hogy
megtudjon valamit, amit szerinte a tudomány vagy elhallgat,
vagy nem vesz elég komolyan. A párhuzamot nem én, hanem
külföldi komoly tudósok állították fel - méghozzá olyanok,
akiknek tetszett Däniken működése. Mert ilyenek is akadtak!
Heinrich Schliemann gazdag halkereskedő volt, aki
passzióból tíznél több nyelvet megtanult és beutazta a fél
világot, amikor érdekelni kezdte a régészet. Az ő korában - a
múlt századról van szó - a tudomány úgy vélte, a legendák csak
legendák és mindig is azok maradnak. Az ismert eposzokkal
sem bántak jobban. Így a trójai háború az akkori tudomány
számára éppen olyan mese volt, mint sok egyéb eposz vagy
másféle történet. Egészen addig, míg Schliemann meg nem
jelent a színen. Ő komolyan vette a dolgot, ezerszer elolvasta az
eposzt, különösen azokat az adatokat szedte ki belőle, amelyek
az ostromlott vár helyére engedtek következtetni. Aztán elment
Törökországba, saját pénzén régészeti expedíciót szervezett,
kitartóan ásott és ásatott, majd… megtalálta Trója romjait!
Kilenc, különböző korban élt várost ásott ki a föld alól, köztük
azt is, amelyről Homérosz mindazt leírta, amit annyiszor
olvashattunk nagy élvezettel.
A tudomány megfricskázására több példát is láttunk a
huszadik században. Egyetlen szakma sem szereti azonban, ha
valamilyen zseniális megoldást „kívülről” hoz be valaki
(ráadásul egy amatőr, akinek nincs is megfelelő képzettsége), és
leteszi az asztalra: „íme, itt van, így kell ezt csinálni”. Ha
belegondolunk, hogy ha ott lennénk a másik oldalon, bizony
mi sem örülnénk egy ilyen esetnek. Nos, a kutatók sem örültek,
emberi dolog, megbocsátható. Hiszen ugyanakkor nem szabad
elfeledkeznünk arról sem, hogy - különösen az utóbbi
évtizedekben, amikor a tudomány legtöbb ágazata eszköz- és
pénzigényes lett, valamint nagyrészt csak csoportmunkában
képzelhető el - az eredmények 99,99 százalékát mégis az igazi
kutatók szolgáltatják; az amatőröknek már csak nagyon kevés
esély, hely és lehetőség maradt. Tehát azért nem úgy néz ki ez a
