Az elsikkasztott mennyország

276 Pages·1986·1.19 MB·Hungarian

by  Franz Werfel

Az elsikkasztott mennyország
Franz Werfel
Szent István Társulat (1986)
Címke: regény, vallás
regényttt vallásttt
Franz Werfel expresszionista költőként a hagyományokkal
szembeforduló avantgárdista költészet nevezetes alakja volt, majd
néhány azonnal világsikerű regénnyel a prózairodalom
legnagyobbjai közé emelkedett.
FRANZ WERFEL
AZ ELSIKKASZTOTT MENNYORSZÁG
I. RÉSZ
PROLÓGUS GRAFENEGGBEN
I. FEJEZET
A szentkép
Ismertem Tetát. Öreg asszony volt, alacsony, kövérkés,
pofacsontja széles; világos nefelejcskék szemében figyelmes,
makacs, gyakran gyanakvó kifejezés volt. Ha elsuhanni láttam,
feltűnt sietős, igyekvő, bicegő járása, mint az éjszakai állat félénk
osonása, ahogyan az emberek veszedelmes közelségéből
biztonságot adó barlangjába igyekszik. Annak idején nem is
sejthettem, hogy valamikor majd megkísérlem feljegyezni ennek az
öreg cselédnek a történetét, aki éppen csak hogy írni és olvasni
tudott. De most itt ülök idegen íróasztal mellett, idegen országban és
aprólékosan felidézem egy elmúlt világ fájdalmas emlékét.
Természetesen, Teta ebben a világban csak a cseléd árnyékéletét
élte. Tisztán látom magam előtt a grafeneggi udvarházat. És a
csodálatos parkot. A lenyűgöző kilátást a Totes Gebirge meredek,
vad magányára. Megőriztem emlékezetemben Ausztriának ezt a
nyáron derűs, holdfényes, tavasszal és ősszel ködös, borús vidékét.
A szép Grafenegg az Argan család tulajdona volt. Arganék a
legjobb barátaim. Kezdettől fogva mellettem álltak és a legnehezebb
időkben sem fordultak el tőlem. Mint sok balsikerrel küzdő,
elhanyagolt és meglehetősen rendszertelenül élő agglegény, az ő
házukban találtam otthont, amennyire egyáltalán lehetséges.
Arganék sok vendége között sohasem voltam egy a sok közül,
sohasem tekintettem vendégnek magam, hanem törvény szerinti
hozzátartozó, szinte családtag. Hiszen a gyerekeket, Philippet és
Dorist születésük óta ismertem. Régebben bácsinak szólítottak,
később csak pajtáskodóan Theónak, mint a szüleik. Szinte ki sem
tudom fejezni szavakkal, mennyire nehezemre esik, hogy Arganékat,
ezt a négy rendkívüli embert csak úgy futtában jellemezzem.
Szeretném külön könyvben, gyászoló rekviemként megírni a tragikus
sorsukat. De ehhez nincs erőm. És különben is, még minden, ami
életsorsukkal kapcsolatos, folyamatban van. Kikerestem hát ezt a
szerény szereplőt életterüknek pereméről és az ő életének útját
akarom követni egészen a végig. Így kedves barátaim és az ő házuk
csak a kiindulását adják meg ennek a történetnek és később
eltűnnek belőle éppen úgy, mint én magam.
Sokkal többet köszönhetek az Argan családnak, mint korlátlan
barátságot és vendégszeretetet. A mi korunk durva és szegényes
krízisei, motorizált kellemetlenségei és rekordtörő bosszúságai
közben az ő házuk olyan volt, mint valami más időkbe tartozó sziget.
Milyen szép, nemesen zengő emberek voltak mind a négyen,
Leopold és Livia, Philipp és Doris! A ragyogásukkal, a mosolyukkal,
a hangjukkal, szívből fakadó melegségükkel és nemes,
gyémántkemény egyéniségükkel elbűvöltek-mindenkit, aki átlépte
küszöbüket. Akár városi, bécsi lakásukban, akár kinn Grafeneggben,
asztaluk mindig terítve volt, pompás ételeket tálaltak vendégeiknek,
bőkezűen töltötték a bort. És mindenekelőtt a muzsika volt a ház
királynéja. Mert mind a négyen muzsikusok voltak, magasan a jó
középszerűség fölött. Leopold – éppen egykorú velem – a bécsi
állami zeneakadémia zongoraszakosztályát kitüntetéssel végezte el,
amikor meghajolva családja akarata előtt a külügyminisztérium
szolgálatába lépett. Lívia elragadó szopránjára még élénken
emlékeznek az operalátogatók, akik közvetlenül a világháború utáni
években hallhatták Agáta, Amália, Elza, Leonora szerepében. Senki
sem tudta megérteni, miért is mondott le ez a ragyogó asszony és
művésznő legszebb ifjúságában, minden látható, kényszerítő ok
nélkül a színpadi pályafutásról. Amellett Livia ellentétben a gyakran
formátlan drámai szopránokkal, leányos megjelenés volt, nagyon
magas. Karcsú nyakán a feje finoman metszett kámeához
hasonlított. A tizennyolc éves Doris örökölte édesanyja sötét haját,
sápadt gemmákhoz hasonlatos színű bőrét és hangját. Philipp pedig
minden elképzelhető hangszeren játszott, a muzsikáló angyalok
legtisztább zenei ösztönével, a dzsesszmuzsikus fortélyos
ügyességével és a zenebohóc ötletes tréfás kedvével. Ó, hány
éjszakát muzsikáltunk át Arganéknál, kalapáltunk a zongorán,
hegedültünk, dudorásztunk egészen sebesröptű, ránk csodálkozó
reggelig! Azután az elragadtatástól szédülten feküdtünk le, minden
erünkben éreztük a muzsika borostyánkősárga mámorát, mert a
száz meg száz melódiafoszlánnyal átszövött lélek a "Seid-
umschlungen-Millionen" hangulatával tért nyugovóra. Sohasem
láttam még embereket, akik ilyen kitárt lélekkel fogadták volna az
élet, a természet, a dal és a kép igazi ajándékait mindenféle
megnyilvánulásban. Emlékszem, egyszer Grafeneggben kezembe
került Adalbert Stifter híres leírása az 1842-es napfogyatkozásról.
Ebéd után felolvastam a néhány oldalt. A legszebb résznél, ott, ahol
az "ólomszínű fényiszony" már elmúlt, "a tárgyak ismét árnyékot
adnak, a víz ismét csillog, a fák lassanként visszakapják zöld
színüket", egy pillantást vetettem körbe. Örökre felejthetetlen maradt
számomra a kis Doris arckifejezése. Doris akkor még csak
tizenhárom éves volt. Ez az egész lélekkel való figyelés, az odaadó
hallgatásnak ez a platoni megtestesülése, ez a feszült elmerülés és
odaadás, a szellemi szépség nyugodt élvezése, a láthatatlan
léleknek ez a tiszta megnyilatkozása és láthatóvá lényegülése – ez
volt az a ritka pillanat, amikor egy ilyen arc kedvéért megrendítő
szeretet, az egész emberiségnek szóló szeretet ragadja meg azt, aki
láthatja. Bizonyosan mindenki megérti, mit jelentettek nekem, az
írónak az ilyen hallgatók, mint Arganék. Egyetlen sort sem
nyomattam ki, amíg alá nem vetettem ítéletüknek. És ítéletüket nem
annyira az utána következő bírálat jelentette, mint
megvesztegethetetlen hidegségük vagy felmelegedésük előadásom
közben. Mintha meghallgatásuknak ez a fel-le hullámzása lett volna
a fixírfürdő, amely könyörtelenül napfényre hozta az értéket vagy
értéktelenséget, sikert vagy balsikert, tisztaságot vagy foltokat.
Így éltek Arganék, erős és mozgalmas lelkük teljességében,
valami boldog másvilágban, amelyet ők az annyira másként
gondolkozó környező világból formáltak ki. Közben pedig minden
oldalról közeledett az özönvíz, a szellemi és lelki napfogyatkozás
ólomszínű fényiszonya. Szinte hallom az ellentmondó hangot: –
Barátainak könnyű volt kiformálni ezt a boldog másvilágot a
környező világból és élni az esztétikusok, zenebolondok,
természetbarátok és könyvrajongók tétlen társadalmi életét. Nem
gondolja, hogy azt az anakronisztikus szigetet, amelyről beszélt, a
gazdasági helyzet teremtette meg? – Gyalázat reánk, akik mindig és
mindenhol az ember adottságaival és kötöttségeivel adunk mindenre
ellentmondást nem tűrő magyarázatot, akik fölényes
szemhunyorítással teszünk hitvallást a nehézkedés törvényének
valamennyiünket hatalmában tartó százféle formája mellett, akik
öngyilkos kárörömmel bámulunk el az emberek szívét
körülabroncsozó polipszerű determinizmuson.) És a természet örök
folyásának engedelmeskedve, ez az abroncs nem pattanhat le
sohasem. Szinte azt hiszem, nem azért tesszük, hogy egy kis
levegőhöz jussunk, hanem a plebejus tompa dühével, hogy eláruljuk
lelkünk isteni nagyságát és szabadságát. Nem, Arganék minden
körülmények között, egészen más adottságok és előfeltételek mellett
is olyanok lettek volna, mint amilyenek: nagy tehetségükkel, valódi
őseredetiségükkel és féktelen életörömükkel. Egyébként, Leopold
egyáltalán nem volt gazdag ember. Szépen keresett, ahogy mondani
szokták, de természetesen mindig el is költötte az utolsó fillérig, sőt
sajnos még annál többet is, amint később, a nagy csapások után
kiderült. Ki tudja, talán aranyos könnyelműsége, vendégszeretete,
adakozó kedve valami sötét előérzetből fakadt. De ami a grafeneggi
birtokot illeti, az ódon, meglehetősen tágas udvarház az álomszerű
park közepén, a legsajátosabb osztrák hegység lábánál – ezt nem ő
maga szerezte, hanem örökölte.
Ebben a házban enyém volt az egyik vendégszoba. Azt mondom,
"enyém' volt, mert kizárólag és kifejezetten nekem rendezték be és
senki más nem lakhatott benne. Miután már hosszú évek óta nagy
utazásaim miatt nem volt állandó lakásom, még a fővárosban sem,
ez a grafeneggi szoba volt az egyetlen, amelyet a magaménak
tekinthettem. Tele is raktam minden holmimmal, amelyekkel az évek
folyamán összenőttem. Itt halmoztam fel könyveimet és kézirataimat,
befejezett és félbehagyott munkáimat, nem is szólva a sok kezdetről,
tervről, vázlatról és rengeteg haszontalan céduláról. Ilyesmi egy
évtizeden keresztül ijesztően összegyűlik az író fiókjában. Minden
esztendőben, tavasszal, ha Grafeneggbe utaztam dolgozni – még
jóval a család megérkezése előtt – egyre szaporodó házi szellemeim
fogadtak, amikor átléptem a szoba küszöbét. Mindannyiszor
csodálatosan otthonos, igen, szinte elképzelhetetlenül derűs és
kedélyes első órát töltöttem ott. Fel és alá járkáltam a szobában, a
viszontlátás örömével üdvözöltem ezt meg azt, kezembe vettem
néhány tárgyat, elolvastam itt egy mondatot, ott egy verset, nagy
gazdagságomnak tudatában szinte csipegettem, torkoskodtam saját
magamból. Ebben az első órában nem lebegtem többé elhagyottan
a levegőben, hanem volt sok közeli és távoli rokonom, akik mind
ragaszkodtak hozzám és kezemnek egyetlen intésének
engedelmeskedtek. Igazán semmi okom sem lehetett a panaszra és
nem kételkedtem abban, hogy így megy majd tovább és
számtalanszor megismétlődik még ez az évenkénti találkozás, míg
végre egyszer, mint szellemi gyermekeimnek tekintélyes ősapja,
szelíden elalszom örökre, ha Isten is úgy akarja, ebben a szobában,
amelyet barátaim egész életemre rendeztek be nekem. És csak
ezután, mielőtt még hozzáláttam volna az új munkához, szoktam
lemenni a ház földszinti helyiségeibe és üdvözöltem Livia és
Leopold, Philipp és Doris sokkal vidámabb szellemeit. Ezek is itt
éltek, elmúlt nyári szép hangjuk nevető visszhangjaként és egyúttal
az elkövetkező nyár boldog hírnökeiként is.
Ez a grafeneggi nyár éppen olyan szép volt, mint az előzők. Az
Argan család korábban érkezett meg, mint más években. Jó
egyetértésben töltöttük a júniust és július első felét. De ha egészen
őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy ennek a nyaralásnak a
boldogsága már nem volt olyan zavartalan és tiszta, mint az előző
éveké. Bár mintha valami csendes megállapodást kötöttünk volna,
egyikünk sem beszélt soha politikáról, de a közeledő,
elkerülhetetlennek látszó háború már előrevetette árnyékát
valamennyiünkre és súlyosan nehezedett lelkünkre. Minden délután
négy óra tájban, amikor a postás, a világesemények sánta követe,
megérkezett a fővárosi reggeli lapokkal, már valamennyien együtt
voltunk és valósággal harcoltunk az újságokért. Már a rádiót sem
kizárólag arra használtuk, hogy hangversenyeket és
operaelőadásokat fogjunk fel a terhes éterből. Esténként Philipp,
Livia tiltakozása ellenére, mindig meghallgatta a híreket is. Mi volt
az, amitől féltünk, vagy amit vártunk és reméltünk, arról sohasem
esett szó közöttünk. De azért tudtam, hogy Livia leginkább Leopold
miatt aggódik.
Július vége felé barátaim egy időre távoztak Grafeneggből.
Philippet és Dorist jó barátok hívták meg egy tiroli kastélyba. Ott
konvencionális fiatalság verődött össze. Leopold szerint nem ártott,
ha nagyigényű és rendkívül kritikus gyerekei néhány napot ilyen
ártatlan mindennapi társaságban töltenek. Ő maga Liviával
Salzburgba utazott, hogy meghallgassák az ünnepi játékok néhány
előadását. Engem is meghívott, hogy tartsak velük, de köszönettel
visszautasítottam. Úgy tervezték, hogy augusztus tizenkettedikéig
valamennyien visszatérnek, mert tizenhetedikén volt Livia
születésnapja, amelyet minden évben tréfás ünnepélyességgel,
valamiféle előadással szoktak megünnepelni. És így, mint már
annyiszor, egyedül maradtam a nagy házban, mert Tetán, a
szakácsnőn kívül a személyzet is szabadságot kapott. A hirtelen
magányosságot eleinte egészen szívesen fogadtam. Ugyanis az
utóbbi hónapokban sokat lustálkodtam, sok időt fecséreltem el
haszontalanul és így megszabott munkatervemmel meglehetősen
hátrányban voltam.
Ha valami művészi munka megakad és nem akar előrehaladni,
annak megvan a maga oka. Az író ilyenkor szentül hiszi, hogy
hiányzik a megfelelő hangulat vagy a kiválasztott téma nem felel
meg és makacsul ellenáll formálásának. De engem megtanított a
tapasztalat, hogy ilyesminek sohasem a téma, sohasem a hangulat
az oka. Ha nincs hangulat, az azt jelenti, hogy valami nincsen
rendben. És nem a téma nem akar formálódni a kezünk alatt, hanem
a valamelyik pontján megsértett igazság. Egyetlen hamis hang
megzavarja az egész kompozíciót. Egyetlen emberi tevékenységben
sem kapcsolódik a siker olyan elválaszthatatlanul a logikához és
etikához, mint a művészi alkotásban, az úgynevezett "szép látszatok
világá"-ban. Öreg, nagyon tapasztalt költő mondta valaha nekem:
"Isten lehet logikátlan, vagyis minden felismerhető következetesség
nélkül való, az író nem." Ennek az embernek igaza volt. Csak ha az
irodalmi alkotásban az igazságnak minden fokozata megvan, a
legkezdetlegesebb valószínűségtől kezdve a magasabb igazságon
és őszinteségen keresztül a végső összhangig, akkor éli át az író a
ritka csodát, hogy az elképzelt élet forrásai maguktól összefolynak
és epikus víztükröt alkotnak, amelynek hullámai magasra emelik és
hátukon viszik őt, a boldog úszót. Ilyenkor mintha testének súlya
csökkenne és az alkotás elemi gyönyörűsége tölti be. Ilyen kivételes
esetekben a művész színész és néző egyszemélyben és írás
közben csak az okoz nehézséget, hogy lélegzetvisszafojtva, sietve
kell leolvasnia azt, ami benne és körülötte már készen fel van
jegyezve.
Sohasem voltam távolabb ettől a boldog állapottól, mint ezeken a
nyári napokon, barátaim elutazása után. A hirtelen magány arra
kényszerített, hogy felállítsam munkám mérlegét, munkámét,
amelyen már csaknem egy esztendeje dolgoztam. Egyszerre úgy
láttam, hogy könyvem történelmi anyaga rossz, emberei merevek és
élettelenek, párbeszédei erőltetettek, cselekménye fonák és
egészében mesterkélt és képtelenül rosszul sikerült. Terjedelmes mű
volt és már vagy ötszáz oldalt írtam meg nehéz küzdelmek között.
Nem volt erkölcsi erőm, hogy ezt a hatalmas mennyiséget
megsemmisítsem, sem pedig türelmem, hogy a már kész munkát
felfejtsem és egészen elölről, másképpen kezdjem el. A
művészetben ez a Pénelopé-munka az egyetlen helyes. De a világ
minden négy hétben megváltoztatja arcát és ami tegnap még
elhihető volt, arról mára kiderül, hogy csalás. Ugyan kiben van
elegendő nyugalom és határozottság, vagy akár vakság és
süketség, hogy kitartó buzgalommal, eredeti elhatározásához hűen
építse tovább fantáziája alkotását? Azért mégis megkíséreltem.
Minden reggel sóhajtva ültem le az íróasztalomhoz. Elindítottam
képzeletemet, de úgy hallottam, mintha fáradtan nyikorogna, mint a
berozsdásodott gépezet. Egy-két oldalt teleírtam, azután felugrottam
és kiszaladtam, mintha rossz szellemek üldöznének. De kinn a
legragyogóbb időben, a szívemnek olyan drága vidéken elfogott a
legvadabb kétségbeesés és ismét visszaszaladtam a szobámba,
anélkül hogy élveztem volna a reggel ragyogását, a Totes Gebirge
erős, mézízű levegőjét, anélkül hogy hálás szívvel tudatára jutottam
volna szerencsés helyzetemnek, hogy ilyen környezetben,
mindennel ellátva, meglehetősen gondtalanul szentelhessem
magam a szellemi munkának. Ingerülten és undorral olvastam át
újra meg újra, amit leírtam, míg végre összegyűrtem és bedobtam a
papírkosárba. Hogy vágyódtam már barátaim hazatérésére! Akkor